Tóth Lívia: Először is az jut eszembe, hogy bár azonos korúak vagyunk, nagyon nem találkoztunk. Hova jártál középiskolába, melyik rajzkörben tanultál rajzolni? És vannak-e nevezetes szombathelyi élményeid gyerekkorodból, amelyek elkísérnek?

Kassai 'Kefó' Árpád: 13 évesen én voltam a legfiatalabb tanítványa Radnóti Kovács Árpádnak. Meghatározó volt részemre az Ő tanítása és személyisége. Műszaki iskolában érettségiztem, majd keramikusnak tanultam. A katonai szolgálat után a Herendi Porcelángyár szombathelyi festödéjében dolgoztam és 1990-ig vezettem. 90-ben, az első válásom után Ausztriában, egy kis keramikus műhelyben dolgoztam 95-ig. Majd hazajöttem, és a logisztika különböző területein dolgoztam. 2010-től a saját cégemet vezetem.

TL: Életművedről nem lehet egy kis kitérő nélkül beszélni. Több helyen is említik, Te is kitérsz rá. „13 éves voltam, mikor egy véletlennek köszönhetően találkoztam a japán harcművészettel és a zen buddhizmussal. Ezt azért tartom fontosnak, mert ezek a dolgok egész életem és ezzel együtt alkotói tevékenységem alapjai. Ausztriába is az akkori mesteremnek köszönhetően tudtam kikerülni. 91-ben kezdtem az Innsburck-i Teológiai Egyetemen összehasonlító vallástörténetet tanulni. Ott volt lehetőségem nagyon nagy tudású mestertől a zen-t tanulmányozni. Ekkor vizsgáztam az első mesterfokozatra az egyik tradicionális japán harcművészeti iskolában."

Ezek a tanulmányok meghatározzák látásmódodat. Mireisz László, a Tan kapuja buddhista egyetem oktatója osztotta meg facebook posztjában gondolatait. Gondolatait a Te, 1992-es önvallomásodhoz illeszkedőnek tartom. „Ugyanakkor emlékszem, annyira szigorú életvitelt folytattam akkor, hogy például az efemeridában minden reggel vezettem, hogy melyik orrnyílásommal lélegeztem szabadabban, mert attól kezdve aznap ahhoz igazítottam a rítusaimat, hogy milyen gyakorlatokat végezzek, mit igyak, egyek. Ebből bontakozott ki és nagyon izgalmas dolgot kínált a Javaskönyvben is megjelent fordítás alapján a légzéssel kapcsolatos technikák megismerése, például az elemek kontrollálása a levegő segítségével, vagy hogy a légzéssel hogyan lehet táplálkozni, valamint a jógagyakorlatok áttekintése, az, hogy egyes gyakorlatok milyen hatással vannak az élettani folyamatokra. Ennek része volt az is természetesen, hogy napkeltekor, délben, napnyugtakor és éjfélkor szertartást és gyakorlást végeztem, ami azt jelentette, hogy egy pillanatra sem engedhettem el magam, mert akkor borult minden, akkor nem tudtam volna reggel fél négykor felkelni és tiszta tudattal gyakorolni. Az egy rendkívül megfogott és intenzív időszak volt ilyen szempontból. Alvásról sem lehet ilyen állapotban igazából véve beszélni, mert gyakorlatilag olyankor az ember relaxál, de nem alszik, nem is tudatosul sem az elalvásnál, sem az ébredésnél, hogy tulajdonképpen ott egy határt lép át. Tulajdonképpen a tudatállapotok határainál van igazán az egésznek a lényege. Nagyon élesen emlékszem arra az esetre, amikor volt egy nagyon intenzív és erős élményem, ami arról szólt, hogy egy végtelen nagy, magas, toronyszerű képződményben megyek egyre feljebb, elmaradnak a testi és világi dolgaim, viszont egyre szűkebb és szűkebb lesz a torony, de egyre nő a boldogságérzetem. Ez valójában egy figyelmeztetés volt számomra és akkor ezt alaposan végig kellett gondolnom. Valóban úgy éreztem, hogy egy döntést kell hoznom, hogy végleg kiszállok-e mindenféle világi folyamatból és teljes intenzitással a jógára figyelek, mindent alávetek ezeknek a gyakorlatoknak, a világtól teljesen kivonulok, vagy vissza kell fognom egy kicsit az intenzitásból és benne maradok a világi folyamatokban, ami azzal is jár, hogy igenis el kell mennem az unokáimhoz, a főiskolára tanítani, meg egyebek. Mert vannak olyan pontok, ahol ez a kettő, a hagyományos út és a mostani világi kihívások nem egyeztethető össze. Vagy más technikát kell alkalmazni, vagy nem egyeztethető össze."]

Azt hiszem néhány válásodnak is talán ez a nehezen megoldható kettősség lehetett az oka. Ösztöneim ezt súgják. Te hogy érzed, mennyiben megoldható ez a kettősség a hétköznapokban?

KKÁ: Mireisz László leírása megható és pontos a megélt tapasztalásról. Igen a megélt más tudatállapotról visszatérni az „egó" által irányított tudatba mindig is nagy kérdés elé állította a spirituális gyakorlókat. Legyenek azok bármely hagyomány követői, vagy csak egy élményt átélt ember. Hisz a spiritualitás nem kiváltság, minden ember képes rá és élete során számtalanszor átél ilyen élményeket. Mint mindenkinek, nekem sem volt egyszerű. Sokáig tartott mire megtanultam összekapcsolni a megtapasztalásaimat a hétköznapi elmém működésével. De sikerült, mind még sokunknak. Ez egy élet végéig tartó gyakorlás és még azon túl is. Az ember nem tud megszabadulni a személyiségétől és nem is kell. A személyiségünk velünk együtt nő fel, változik, megnyilvánul. A személyiségünkkel élünk ebben a világban és így kapcsolódunk egymáshoz is. Ezért nagyon fontos, hogy a személyiségünket megismerjük és fejlesszük. Szerintem a lényeg, hogy megtaláld az egyensúlyodat, ami soha nem egy stabil állapot. Mindig változik, és mindig változni kell itt és most. Néha nem egyszerű. Megtapasztalni a nálunk nagyobbat és visszatérni az összpontosított tudatállapothoz.

A harcművészet sokat tanított a koncentráció és a kiszámíthatatlanhoz való alkalmazkodáshoz. Csak egy kis kitérő: az átlagemberek, sőt még a gyakorlók legnagyobb többsége sem tudja, hogy a harcművészeteknek milyen hatalmas szellemi és spirituális tanításai és szintjei vannak.

Sajnos Keletről ezek a tanítások már nagyon keveset jöttek át. Ennek oka az igazi értő, ezen szinteket elérő tanító és az erre fogékony tanítványok kis száma. Nekem nagy szerencsém volt olyan mestertől tanítást kapni, akit hazájában is a legmagasabb szinten ismernek el. Az Ő hagyománya több mint 500 évre megy vissza igazoltan. Nagy lehetőség és elismerés volt, hogy ebben a hagyományban mester fokozatig vezetett, hisz ezeket a tanításokat csak személyesen lehet átadni. Lélektől lélekig. Visszatérve még a feltett kérdéshez párkapcsolataimat illetően. Háromszor nősültem, és a mai napig is rengeteget tanulok ezekből a kapcsolatokból. S hogy jó úton járok, bizonyíték rá, hogy már több mint húsz éve élünk együtt feleségemmel.

TL: Minden elismerésem és tiszteletem előtted. Most térjünk át a festészetre. Képeid gyűrt, festett technikával készülnek, mint a jó akvarell, amely, ha kell fut, ha kell, keményen rajzol. Számosságuk és magabiztosságuk vall egy tiszta, spirituális gondolatiságról. A kínai gesztus-tusrajzok, és tussal festett tájképek jutnak eszembe róluk. Ezeket a képeket mindig belső képek alapján festik, vízszintes, asztalra kiterített rizspapíron, szinte egy életen át begyakorlott mozdulatsorokkal. Magad is írod: „a képek mégsem egy illusztrációk az élményekről. Ezek a képek eszközei és célja is az alkotásnak. Az alkotás is egy spirituális gyakorlás. A képek segítenek, hatnak az önmaguk teremtésében, a belső élmény megnyilvánulásában. Tisztán a belső út élménye a fizikai létezésemen keresztüli megnyilvánulása egyre teljesebben."2]l "A zen-buddhizmus ösvényein járva, megtapasztalva a Teljesség harmóniáját, mint "rang nélküli igaz ember" élem életem. Köznapi lélekkel alkotni nem célom, hanem eszközöm csupán a racionális értelmen túl is vezető úton." Elvonulva alkotsz, rögzített rajzok alapján, vagy menet közben a felragasztott papírok, kitett festékek szabadon alakítják a kompozíciót?

KKÁ: Már a kezdetektől úgy kezeltem egy képet, mint egy objektumot. Az olajképeimen gyakran vágtam - varrtam formáztam a vásznat. Festettem Trabant ajtóra is, ami egy festőállványon szobrászati alkotásnak is beillett. Ezzel a mostani sorozattal immár 7-8 éve foglalkozom, és még nem érzem a végét. A keretméretek 40x50cm-sek, és 25x40cm farost lemezre ragasztott papír, akvarell, tinta, akril. A képet a keret foglalja magába. Itt a farostlap fizikailag elválik az alaptól a kereten belül. Kiemelkedik az alapból. Ezzel is kifejezem, hogy egy másik szellemi, spirituális síkon jelenik meg a kép. És ezen a síkon is négyzetes papírlapokon, amik egymással is egyfajta viszonyt fejeznek ki. Néha fedik, takarják egymást. Ezeken a vékony papírlapokon mutatkozik meg a szín, az energia, a hang és illat. Ezért gyűrődik a ragasztásnál. Sérülékeny, érzékeny, mint egy érzés. A festék lényege hogy vízben oldható legyen. A víz a lényeg számomra. Old és folyik, vegyül vagy ép ellenkezőleg. Már a kompozíciót is tudatosan állítom fel. Általában több példányban, hisz több képen dolgozom egyszerre. A két-három kép van úgy, hogy primer elkészül, van, hogy akár többször is visszanyúlok rájuk. Ez egy nagyon izgalmas párbeszéd szokott lenni. Mivel az irodám egyben a műterem is, így mindig körülöttem vannak a friss képek. Szinte egyszerre dolgozom a képeken és a világban szerte élő kollégákkal. Ez is egy izgalmas kettősség. Bár alkotni jobban szeretek, ha csend van. Akkor lehet csak egy dologra koncentrálni és elmélyedni.

TL: Alapvetően irigylésre méltó helyzetben voltál, több munkád elkerült Tőled galériák vásárlásai nyomán. Hogy éled meg hiányukat? Elárulok egy titkot, én megpróbálom újraalkotni őket. Hiányoznak Neked? Van, ahol körbeveszed magad a munkáiddal, vagy épp ellenkezőleg? (Engem megfojtanak a saját munkáim. Üres falakra tudok álmodni.)

KKÁ: Jól viselem a képeim hiányát, nem szenvedek, ha elkerülnek tőlem. Alapvetően nem ragaszkodok semmihez. Ez is egy buddhista tanítás. Volt, hogy egy táskával költöztem és ott hagytam mindent. Sok képet elajándékoztam, ha láttam az illetőn, hogy tetszik neki. A lényeg, hogy annyira nem ragaszkodok a dolgokhoz, hogy a legalapvetőbb dokumentálással sem foglalkoztam. A legtöbb kiállításról sem tartottam meg semmi doksit. A nagy lányom szerint nagyon könnyelmű vagyok, hisz majd neki vagy valakinek kell ezt a kupacot (életem történetét) összerakni. Ezért lett történész. Én úgy élek, hogy a képeim és az őket is létrehozó élmények, energiák mindig itt vannak bennem. Ez egy gyönyörű érzés. Az alkotások, mint Te is írtad, mindig is egy belső képből születnek. Szerintem egy jó kép ezt a belső képet kell, hogy sugározza. Ez az első, amit át kell tudnia adni. Ha ez nincs, a többi már csak mese. Ha megvan, akkor viszont tud olyan gondolatokat elindítani, ami néha egy katedrális építményével ér fel.

TL: Kiállításaid után kutatva láttam, hogy kétszer is Oroszy Csaba nyitotta meg, vagy éppen Tóth Csaba, vagy Lőrincz Zoltán. Tehát hűséges típus vagy; ennyire számítanak neked a barátságok, kapcsolatok. Korunkban nagy szükség van azokra a kapcsolatokra, ahol bátran saját személyiségünk lehetünk, elfogadnak, és egymás szellemi partnerei lehetünk. Külföldi tanulmányaid során érezted azt, hogy „otthon vagy" ez a közeg az, ami Neked való? Ez boldogsággal töltött el?

KKÁ: Tóth Csaba és Rasperger József, valamint Lőrincz Zoltán voltak azok az emberek, akik már a 90-s években, mint kezdő művésznek bizalmat, jó tanácsokat és lehetőségeket adtak. Ők ismerik itthon a legjobban a munkáimat. Oroszy Csabával szintén a 90-es években ismerkedtünk meg, amikor Szombathelyre került. Barátságunk sokat jelent nekem. Sok mindent tudott megmutatni magából és a munkáiból. Mindenkitől sokat tanultam és még mindig sokat tanulok Tőlük. Külföldi kapcsolatom szinte már nincs is. Az öregek eltávoztak, és az elmúlt húsz évben nem is tartottam fontosnak újakat szerezni. Mint írtam, fontosak a kapcsolataim, de nem a számuk, hanem a minőségük. A hetekben hívott fel egy régi tanítványom, akit már tényleg húsz éve nem láttam és most szerezte meg a számomat. Csak annyit mondott, köszöni az akkori tanításaimat. Szerintem ezt nem is kell magyarázni. Egyébként egy motoros klubban vannak még ilyen emberi kapcsolatok. De ez egy másik történet.

TL: Megemlítenél pár külföldi kiállításodat, úgy hallottam Japánban is kiállítottál.

KKÁ: Az első önálló kiállításom 1992-ben volt Ausztriában. Ezután ismerkedtem meg egy Németországban élő magyar házaspárral. Ők lettek a segítőim, szponzoraim. Ők segítettek bekerülni galériákba, majd szervezték a kiállításokat. Szinte Európa minden országában szerepeltek kiállításokon képeim. A 90-es évek végén, a 2000-es évek elején az egyik galéria az, Art Basel-en szerepeltette a kalligráfiai munkáimat. Így kérték fel a galériát, hogy egy 100 darabos kollekciót vigyen Japánba, tíz kiállításon való szereplésre. Itt több nyugati és japán művész szerepelt és reprezentálta, hogy a keleti inspiráció milyen izgalmas kontextust tud kialakítani Kelet és Nyugat közt. Természetesen itthon is több kiállítás volt számos városban. 2004 óta azonban tudatos döntésem volt, hogy befejezem a kiállításokat és csak az alkotással foglalkozom. Azóta csak a barátok felkérésére állítottam ki. Most érzem újra azt, hogy ismét izgalmas egy kiállításon megmutatni a képeimet. Ez mindig is egy ünnep volt számomra.

TL: Most pszichológiát tanulsz, tehát nem zárult le útkeresésed. Csodálom nyitottságod. Hol tud ez kamatozni? Munkádban -egy szállítmányozó céget vezetsz- inkább racionalitásra, rendszerességre van szükség. Talán pont a harcművészetek tanítottak meg összpontosítani? S ha már idekanyarodtunk, a névrokonod, Kassai Lajos által Kaposmérőn meghonosított lovasíjászat nem vonzott?

KKÁ: Az útkeresés tényleg nem zárult le. Sőt, egy szélesebb látómezőt találtam. Megismerni önmagunkat, az egy a világ megismerésével. Megtapasztalni a nálunk többet és azt meg is érteni. Ez az igazi út számomra. Azt éreztem, hogy a teljesség felé vezető úton már kevés az ismeretem. Hisz ha nem ismerem önmagamat, az elmém működését, nem is tudom, hogy mit kell tennem, merre kell mennem. A felnövés nem zárul le 30-40 éves korban. Bár sokan így gondolják, de még nem fejeződött be a szellem fejlődése. Sokan abbahagyják a fejlődésük lehetőségének keresését, bár nem is tudják, hogy van még tovább. Én úgy éreztem, hogy keresnem kell, és találtam is egy szellemi műhelyt, ahol tovább tudok fejlődni. Ez is egy izgalmas része lesz az életemnek.

Szerző: dr. Tóth Lívia textilművész

---

[1] https://www.facebook.com/photo/?fbid=1062890662507798&set=a.131047712358769&locale=hu_HU

[2] Így fogalmaztam meg utamat 1992-ben, amit akkor már 10 éve jártam. És azóta is járom.

Kapcsolódó írásaink:

Lélekállomások lenyomatai - Beszélgetés Szkok Iván Munkácsy-díjas festőművésszel, aki idén ünnepelte 80. születésnapját

2024.08.31. - 00:45 | Tóth Lívia - Nyitókép: Garas Kálmán

"A Munkácsy-díj úgy emlékszem nekem nem hiányzott, nem vártam - több okból. Persze meg kellett volna kapnom harminc évesen, 1975 körül. Megkérdezték tőlem, elfogadom-e, átveszem-e? Természetesen, igen - válaszoltam, csak előbb attól a 15 KISZ- és párttitkártól vonják vissza." Szkok Iván Munkácsy-díjas festőművésszel beszélgetett dr. Tóth Lívia textilművész.

 

"Minden fejben rögzült képet, érzést át tudok írni nemezbe" - Születésnapi beszélgetés Tóth Lívia textilművésszel

2024.05.02. - 14:30 | vaskarika.hu - Nyitókép: Lethenyei László

Tóth Lívia 60 - Korábbi időkben a 60 év olyan szimbolikus határt jelentett egy ember életében, aminek következtében óhatatlanul visszatekintést, önvizsgálatot tart az, akinek megadatott ez az idő, a külvilág számára pedig egyfajta megmérettetést. Ma már kicsit más a jelentése már a hatvan évnek, hiszen a nyugdíjkorhatár átlépte ezt az időegységet, az élet megy tovább, és későbbre tolódik az előbb említett emberi cezúra. Születésnapi beszélgetésünk Tóth Lívia textilművésszel.

 

Művészet a művészet halála után - Nagyinterjú Tóth Csaba festőművésszel

2022.05.03. - 00:10 | Tóth Lívia - Fotó: Garas Kálmán

"...az akadémikussá merevedett avantgárd ma is azon az úton halad, amely a művészet halálát idézte elő, pedig ez az út már rég járhatatlan és emiatt értelmetlen. Azonban a materiális érdekek előtt már a kezdetekkor kapituláló avantgárd struccpolitikát folytat, és emiatt nem veszi észre, hogy évtizedek óta mesterséges lélegeztető gépen tartják, kómás állapotban" - Nagyinterjú Tóth Csaba Munkácsy-díjas festőművésszel.

 

A festő élete végéig festő marad - Csonka Ernő festőművészhez látogattunk

2016.11.12. - 08:00 | Rozán Eszter - Fotók: Büki László 'Harlequin'

"Rajztanár szerettem volna lenni és úgy gondoltam, ehhez a premontrei renden keresztül vezet az út. Akkor még nem tudtam, hogy az éneket, tornát és rajzot civil tanárok tanítják. Nehéz döntés volt, hogy elhagyom a rendet, de vállaltam. Az a fegyelem, amire a rend tanított, kihatott az egész életemre." Langyos őszi nap, meleg fogadtatás, festmények a falon - meglátogattuk a 96. évében járó festőművészt, Csonka Ernőt.

 

"Nem leszek a szürkék hegedőse" - Torjay Valter festőművésszel beszélgettünk

2015.12.17. - 01:30 | Büki László 'Harlequin' - Fotók: Rövid Norbert

"Ma nem lehet szabadban dolgozó festőt látni. Az egész műfajt odadobták a giccsőröknek." Torjay Valter festőművésznek vasárnap Sárváron, a Galeria Arcisban nyílt tárlata. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele festészetről, művészetről, misztikumról, ars poeticáról.