Írország térítő apostola és védőszentje, Szent Patrik a kereszténység egyik legismertebb alakja. Bár származását tekintve nem ír-kelta volt, a legendái köré épülő ünnep révén személye mégis az ír kultúra és öntudat szerves részévé fejlődött.

Több mint 20 évnyi fáradhatatlan térítő- és egyházszervező munkát követően - az egyházi hagyomány szerint - 461. március 17-én tért meg Teremtőjéhez. Halálának évfordulója ír és katolikus egyházi ünneppé emelkedett, ugyanakkor napjainkra Szent Patrik napja túlnyomóan világias formát öltött.

Noha az ünnep továbbra is „ír napként" él a köztudatban, de tartalmában sokak számára a zöldbe öltözött, sörmámoros tivornyában merül ki.

A napjainkban ismert Szent Patrikhoz kötődő történetek és legendák a kora középkori egyházi művek, valamint a több évszázadra visszanyúló szájhagyomány keverékei. Az angolszász törzsek betelepülésével a római közigazgatási feljegyzések nagy része elpusztult, a ránk maradt csekély számú kora középkori egyházi forrás pedig eltérő adatokat tartalmaz a szent származásáról, születésének és halálának idejéről, tetteiről. Az idős korában papírra vetett önéletrajzi és vallási ihletésű Vallomások című munkájában a védőszent szűkszavúan fogalmazott családi hátteréről.

Jelenlegi ismereteink szerint Szent Patrik a Kr. u. 4. század második felében születhetett Maewyn Succat néven a rómaiak uralta Britannia provincia vagy a mai Skócia területén.

A keresztség felvételét követően a Patricus nevet használta,

de a későbbi korok írásai egyszerűen Patrikként említik. Hátteréről is eltérően nyilatkoznak a források, családja a romanizált gazdag brit-kelta városi réteghez tartozhatott és nem volt keresztény. A Vallomásokban Patrik igyekezett kihangsúlyozni, hogy családjával együtt a szabad, teljes jogú római polgárok közé tartozott, sőt édesapját decurioként, azaz korabeli magas rangú városi tisztviselőként mutatta be.

Az elbeszélések szerint keresztény megtérésében meghatározó szerepet játszott rabsága. Egy napon egy csapat kalóz kötött ki Dél-Walesben, a család nyári szálláshelyének közelében, és több ifjúval együtt az akkor 16 éves Patrikot is elragadták, majd rabszolgaként értékesítették a pogány Írországban.

A hat évig tartó ír fogságban pásztorkodásra kötelezték urai és ekkor lelte meg hitét. Egy éjszakai látomásos álomban meghallotta Isten hangját, aki Patrik szabadulását jövendölte meg. A misztikus vízió „isteni utasítása" nyomán elszökött gazdáitól,

majd hosszú gyalogút után egy hajóskapitány segítségével elhagyta a szigetet.

A családjához kalandos úton hazajutó Patricus ezt követően határozta el, hogy az egyház szolgálatába áll, eddigi balsorsát visszaemlékezésében pedig Isten büntetéseként fogta fel. Hosszú időre kolostorba vonult Franciaországban, majd pápai jóváhagyással visszatért az ír szigetre, ahol megkezdte a kelta népesség megtérítését, valamint a helyi egyházszervezet kiépítését. Érkezése előtt a szigeten már éltek keresztények, de számuk elenyésző volt, az írek többsége kitartott a pogány természetvallások mellett.

Származása és fogsága révén Patrik nemcsak megértette, de beszélte is a kelta helyi nyelvváltozatát,

mindemellett a kelta kultúra és hiedelemvilág is ismert volt számára. Térítőmunkája során a kelta vallási hagyományok és rituálék eltörlése helyett beépítette azokat a keresztény tanokba.

Így vált például a máglyagyújtás - amellyel eredetileg a kelta hadistent dicsőítették - a húsvéti ünnep elválaszthatatlan részévé. Megemlíthető a Nap is, az egyik legjelentősebb pogány kelta szimbólum, amelyet a napjainkban is ismert keltakereszt megalkotásához használt fel - ily módon a keresztény jelkép természetesen hatott, s nem váltott ki visszatetszést vagy idegenkedést a helyiekben.

Lelkesedéssel, magabiztosan és fáradhatatlanul vetette magát az írek megtérítésébe. A helyi „királyok" és vezető családok megnyerése a köznép megkeresztelését is jelentősen megkönnyítette.

Húsz éven keresztül járta a szigetet, mintegy 100 ezer főt tehetett kereszténnyé, de térítőmunkája mellett az egyházszervezet kiépítésében nélkülözhetetlen kolostorokat és templomokat is alapított. A helyi papképzés nagymértékben hozzájárult az egyistenhit elterjedéséhez és a pogányság gyors visszaszorulásához az ír szigeten.

Személye a 7. század végén vált ikonikussá, ekkor indult meg az alakja köré épülő legendagyártás is. A két legismertebb legenda szerint Szent Patrik egy háromlevelű lóherén keresztül szemléltette a Szentháromság tanát egy pogány törzsfő előtt,

továbbá megátkozta és az óceánba kergette Írország összes kígyóját.

Írországban valóban nincsenek kígyók, de ez a kutatók szerint inkább annak tudható be, hogy az őskori jégkorszakot követően (Kr. e. 11 ezer) a szigetet övező vizek hőmérséklete lehetetlenné teszi a hüllők átúszását a kontinensről.

Miután az ír katolikus egyház 1631-ben hivatalosan is ünnepnappá nyilvánította Szent Patrik halálának évfordulóját,

az ünnephez a 18. század végéig a kék szín kapcsolódott.

Az 1798-ban kitört ír felkelésig ugyanis az Ír Királyság lobogójaként a kék zászlóalapra elhelyezett aranyhárfát használták.

Egy nézet szerint a felkelők zöld lóherét viseltek a kabátjukon, így vált a zöld szín a nemzeti emlékezet és az ellenállás részévé, és ezért váltotta fel a zöld háttérszínként a kéket az aranyhárfa mögötti zászlófelületen.

A zöld szín tehát többek között a lóhere és a sikertelen ír felkelés révén vált az írek és Szent Patrik napjának jelképes színévé, de a szín „más környezetből" is beemelkedhetett az ír öntudatba. Írországot hatalmas legelői miatt smaragdszigetnek is nevezik, egy ősi néphiedelem szerint pedig a zöld szín viselésével elkerülhető a koboldcsípés.

A katolikus nagyböjt idejére eső Szent Patrik napján az ír egyház egy napra felmentette a családokat a szigorú böjti előírás alól.

A lehetőséggel az írek rendszerint igyekeztek is élni:

hagyománnyá érett, különleges fogású ünnepi ebédre gyűltek össze.

Ez az anyaországban bárányhúsra és szalonnára épült, a kivándorolt amerikai írek esetében pedig - a kelet-európai zsidó bevándorlók étkezési szokásából kölcsönözve - a káposzta- és burgonyakörettel felszolgált sózott marhahúsban merült ki.

Az egyházi felmentés azonban nem korlátozódott csupán a húsfogyasztásra, az ünnepi asztalra jutott a szeszből is, ami megalapozta a hangulatot az egyszeri táncolós-éneklős mulatsághoz a böjti időszakban.

Az utcai felvonulás hagyománya azonban az Egyesült Államokból indult útjára az ottani ír közösség jóvoltából. Az első Szent Patrik-napi felvonulásra 1737-ben került sor, amikor a bostoni ír jótékonysági egyesület szervezett díszvacsorát, majd évtizedekkel később, 1762. március 17-én a brit hadsereg kötelékében szolgáló ír katonák vonultak fel New Yorkban.

A 19. századi amerikai bevándorlással - az áttelepülő írek szegénysége okán - a jótékonysági bankettek helyett inkább az utcai parádék terjedtek el.

Ezen a napon közel 60 évig zárva voltak a kocsmák

Az írek 1903 óta ünneplik a szenté avatott Patrikot, azonban egészen 1961-ig nem lehetett egész éjszakán át féktelenül italozni ezen a napon. Mivel az ünnep a húsvéti időszakra esett és a nemzet katolikus hagyományaihoz nem illett egy teljes napos alkoholizálás, az ünnepi étkeket kívül nem igen fogyasztottak sört az emberek. Ha akartak sem tudtak volna hajnalig vigadni, hiszen a kocsmáknak zárva kellett tartaniuk aznap. A sörkészítők nagy örömére ezt az előírást eltörölték, így napjainkban már közel 13 millió korsó fogy csak Guinnessből Szent Patrik napján.

A legextravagánsabb megemlékezést, egyébként nem Írországban tartják, hanem a szeles városban, Chicagóban. A város folyóját ugyanis erre a napra neonzöldre színezik. A nagy attrakció hihetetlenül látványos, a nagyjából 40 kilónyi környezetbarát, növényi alapú porfestékkel a hajósok ötórányi oda-vissza hajózás nyomán készülnek el a Szent Patrik-napi látványossággal.

Napjainkra március 17-e, Szent Patrik ünnepnapja az egyik legrégebbi és legnagyobb világi, jellegzetes tucattermékekkel elárasztott, jól reklámozott, világszerte megrendezésre kerülő utcai parádévá nőtte ki magát.

„Szent Patrik napján mindenki ír"

- mondogatják Írországban.