A legenda szerint Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria (mai Szombathely) városában született 316-ban vagy 317-ben (a pontos dátum kérdéses). A római császár katonájaként szolgáló Márton a franciaországi Amiens városában egy hideg téli estén odaadta meleg köpenyének felét egy koldusnak. Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Innentől kezdve pedig fordulat állt be Márton életében: Isten szolgálatába állt. Jóságáról már élete során is legendák keringtek, s az alázatos misszionáriust püspökké akarták szentelni. A monda szerint, mikor ennek hírét vette, az érte jövő küldöttek elől a szolgalelkű Márton a ludak óljában bújt el. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szárnyuk verdesésével óriási zajt csaptak, így elárulták Márton rejtekhelyét. Mártont végül 371-ben püspökké szentelték.

Márton, aki erős, önálló jellem volt, nemes egyszerűséggel és emberszeretettel, igazságérzettel és kitűnő népies szónoki képességgel megáldva, püspökként is szigorú szerzetesi életet élt. Minden évben gyalog, szamárháton vagy dereglyén sorra látogatta egyházközösségeit, a felkeresett tanyákat és falvakat, ahol még nem vert mély gyökeret a kereszténység, kezdetleges egyházközségi hálózatba szervezte. A feljegyzések szerint életét csodák, gyógyulások kísérték.

Az idős püspök egyik vidéki egyházközségében, Candes-ben megbetegedett és ott halt meg, majd Tours-ban temették el. Halálának napját a hagyomány 397. november 8-ra, a temetését november 11-re teszi. Életéről - nem sokkal halála után - egyik tanítványa, Sulpicius Severus írt könyvet Vita Martini címmel.

Márton az első, aki nem mártírként, hanem hitvallóként emelkedett a szentek sorába, ünnepét november 11-re tették. Zarándokhellyé vált sírja felett Tours-ban kápolnát, majd 476-ban bazilikát emeltek, amelyet többször is átépítettek. Szent Márton az egykori Frank Birodalom, Magyarország, az eisenstadti és a szombathelyi püspökség, több német város, valamint a pannonhalmi főapátság patrónusa, a katonák, a koldusok és számos mesterség védőszentje, a középkor egyik legismertebb szentje. Kultusza Magyarországon már államalapító István király idején elterjedt, a király zászlóira a katona szent képét festtette, a pannonhalmi bencés apátság a Márton nevét viselő hegyen, az ő tiszteletére épült.

Szombathelyen a székesegyház Szent Márton-oltárán 1913 óta őrzik a koponyaereklyéjét tartalmazó hermát. A szombathelyi Szent Márton-templom, az egykor önálló község Szentmárton plébániatemploma a hagyomány szerint a szent egykori szülőházának alapjaira épült. A templom mellett 2007-ben alakították ki a szent püspök életét, kultuszának emlékeit bemutató látogatóközpontot. A Szombathelytől a franciaországi Tours-ig vezető zarándokútvonalat (Via Sancti Martini), amely gyalogosan, kerékpárral éppúgy végigjárható, mint autóval vagy busszal, az Európa Tanács 2005-ben európai kulturális útvonallá nyilvánította. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a kormány Szent Márton születésének 1700. évfordulóján a 2015. november 11. és 2016. november 10. közötti időszakra Szent Márton-emlékévet hirdetett. Márton napjához gazdag néphagyomány fűződik.

Ez volt a gazdasági év zárása, ekkor rótták le a tartozásokat, a pásztorok elszámoltak gazdájukkal és ekkor fogadták fel az új pásztorokat. Az advent előtti utolsó ünnepen lakomákat rendeztek, hogy aztán majd egész esztendőben ehessenek-ihassanak. Megkóstolták az újbort és elfogyasztották a Márton-napi ludat, amelynek mellcsontjából a tél időjárását jósolták meg. Számos hiedelem is kötődik Márton napjához. November 11-én nem szabad takarítani, mosni, teregetni sem, ugyanis azt tartották, hogy ezzel az összes jószágot veszélybe sodorják.

A mondás szerint „aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik." A néphagyomány szerint aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Számtalan időjóslás is fűződik e naphoz: Márton olykor fehér lovon jár, azaz felkészülhetünk a havazásra; ha Márton lúdja jégen áll, karácsonykor sárban botorkál, vagy ha jókedvű Márton, kemény lesz a tél.

Szent Márton és a koldus

Havas téli éjen koldust látott,
könyörgött szegény, vacogva fázott.

Nem kérdezte tőle, mi a neve,
hová veszett el háza, kenyere,

nem vezette más, mint a pillanat,
követte csak tettét a gondolat.

Feledte hova vágtat és miért,
kettévágta jó meleg köpenyét;

nem dobta a ruhát, nem vetette, 
felét rá gyengéden terítette.

Nem Istenért, nem szent ügyért,
hanem elesett, fázó emberért.   

Ajándékul kapta, hogy adhatott,
tovább adta, mit az Úrtól kapott.

Csider Sándor: Templomok 

Szent Márton városában éltem,
ablakomból templomra néztem.
Harangszó áradt utcára, térre,
szökőkútcseppre, fák levelére.

Üzent a magas a lenti létnek,
híveket keresett jónak, szépnek,
békére szólított, szeretetre;
magamba néztem s fel az égre.

Hallgatott szívem a menny szavára,
dobogásával lett harangnak társa.
Imát suttogtam, mindig csak egyet: 
Édes Istenem, segíts meg minket!

Hívott a Balaton, tavak szépe,
Keszthelyre költöztem három éve.
Szent Márton kultusza itt is elér,
állok lebontott temploma helyén.

Házak falába osztotta magát,
szentelte hívők szép otthonát.
Templom a város, minden ház oltár,
tetőkről égig száll fel a zsoltár!