Kitörő örömtől, a boldog egymásra találás okozta jókedvtől volt hangos a gesztenyefákkal körülvett Octopus Víztorony különterme a tavaszi koraestében. Régi rádiósok találkoztak újra, sokan 20-25 év kihagyás után. Kézfogás, ölelés, emlékezés a hőskorra, mert valóban hőskornak tekinthetjük a SzóKöz Rádió indulását 1995. március 5-én a 67,52 MHz-es frekvencián a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ épületében. Az első adást izgatott készülődés előzte meg, ami nem csoda, hisz a SzóKöz Rádió, akkor még Szombathelyi Közösségi Rádió néven a rendszerváltozás utáni elsőként útjára bocsátott szabad rádiók közé tartozott.

Velics Gabriella elmondta, azért választotta a közösségi rádiózást kutatási témájául, mert eddigi diplomadolgozatait a Forma-1-es versenyekről írta, és úgy gondolta, egy doktori értekezéshez komolyabb téma illik. Gabriella tapasztalt rádiós szakember, a SZóKöz Rádión kívül a Berzsenyi Rádió főszerkesztőjeként is tevékenykedett, tagja a Magyar Kommunikációtudományi Társaságnak, a Magyar Nevelés- és Oktatáskutatók Egyesületének és a Community Media Forum Europe vezetőségi tagja, és nem mellesleg egyetemi docens.

A találkozón szót kaptak a SzóKöz Rádió alapító, egykori munkatársai is, akik egyetértettek abban, hogy a rádió egy valódi szellemi műhelyként funkcionált. A rádiósok önkéntesen végezték a munkájukat, mindenki a saját tudását, az érdeklődési körének megfelelő tudását hozta. Fő mottója a „Közösségi rádió, ahol a hallgató hallható" arra utalt, hogy bárki beszállhatott a műsorkészítésbe.

A zenei műsorok mellett többek között helyet kapott a divat, a tudomány, a technika, a humor, a jog, a sport, a nyelvművelés, a szórakoztatás, közöttük a Nándor család című hangjáték sorozattal. A hallgatottságról hivatalos felmérés nem készült, de sokan betelefonáltak, aktívan részt vettek a telefonos nyereményjátékokon, sőt - mivel e cikk szerzője is a Szóköz Rádió tagja volt az első adástól kezdve a megszűnéséig -, én magam is emlékszem olyan esetre, amikor a nyereményjáték résztvevői összevesztek azon, hogy kié volt az elsőbbség. Az önkéntesek a legkülönbözőbb korosztályokból tevődtek össze, a középiskolásoktól kezdve az aktív dolgozókon át a nyugdíjasokig, az összekötő kapocs a rádiózás iránti lelkesedés volt. Egy időben a tanárképző főiskola kommunikáció szakos hallgatói is SzóKözben végezték a gyakorlatukat, amíg a főiskolának létre nem jött a saját közösségi rádiója, a Berzsenyi Rádió.

A közösségi rádió tehát egyféle összetartó erőként is szolgált, oktatási-nevelési funkciót töltött be, illetve kikapcsolódást jelentett. A műsorstruktúra erős közszolgálatiságot tükrözött, hűen visszaadva az akkori időszak korszellemét. Velics Gabriella arról is beszélt, hogy akkortájt valóban más szelek fújdogáltak, előfordult olyan eset például, hogy Budapesten szabadon bemehetett a minisztériumba. A közösségi rádiózás bája aztán fokozatosan megkopott, az internet térhódításával a netes közösségi platformok vették át a helyét. Ma már szinte bárki összeállíthat magának egy otthoni stúdiót, és közzé teheti valamelyik portálon videós- és hanganyagait. Rádiót jobbára már csak az idősebb korosztály hallgat, a fiatalabbakat jobban érdeklik a podcastok. A SzóKöz Rádió és a Berzsenyi Rádió sok fiatalt indított el a pályán, akik a gyakorlatban szerezhettek olyan életre szóló tapasztalatokat, melyeket ma is kamatoztatni tudnak munkájuk során.

Velics Gabriella könyvében a nyilvánosságról, a civil társadalomról, a médiafogyasztási szokásokról is olvashatunk, a SzóKöz Rádió és a Berzsenyi Rádió mellett a Triangulum Rádió és a Rádió Cell történetével is megismerkedhetünk.