Latinovits nemcsak legendás színész volt, de a legendák színésze is. Még a születése is a legendák homályos, ködös világába vész. Állítólag a nagyapja, Gundel Károly által vezetett legendás városligeti étteremben született, mégpedig közvetlenül Krúdy Gyula törzsasztala mellett, 1931. szeptember 9-én. Édesapja is a legendák ködébe vész. Latinovits Oszkárról annyit lehet tudni, hogy ezerholdas földbirtokos volt a szerb-határ menti Madaras környékén. A család Ferenc Józseftől kapta a nemesi címét. Kúrájukat az 50-es években lebontották, a helyi legenda szerint köveiből építették fel a határőr laktanyát. Az azonban biztos, hogy a falu 1799-ben épült templomában a mai napig is látható a Latinovits ősök sírlapja, akiket kegyúrként temettek el Isten házában. Latinovits Oszkár azonban nem volt grál lovag, mert nem sokkal fia megszületése után elhagyta a családját. Annyit lehet tudni róla, hogy Rákosi Mátyás világában mindenét elvették. Gyári segédmunkás lett, majd kazánfűtő, és valamikor 1951 táján nagy nyomor közepette elhunyt.

Latinovits Zoltán lelkében apja hiánya komoly űrt keltett.

Egész életében e méltatlan sors elleni „szeretetre érdemesség" kényszere fűtötte. Édesanyja 1941-ben újra férjhez ment, ezúttal Frenreisz István orvoshoz, akitől még két gyermeke született: István, aki Bujtor István néven színész, és Károly, aki Frenreisz Károly néven rockzenész lett. Gyermekkorára egyébként a Ködszurkáló című, 1973-ban megjelent könyvében így tekintett vissza: „Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket."

Nem akart színész lenni. Lámpalázas volt, ha nézők előtt kellett valamit előadni, ráadásul hadart és raccsolt is. Mégis tagja volt a budapesti Állami Szent Imre Gimnázium színjátszókörének. Egyik darabjukat megtekintette Bajor Gizi, a kor ünnepelt színésznője, aki az előadás után odament az amúgy epizódszerepet alakító Latinovitshoz, és azt mondta: „Maga menjen színésznek!". Ennek ellenére mégsem vezetett egyenes út a színjátszók világot jelentő deszkájára. Családi múltja ezt megakadályozta. Így aztán az érettségi után hídépítő munkás lett. Onnan már felvették az egyetemre, s 1956-ban vörös diplomával zárta a Budapesti Műszaki Egyetemet. A tehetség azonban ekkorra már Latinovitsnál is utat tört: a Ganz-MÁVAG színjátszó munkástársulatának tagjaként számos előadásban vett részt.

Friss diplomásként 1956-ban Debrecenbe, a Csokonai Színházba szerződött, segédszínésznek, majd a Miskolci Nemzeti Színház következett, aztán megint Debrecen, hogy végül 1962-ben felkerülhessen a fővárosba, mégpedig nem is akárhova, hanem a Vígszínházba.

És közben filmezett és szinkronizált. Dolgozott, dolgozott, dolgozott.

Játékstílusa kapcsán a kritikusok az intellektuális szerepértelmezést, az indulatok aprólékos ábrázolását és a kivételes ironizáló hajlamát hangsúlyozták azzal, hogy az általa megformált karaktereket alázatos lélekkel, s tisztán hozza. Legendássá vált filmszerepei mellett a verseket szavaló legnagyobb előadóművészünkké nemesedett. Újfajta látásmódjával szakított az akkortájt uralkodó egyoldalú, távolságtartó versmondói stílussal. A verset mondok című könyvben mindezt így foglalta össze: „valaha a szövegelőadásnak is voltak Paganinijei és Liszt Ferencei, aztán sokáig nem voltak. Színészet és előadóművészet úgy eltávolodott egymástól, hogy szólás lett, a versmondó színész feledje el színész múltját, az előadóművésznek eszébe se jusson, hogy színjátszás is van a földön, azaz, hogy ő is játsszon, ez természetesen tévedés. Az előadóművész is színész, s neki is játszania kell, azzal a különbséggel, hogy neki nem a szöveg cselekményét kell életre keltenie. Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli."

A Bajor Gizi Színészmúzeumban idén december 4-ig látható Latinovits-kiállítás mottóját is adó kijelentése, mely szerint „embernek repülni boldogság", egész életére igaz volt, mint ahogy a másik elhíresült kijelentése is: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy a tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok". Mert bizony, élete során jócskán összehozta a sors ezekkel az emberekkel, akik meg nem alkuvó természete miatt „rendszerellenesnek" tartották - és ez ugye, '56 után meglehetősen súlyos vád volt. Mégsem volt botrányhős, csupán csak egy olyan érzékeny lelkületű művész, aki képtelen volt kompromisszumot kötni, képtelen volt megalkudni.

Mindenben száz százalékot adott.

A szerelemben is. Legendás szerelem kötötte össze Ruttkai Évával, élete szerelmével.

Latinovits élete fonalát a párkák 1976. június 4-én vágták el.

Gyászom a színészkirályért című versében Nagy László így zokogott fel fájdalmában: „Latinovits Zoltán, gyere el hozzám / nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, / hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, / te kísértetnek is őrült Király!"