Kiváló helyszín egy fotókiállítás számára a Répcelaki Művelődési Ház és Könyvtár Répce Galériája, mely meghitt atmoszférájával ideális környezetet nyújt. Tóth Csaba, Munkácsy-díjas festőművész, akitől lapunk fotográfusa a meghívást kapta, elmondta, hogy a Répce Galéria mindig arra törekedett, hogy színvonalas képzőművészeti tárlatokat szervezzen, bevonva más művészeti ágakat is, köztük a komolyzenét. Az Inkantáció a Répce Galéria 190. tárlata, mely valóban tükrözi a címét, Büki László fotói elvarázsolnak bennünket és elkalauzolnak egy olyan világba, ahol életre kel a képekbe zárt pillanat. Büki László mestere a mozdulatok, az események vagy akár a váratlan történések megörökítésének. Fotói segítségével újra átélhetjük egy-egy fesztivál, hangverseny, táncbemutató vagy egyéb kulturális esemény nevezetes perceit, sőt, a képei által nemcsak felidéződnek ezek a momentumok, hanem teljesen új perspektívából tárulnak elénk, úgy, ahogy mi sosem látnánk. A színes képi világhoz szokott szemünknek kellett egy kis idő, míg megszoktuk a fekete-fehér fotókat, hogy utána annál nagyobb erővel fedezhessük fel a bennük rejlő mélységeket. Legyen szó egy kézmozdulatról, egy ugrásról, tánclépésről vagy akár egy természeti jelenségről, Büki László meglátja bennük a szépséget, és képes művészi módon visszaadni azt.

Az a finom érzékenység, amivel megragadja a pillanatokat, amik a mozdulatokat, a gesztusokat művészetté emelik, legyen szó akár táncról, akár zenéről, adja a tárlat esszenciáját. A pillanatokba sűrített történés varázsa. A varázsige, ami nincs kimondva, de megmutatja magát minden fotográfián. 

A felrakás utolsó fázisa

Az időjárás is a kiállításnak kedvezett, sokan jöttek el a galéria meghitt terébe a csendes október eleji délutánon, hogy a tárlatmegnyitót megtekintsék. A vendégeket Boros András igazgató, a Répcelaki Művelődési Ház és Könyvtár intézményvezetője köszöntötte, a kiállítást Csiki István történész nyitotta meg és ajánlotta a tárlatanyagot a közönség figyelmébe. A beszédek között Gregorich Zsófia csellóművész és Kovács Róbert kürtművész adott elő művészi érzékenységgel zeneműveket. A galéria előterében Lukácsi Anna 4. osztályos képzőművészeti tagozatos tanuló munkáit állították ki, őt is köszöntötték a rendezvény házigazdái.

A megnyitó után Büki László élvezetes tárlatvezetésen mutatta be egyenként a fotókat, megtudhattuk a képek keletkezését, és fotózás kulisszatitkaiba is nyerhettünk némi bepillantást.

A bemutatást egy idézettel kezdte:

„Mindenki máshoz ért, más talentumot kapott. És ezzel tudunk mi is alkotni. Teremteni. Újat adni a világhoz. De ehhez kell az a valami, amiről nem is tudjuk, hol van bennünk. Hol van a szépségek meglátásának, a lelket erősítő gondolatok megfogalmazásának, vagy egy szép dallam megkomponálásának képessége? Nem tudjuk. Valahol bennünk. És ez a helyszín a legfontosabb. A többi már csak díszlet." Csitáry-Hock Tamás

Többen is voltak, akik csak lélekben tudtak jelen lenni, közülük egy kedves ismerőse üzenetét is megosztotta a közönséggel:

„Kívánom, hogy a képekre néző tekintetekben és István szavaiban találj olyan részletet, ami illik a megörökített pillanatokhoz. Remélem a varázslat részeivé válnak az ott jelenlévők, s a szavak, a látvány, a fények, a mozdulatok a szívükig jutnak majd. S akkor hazavihetik a varázsigét... vagy egy picikét belőle."

A tárlatvezetés képi élménye után bennünk is számos kérdés felmerült, amit hazaérve a virtuális térben meg is küldtünk Lacinak.  

Hogyan kerültél kapcsolatba a néptánccal, mi az, ami vonz benne?  

2008. november 29-én az Ungaresca Táncegyüttes "Örökség" című Sportházbeli műsorán volt az igazán „nagy debütálásom", akkor búcsúztatta el az együttes nyugdíjba vonuló koreográfus-igazgatóját, Horváth János 'Gedi'-t. Ami Gedinek egy korszak vége volt, az nekem a kezdete. Lenyűgözött koreográfiáinak már-már táncszínházi jellege, a viseletek színpompája, a néptáncos közeg közvetlensége, befogadása, őszintesége. Nagyon kezdő voltam akkor még, de talán ott, azon a rendezvényen „elrendeltetett", hogy nekem ezt kell csinálnom, kicsit „belebújni" a mozdulatokba, mintha én is táncos lennék - sose néptáncoltam! -, mert ezt máshogy nem lehet szerintem jól fotózni, csak egyfajta szimbiózisban a táncosokkal. Együtt élni a koreográfiával, még ha ismeretlen is. Aztán a sok-sok esemény, amin jelen voltam fotósként, meghozta azt a rutint, hogy már tudtam tudatosan, előre kigondolva fotózni, és nemcsak „véletlen lövéseim" voltak, amik történetesen jól sikerültek. Ahogy a táncos, úgy a fotós is átesik egy fejlődési folyamaton, pontosabban fejlődik és fejleszti magát folyamatosan, hogy minél hitelesebb krónikása legyen ennek a csodálatos folklórkincsnek. Biztosan állíthatom, amire a (nép)tánc neveli a táncost, arra fokozatosan neveli a fotóst is. Szellemiséget, tartást ad ahhoz, hogyan fotózza méltóan azt, amit méltóan ad elő egy szólótáncos, egy páros vagy épp egy csoport. De nemcsak a fotózáshoz ad mankót, vele együtt közel hozza azokat az értékeket is, amik addig rejtve voltak. Érdeklődővé, értékeinkre nyitottá tesz. Megszeretteti a tradíciót és megköveteli azt az állandóságot, aminek kimenete a minőségi, a tánccal együttélő megörökítés. Ezt kapja a fotós - ezt a mentalitású fotóst pedig a táncos, a táncegyüttes. Ez vonz benne.

Mennyiben más egy fekete-fehér fotó képi világa, mint a színesé?

A fekete-fehér fotók sok esetben hatásosabbá, kifejezőbbé tudnak tenni egy-egy fotográfiát, fel tudják nagyítani, erősíteni, koncentráltabbá tudják tenni azt, ami a kép fő motívuma, mondanivalója. Erre rá kell érezni, sőt, leginkább kikísérletezni, hogyan „mutat" fekete-fehérben az, ami colorban készült. Néptáncfotózásnál legtöbbször azt kell mérlegelni, mennyit veszít a viseletek színpompájából, meghatározó tájegységi motívumaiból a fotográfia, felerősíti-e annyira a mozdulat, a tartás, az arckifejezés, hogy előbbiek ne hiányként jelentkezzenek. Talán művészibbnek is tűnnek a fekete-fehér képek, bár ezt inkább mesterkéltnek érzem, egy színes fotó is lehet - főként a digitális korszakban - művészi, de soha nem szabad elveszítse az utómunka digitális oltárán a hitelességét. Könnyedén lehet egy túlhúzott utómunkával áldozni a giccsnek...Vannak helyzetek, amikor fekete-fehérben kell megmutatni valamit, akár egy teljes tárlatanyagot, mert olyan a kiállítótér kialakítása, hogy jóformán koncepciótlanná válna benne a színes és monokróm fotók váltakozása, véletlenszerű elrendezése. Mostani tárlatomon, a Répce Galéria már-már intim terében is meg kellett ezt lépnem. Nemhiába, a tér sokszor a „legszűkebb keresztmetszet" egy képanyag összeállításakor. S ha nagyon erős fekete-fehér fotókat kívánsz elsősorban bemutatni, akkor törekedned kell arra, hogy a többi kép, ami a szívedhez közelálló és a tematikába is illik, a színek elvételével „felnőjjön" ezekhez.

Ha eleve fekete-fehér fotót szeretnél készíteni, máshogy kezdesz hozzá megkomponálni?

Alapvetően nem, de volt már arra példa, hogy egy néptánc-koreográfiánál - látva a témát - eldöntöttem, hogy ebből fekete-fehér sorozat lesz, és úgy komponáltam meg, hogy a kép jobb szélére helyeztem. Ezenkívül van Kelemen Zoltánról, a Weöres Sándor Színház nagyszerű színészről is egy olyan fotográfiám, ami ugyanígy készült, tudatosan a kép jobb szélére helyezve őt, előtte egy metronómmal, a kép további részét pedig uralta a fekete háttér. Kimondottan dramatikus lett, középre helyezve őt szerintem sokat vesztett volna a hatásából. De ez nagyon ritka, digitális nyers formátumban (digitális negatívban) fotózok, és a fotót a számítógépen látva döntöm el a „sorsát".

A mai világban, amikor mindenki tud fotót készíteni a telefonjával, miben különbözik egy hétköznapi fotó a művészfotótól?

Attól tartok, sokan sokfélét gondolunk a művészfotóról, ez picit ilyen eltartott kisujjas dolog, mintha affektálnál, holott tudsz normálisan is beszélni... De megpróbálok valamiféle választ adni erre. Esetemben alapvetően az esemény dönti el, van-e alternatívája a „művészkedésnek". Ha egy sajtótájékoztatóra megyek, nyilván minimális lehetőség adódik erre, sőt, nem is erre kell törekedni. Ennek ellenére vannak olyan szerencsés együttállások, amikor meg lehet csípni és kontextusba lehet hozni, komponálni „valakit valamivel", amitől a fotó összhatása akár művészi is lehet. Egy kiállításon, ahol eleve adott a művészi környezet, attitűd, sokkal inkább előbújik a fotósból az alkotó, és úgy belemerül a komponálásba, hogy megszűnik körülötte a világ. Kísérletezik, a digitális fényképezőgépek számos kreatív szolgáltatással rendelkeznek, ám a legtöbb esetben a rendhagyó perspektíva sokkal erősebbé tesz egy fotót, mint mondjuk egy beépített filter, vagy akár a multiexpo kimaxolása. Számos esetben „csak" dokumentálunk, de ennek is megvan a maga művészete: ez pedig a hitelesség!

Létezik egyáltalán határ, amikor azt mondom ez még nem művészet, de innentől már az? 

Olyan világot élünk, hogy ha két kört, három vonalat és négy téglalapot lerajzolok fokozatosan sötétedő színekkel és azt mondom: Armagedddon, az már művészet. Ennyi erővel, ha tudatosan rossz fotókat készítek, de izmos ideológiát gyártok köré, hogy mitől is lettek ezek direkte rosszak, előbb-utóbb az is biztosan művészet lesz. Csak sokat kell sulykolni, hogy az én művészetem ilyen... Olyan világot élünk, hogy inkább megfordítom ezt a kérdést: létezik-e és behatárolható-e, amire ne lehetne ráfogni, hogy művészet? Olyan világot élünk, amiben a szavak jelentése devalválódott, amire már arcizmunk se rándul, a fejünk se kapjuk fel, csak szenvtelenül tudomásul vesszük, hogy megint egy olyan szó hangzott el, ami egykor jelentett valamit... Valahogy a művészettel is így vagyok. Ebben a korban vajon létezik bármilyen határa is bárminek? Épp a művészet legyen „határos", amikor határtalan? 4:33. Psszt.

Mi a közös a három szenvedélyedben: a fotózásban, a néptáncban és a komolyzenében?

A fotózás. Komolyra fordítva: "Ezek az alkotások mélyre hatnak, mélyről jönnek, szükséges is talán egyfajta 'megágyazottság' nekik" - írta a tárlatmegnyitó után egy kedves ismerősöm. A megágyazottság lehet akár a fotózás. Mind a néptánc, mind a komolyzene mélyre ható művészi önkifejezés, és a fotográfiának megvan a lehetősége arra, hogy megörökítésével ehhez "csatlakozzon", a (zene- és tánc)művészi önkifejezést fotóművészi önkifejezésként is megmutassa.

Ami a közös bennük, hogy életem jelen szakaszában ez a három legfontosabb kapcsolódási pont, amivel az élet szépségét, pozitívumát tudom kifejezni. A pozitívum nagyon fontos, nekem mindenképp. Nem szeretek negatív dolgokat megmutatni, ebben nagyon különálló vagyok. Ilyenből sokan mutatnak éppen eleget, vagy az elégnél is többet. A ma emberét rengeteg inger éri, a virtuális térben pedig leginkább negatív infókkal lehet figyelmet felkelteni. Mindig azt vallottam, hogy az a kis közösség, amit Vaskarikának hívnak, maradjon meg olyan kis szigetnek, ami az élet jobbik oldalát láttatja a maga eszközeivel. Az ars poeticámat is ehhez az irányvonalhoz választottam, mert fontosnak tartom, hogy legyen igazodásom a világban valamihez, amivel azonosulni vagyok képes. Így lett egy Fodor Ákos haiku a hitvallásom: „Nagyon figyelj, mert a világot teszed is azzá, aminek látod". Érted ugye, miért a pozitív dolgok vonzanak?