Minket nem sajnálni, hanem elfogadni kell

Rióval immár több, mint 5 éve dolgozunk együtt, s a közös életünk során többször is előfordult már, hogy az emberek sajnálkozva néztek ránk. Ennek egyik oka maga a fogyatékosság létezése és a fogyatékossággal élő ember, de még gyakrabban a munkakutya - ebben az esetben egy vakvezető kutya - látványa. Minket - itt most nem csak a gyengénlátókra és a vakokra gondolok, hanem általánosságban véve a fogyatékossággal élő személyekre is - nem sajnálni, hanem elfogadni kell. Ugyanolyanok vagyunk, mint akárki más, legfeljebb másként oldjuk meg az egyes dolgokat a többi emberhez képest. Egy ókori filozófus, Epikthétosznak a Kézikönyvecskéje szerint bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, mások nincsenek. Tőlünk függ például az ellenszenvünk, a véleményünk, a törekvésünk, tehát minden, amit egyedül alkotunk. Ezzel szemben tőlünk független a testünk, a gazdagságunk és a tisztségünk - vagy ha úgy tetszik -, a szerepünk, tehát azok a dolgok, melyeket nem egyedül hozunk létre. Egy másik, ugyancsak a Kézikönyvecskében szereplő tétel kimondja, hogy az embernek nem az a dolga, hogy a rendezőt okolja a ráosztott szerepért, neki csak annyi a feladata, hogy az adott szerepet hitelesen játssza el. Itt az életet egy színpadi darabként, az embereket pedig a darab szereplőiként ábrázolja Epikthétosz.

A most leírt részletek alapján talán már érthető, hogy miért nem kell minket sajnálni. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy az empátiával és segítségnyújtással szemben szeretnék állást foglalni, ugyanis mindkét fogalom, s a belőlük létrejövő cselekvés is kiemelkedően fontos ahhoz, hogy EMBEREK LEGYÜNK. Pusztán az elfogadás tényére szeretném felhívni a figyelmet. Ha én belátom, hogy néhány tőlem független dolog miatt olyan vagyok, amilyen, akkor ezt miért nem érti meg és fogadja el a többi ember? Értsd meg, kérlek: egyikünk sem kérte sem a haja, a szeme, a bőre színét, sem az anyagi helyzetét, sem a fizikai / mentális állapotát. 

Én vagyok a Gazdi szeme! Ne simogass meg, dolgozom!!

A kis filozófiai kitérő után térjünk vissza tulajdonképpeni témánkhoz. Ami a munkakutyákat illeti, tapasztalatból mondom, hogy ők aztán imádnak dolgozni. Ha csak azt veszem, hogy a Rió mekkora örömben van, mikor látja a gazdit készülődni, főleg mikor leakasztom a helyéről a munkaruhát, a „Bújik!" szó még el sem hangzott, ő már régen felöltötte a számára legszebb uniformist. A farkával ilyenkor olyan heves, erőteljes csóválást végez, hogy az ékesebben szól bármely szónál. Ez a válaszom arra, hogy „Hát szegény kutya, milyen rossz lehet neki...!"

Amikor egy vakvezető kutya hámban van, akkor néhány alapszabályt mind neki, mind az embernek be kell tartania. Például munkavégzés közben a kutya számára prioritás a gazdira való odafigyelés kell legyen: a dolgát nem végezheti el, ezt még a felhámozás előtt célszerű elintéznie, mert akkor nem kell tartogatnia, s ettől szenvednie szegény állatnak. Persze, előfordul, hogy éppen munka alatt éri a szükség, ilyenkor lehetőleg egy füves területet keresve engedhetjük el kutyánkat, aki amint elvégezte dolgát, behívásunkra köteles visszatérni, ekkor a jutalmazás mindenképp kijár a számára. 

Mivel a legtöbb időnket az emberek közt töltjük, ezért amellett, hogy a kutyák számára az egyik legfőbb feladat a gazdi navigálása - lehetőleg a maszek tevékenységet kerülve -, a többieknek is be kell tartania bizonyos normákat annak érdekében, hogy ne zavarják meg a biztonságos közlekedésünket. Az egyik legfontosabb ezek közül a simogatási vágy leküzdése - na, nem a gazdi simogatására gondolok itt, sokkal inkább a kutyasimogatásra. Talán elfogadható az az alapszabály, miszerint idegen kutyát engedély nélkül nem simogatunk meg, legyen az bármennyire is aranyos. Ha megegyezünk ebben a tételben, akkor miért nem tudjuk alkalmazni ezt a vakvezető kutyák esetében is? Amikor rajtuk van a hám, olyankor ők a mi szemünket képviselik, ennél fogva szigorúan tilos megsimogatni őket! Ez teljességgel olyan, mintha mi is belenyúlnánk a te szemedbe. Ha megkérdezed, hogy megsimogathatod-e a kutyát, legtöbbször levesszük róla a hámot, akkor természetesen lehet. Viszont ha azt mondjuk, légy szíves, ne simogasd meg, akkor kérlek, cselekedj így! Ha nincs ok a tiltásra, akkor úgy is engedünk.

Egy másik dolog, az etetés és felevés: tudni kell, hogy a labradorok jóformán feneketlen gyomorral rendelkeznek, így viszont bármikor vevők az evésre. Viszont az elhízott kutya sem túl esztétikus - de ami ennél sokkal lényegesebb -, sem túl egészséges, ugyanis a súlyfelesleg káros hatással van az izületekre, így a vezetésre is. Ugyanakkor érdekes, hogy a legtöbb esetben Rió például szó nélkül elmegy az úton hagyott ételmaradék mellett - ilyenkor ugyancsak jár az extra jutalom. Az etetésről annyit, hogy kérdés nélkül ugyancsak szigorúan tilos bármit is adnod a kutyának. Ennek egy nagyon egyszerű oka van: nem tudhatod, hogy az adott ebnek mennyire tesz jót az az étel, amit épp készülsz a gazdi tudta és beleegyezése nélkül megetetni vele. Vannak olyan élelmiszerek ugyanis, melyek minimum mérgezéshez vezetnek, így például a tejterméket, cukrot tartalmazó, általad hasznosnak vélt étel megetetése után te vígan elmész, míg nekem egy súlyos, hányással, hasmenéssel megfűszerezett rosszulléttel kell szembesülnöm a kutyámnál. Ha ez egy buszon vagy vonaton esik meg, akkor pedig nem téged fog utálni minden utazótárs és a jármű személyzete sem. A mérgezés kezelése, a velejáró orvosi költségek ugyancsak nem téged terhelnek majd.

Itt a kérdés tehát csupán ennyi: megéri számodra, hogy a jó szándék nevében kibabrálj a másikkal? Erre az esetre is igaz: előbb kérdezz, csak aztán cselekedj. Minden egyes eb más és más. A gazdi tudja csak, hogy a kutyájának van-e valamilyen allergiája vagy sem. Te nem tudod, ezért szó nélkül ne etess! 

Mit kell tenned, ha kutyasétáltatás közben találkozol egy, épp a gazdáját segítő vakvezető kutyával?

Még mindig a vakvezető kutya-gazdi párosával szembeni viselkedésnél maradva, essen pár szó arról, hogy mit kell tenned, ha kutyasétáltatás közben találkozol egy, épp a gazdáját segítő vakvezető kutyával. Ha tudod azt, hogy a kutyád nem éppen a jólneveltség mintaképe, kérlek, nagy ívben kerüljetek el minket. Ugyanis nem éppen a legjobb, ha a tiéd elvonja az enyémnek a figyelmét a feladatáról, s a két kutya bandázásba kezd. Kérlek, tarts távolságot! Akkor is figyelj oda a kutyádra, ha ő a barátságosak közé tartozik. 

Vigyázz a kutyádra, mert te vagy a gazdája, felelősséggel tartozol érte! Még tavasszal történt meg velünk a következő eset: Rióval éppen a Vérellátó felől haladtunk, mikor egy gazdáját-vesztett kutya jött velünk szembe, aki nem átallott rátámadni Rióra. Ugyan a kiképzés alatt kaptam instrukciókat az ilyen esetekre - a hátsó lábaknál fogva tartani, míg szét nem mennek -, viszont ez a tanítás ott és akkor a háttérbe szorult, s a magam és a kutyám épségének védelme került előtérbe. Én sem magas nem vagyok, sem gigászi izmokkal nem rendelkezem, így ha akarok, akkor sem tudok komoly kárt előidézni erőmmel. A műanyag botra - mely csupán jelzésértékként volt nálam - az első mozdulatnál a kutya ráugrott, aztán reccs... Kiáltozhattam bárhogy, a kutyát egyáltalán nem érdekelte, csak az, hogy a Riót hátulról közelítve megismerje. Szerencsénkre két hölgy észrevette a bajt, s odajöttek segíteni, s csak hármunk együttes munkája révén sikerült végül megszabadulni, elűzni az állatot. Az ár: a botnak annyi lett, mégsem ezt sajnáltam, leginkább az élmény maradt meg mindkettőnkben. Néhány hétig, ha arra az útszakaszra értünk, kicsi Rió egy pillanatra megtorpant, én ekkor egy jutalomfalattal biztattam a továbbhaladásra. Az élmény hamarosan elhalványodni látszott, ugyanis nem sokkal később már ugyanolyan lelkesedéssel haladt végig azon az úton is, mint régen. Hatalmas szerencsénk volt, hogy nem történt semmi súlyosabb... 

Mind a simogatás, mind az etetés, mind pedig a kutyák összeeresztése elvonja a vakvezető kutya figyelmét, kizökken a feladatából, melynek következményeként könnyen baleset érheti a kutya-gazdi párost. 

A továbbiakban az autósokhoz, biciklisekhez, rolleresekhez fűződő megfigyelésekről, tanácsokról fogok írni.

Olykor lehetetlen csak a fülünkre hagyatkozva átkelni a csendes-üzemű járművek miatt 

Azt vettem észre, hogy az emberek nagy része úgy tudja, a kutyák látják a színeket, illetve önállóan döntenek az átkelések idején (is). Nos, ez bizony súlyos tévedés! Tudni kell, hogy a kutyák színlátása nem bizonyított, ezért a kiképzők megtanítják a leendő gazdikat többek közt arra is, hogy miként lehet szabályosan, mindkettejük testi épségére figyelve átkelni a zebrán. A kutya csak a gazdi vezényszavára cselekedhet, és korántsem oly egyszerű gyengénlátóként / vakként mindig eldönteni, hogy jön-e jármű vagy sem. A mai világban olykor lehetetlen csak a fülünkre  hagyatkozva átkelni a csendes-üzemű járművek miatt. Ezért a kiképzők tanácsait követve nem restellek segítséget kérni, amennyiben lehetőségem van rá. A legtöbb esetben ilyenkor a segítség nem marad el: a velem együtt átkelők néha már kérés nélkül is szólnak. Az szintén gyakran előfordul, hogy ha épp nincs senki az én oldalamon, akkor a túloldalról kiáltanak át, mikor a lámpa zöldre vált. Szombathelyen ugyan találkozhatunk több helyen is a beszélő lámpákkal, melyek ha működnek akkor igencsak jól szuperálnak. Viszont sajnos egyes helyeken, így például a Semmelweis utcában inkább 10-ből csak 1 alkalommal működik - s ez még a nagyon optimista becslés. Nagyon jó lenne, ha ez az arány pozitív irányba mozdulna el, nem csupán ennél, az összes lámpánál is. 

Az olyan utakon, ahol belátható távolságon belül nincsen alkalmas zebra az ember számára vagy egyedül áll az átkelőhelynél, akkor forgalom esetén az autósok így szoktak segíteni: amikor megáll egy autó, a sofőr jóindulatúan int egyet:  „Mehetsz!"- ezt olykor egy-egy kísérőm említi -, ez a gesztus azonban számunkra semmitmondó. Az sem éppen a jó megoldások közé tartozik, hogy ha a sofőr dudál egyet - mivel ez inkább vészjelzésként, vagyis visszatartó erőként hathat ránk. A jó megoldás pofon egyszerű: lehúzva az ablakot kiáltson ki a sofőr egyet, hogy mehetünk-e vagy sem. Ez a legbiztosabb, legkényelmesebb, s talán a leggyorsabb módja is a segítségnyújtásnak a megoldások közül. Hála Istennek, ez ma már elterjedni látszik: egyre több és több az ezirányú tapasztalat, hiszen az emberek felismerik, hogy nem véletlenül nem haladunk át rögtön az úton. Ez talán köszönhető annak is, hogy a kutya mellett legtöbbünknél ott van a fehérbot, még ha csak jelzésértékként is.

Tisztában vagytok vele, hogy milyen gyorsan is száguldozhattok velük?

Egy ideje Szombathelyen is egyre több rollerrel közlekedővel találkozhatunk. A rollerekkel önmagukban az égvilágon semmi gond nincs, hiszen kompaktak, egyszerűen használhatóak és gyors társak lehetnek a mindennapi közlekedésben, az azokat használókkal viszont már annál inkább. Különösen akkor, ha szeleburdi módon, mindenféle „előismeret" és szabály nélkül használják őket. Itt egyrészt arra gondolok, hogy úton-útfélen szerte-szét hagyják őket. A kutya ugyan igyekszik kikerülni minden akadályt, viszont pásztázás közben a bot óhatatlanul is beleakadhat, és akár el is törhet ilyenkor... Megjegyezném, hogy ezek a botok pedig nem éppen az olcsóságukról híresek: több tízezer forint értékű eszközökről beszélünk, melyek a számunkra legalább akkora segítséget nyújtanak, mint például neked a roller...

Szépen kérek tehát minden rollerest: legyél oly körültekintő, hogy a rolleredet ha már az úton is hagyod, legalább ügyelj rá, hogy minél kevésbé akadályozd vele a többi embert!

A közelmúltban telepített elektromos rollerekkel kapcsolatban felmerül bennem a kérdés, miszerint van-e ezeknek valamilyen gyűjtő / állomáshelye? Ugyanis a legképtelenebb helyeken találkozhatunk az elhagyott járművekkel... Néhány hete a következő történt meg velünk: Rióval épp a Vérellátó felől haladtunk a kórház felé, a zebrán átérve kb fél lépés után egy, az út kellős közepén felejtett vagy inkább hagyott rollerrel találkozott a bot - jó kis koppanás volt, mit ne mondjak...

Egy másik kérdésem szintén a felhasználókhoz lenne: tisztában vagytok vele, hogy milyen gyorsan is száguldozhattok velük?

Amellett, hogy jóformán hangtalanul lehet közlekedni velük - gyakran csak akkor veszi észre őket az ember, mikor már csak 1-2 méterre vannak tőle -, elég nagy sebességet is elérhetnek. A vakvezető kutyás aspektust tekintve az a tapasztalatom, hogy egy nagy sebességgel elhaladó roller - finoman szólva is - könnyen kizökkentheti munkájából mind magát a kutyát, mind pedig a gazdit. Ugyanez igaz lehet a biciklisekre is. Ha bicikli út mellett visz el az utunk, akkor kifejezetten figyelek arra, hogy még véletlenül se térjünk rá. Az viszont megesik olykor, hogy a nagy sebességgel, a közvetlen közelünkben elhaladó biciklisek megijesztik a Riót. A másik dolog, amit itt megjegyeznék, hogy a pásztázás a botot használók számára elengedhetetlen, mivel így találja meg a különböző tájékozódási pontokat. Egy a küllők közé betévedő botvég viszont ha az olimpiai aranyhoz nem is, egy kórházi „villámrandihoz" mindenképp hozzásegítheti a biciklist. Mi ugyan igyekszünk elkerülni az ilyen kalandokat, de ehhez a te figyelmedre is szükség van!

Feltételezem, hogy mind a biciklit, mind a rollert használóknak jobb a látása, mint a miénk. Tehát talán nem olyan nagy kérés az, hogy figyeljenek oda ránk. Ha mi igyekszünk nem akadályozni a bicikliseket / rollereseket, akkor ők is legyenek egy kissé tekintettel  ránk!

Egy vakvezető kutya sem nem GPS, sem nem taxi, így az útvonalat a gazdájának kell tudnia

Eddig tehát arról „ beszéltünk", hogy egy vakvezető kutyának és az embereknek milyen feladatai vannak. Viszont arról még nem esett szó, hogy egy vakvezető kutya segítségével mi mindent vagyunk képesek megoldani. A kiképzést lezáró sikeres közlekedésbiztonsági vizsgát követően a kutya-gazdi páros kap egy tanúsítványt, mely az eb oltási könyvével egyetemben feljogosítja a párost arra, hogy önállóan minden olyan közösségi teret és közlekedési eszközt igénybe vegyen, mely a többi ember számára is elérhető. Ez azt jelenti, hogy a páros ezen dokumentumok birtokában (amikor a kutya hámban van), bármikor, bárhova bemehet, elvégre a  fegyelmezett, jólnevelt kutya nem okozhat különösebb gondot. Ha tetszik, a páros elmehet például  boltba, étterembe, színházba, közintézményekbe is. Mi több, a kórházakba, rendelőkbe is szabad bejárása van. Ez alól csak azok a kórházi részlegek képeznek kivételt, melyek a többi ember számára is elzártak. Vakvezető kutyával a látássérült személy ugyanúgy használhatja a tömegközlekedési eszközöket, mint bármely más ember, legfeljebb a többi kutyával ellentétben a vakvezető kutya szájkosár nélkül utazhat. Egy vakvezető kutya sem nem GPS, sem nem taxi, így az útvonalat a gazdájának kell tudnia, a kutya csak abban segít, hogy az esetleges akadályokat bejelezve és / vagy kikerülve biztonsággal eljussanak a céljukhoz. Mint már szó volt róla, a kutya nem ismeri a színeket sem, ezért az átkelésnél a gazdájának kell fülelnie. Viszont a járdán a belógó ágak kivételével mindent jelez, kikerüli az akadályokat, kérésre megmutatja a megállót, elvezet a zebrához, a lépcsőhöz és az ajtóhoz is többek között. A tömegközlekedési eszközökön pedig segít a fel- és a leszállásban, valamint az ülőhely megkeresésében. Ugyanakkor nem tud olvasni: nem mondja meg, hogy melyik járműre kell felszállnunk, afelől nekünk kell dönteni. 

A közösségi tereken a fegyelmezett magatartáshoz az is hozzátartozik, hogy amíg a gazdi fel nem oldja, addig egy bizonyos vezényszóra a kutyának egy helyben kell maradnia. A legfontosabb ismérvei tehát egy vakvezető kutyának a fegyelmezettség, a szófogadás, ugyanakkor a barátságosság, az emberközpontúság is lényeges.

Amikor azt látod, hogy valaki segítségre szorul - függetlenül a kortól, a nemtől, a hovatartozástól, a fogyatékosságtól - lépj oda hozzá bátran! Hidd el, normál esetben egyikünk sem emberevő! A segítséget elfogadni / adni nem szégyen, sőt ha úgy vesszük, erény... Hidd el, kérdezni nem szégyen, aligha akad ugyanis olyasvalaki, aki nem ad felvilágosítást, ha olyan a kérdés.

Ha átgondolod a leírtakat, s mindkét szerepbe belehelyezkedsz, dönthetsz. Bízom benne, hogy a fentiek elolvasása után már józan, értelmes döntést tudsz hozni. Ha azt mondod, hogy „De hát, honnan kellett volna ezt tudnom?" Akkor a válasz erre a következő: magadtól talán sehonnan, ez a neveléshez tartozik hozzá. Ha otthon nem tanultad meg, akkor itt a remek alkalom, most már tudod. Kérlek, ezek után cselekedj így, amikor találkozunk! Egyszóval, amikor találkozol velünk az utcán, a közösségi tereken vagy a tömegközlekedési eszközökön, akkor kérlek, tekints úgy a kutyára, mintha ő az ember személyiségének egy része lenne. 

Mindezeket csak azért írtam le, hogy a kívülállók is legyenek valamennyire tisztában azzal, hogy egy vakvezető kutya nem csak egy egyszerű eb, sokkal több annál: Ő a MI TÁRSUNK!

Jóllehet, a fent leírtak többségében a vakvezető kutyákkal  kapcsolatosak, de attól még ugyanúgy érvényesek lehetnek az általánosságban vett emberi kapcsolatokra is.