Közösségi mese program egy újabb szakaszhoz érkezett, elindult a közönségszavazás folyamata. A szavazás 2025. március 24. és április 21. között zajlik, és egy IP-címről legfeljebb 5 szavazat adható le a  https://www.feherliliomnepfo.hu/mese weboldalon.

Szavazz kedvenc mesédre, hajrá Őrség!

Pankasz meséjét lejegyezte: Bóza Judit, Horváth Csaba, Horváth Csabáné, Horváth Ketrin Virág, Kovács Jenőné, Ráncsikné Tuboly Katalin

                                                         A pankaszi harangláb és a varázsvas titka

Egyszer volt, hol nem volt, az Őrség szívében, ahol a dombok lágy hullámait erdők és rétek színezik, állt egy aprócska falu, Pankasz.

A faluban élt egy kovács, akit mindenki csak Vaskezű Mártonnak hívott. Nem azért nevezték így, mert durva lett volna a keze, hanem mert munkái olyan erősek és tartósak voltak, hogy még a dombok szellemei is csodájára jártak. Márton nemcsak ügyes, hanem szívélyes ember is volt; ha valakinek eltörött a szerszáma, vagy új patkóra volt szüksége, mindig segített.

Márton kovácsműhelye nem volt nagy, de annál különlegesebb. A falu szélén állt, egy dombtetőn, és a kürtőjéből felszálló füst naplementekor mindig aranyfényben tündökölt. A műhely közepén állt egy hatalmas üllő, amely a falu egyik régi legendájából származott: azt mondták, hogy az üllőt az első pankaszi kovács egy meteorkőből formálta, amely az égből hullott le.

Egy napon a patakban rákiszáló gyerekek különös emberre lettek figyelmesek. Sötét köpenybe burkolódzó alak közeledett feléjük, a kovácsműhelyt kereste. A gyerekek, úgy megijedtek, hogy még a kirákiszott rákokat is a patakba visszadobták. Egy kisfiú futott a kovácsot figyelmeztetni a furcsa idegen érkezéséről. Márton épp zárta volna be a műhelyt, mikor az idegen megállt az ajtó előtt, arcát nem lehetett látni a csuklya alatt.

- Kovács! - szólalt meg mély, reszelős hangon.

- Mit szeretne kovácsoltatni? - kérdezte a kovács.

- Egy kardot! Olyat, ami soha nem törik el, és minden akadályt legyőz.

Márton bólintott.

- Megcsinálom, ha megvan hozzá a megfelelő alapanyag.

Ekkor az idegen egy apró zsákot vett elő a köpenye alól, amiben feketevas volt. Ez a varázsvas, a világ egyik legértékesebb fémje volt.

Ahogy Márton munkához látott, érezte, hogy ez nem egyszerű fém. Három nap és három éjjel dolgozott megállás nélkül, amire elkészült vele. Az idegen már az ajtóban állt.

- Kiváló munka, kovács - mondta, és már nyúlt is a kard felé.

De ahogy megérintette a markolatot, a kard hirtelen felizzott.

- Mit tettél? - kiáltotta haragosan.

Márton nyugodtan állt.

- Nem én, hanem a varázsvas.

Az idegen egy pillanatra még ott állt, aztán sziszegve eltűnt a sötétben.

Márton nem tudta, mit tegyen a karddal. Túl erős volt ahhoz, hogy csak úgy a műhelyben álljon.

Haza felé tartott, mikor meghallotta a pankaszi zenészek muzsikáját, akik egy nagy, öreg tölgyfa alatt zenéltek. Úgy tartották, hogy a fa ősi védelmezője a falunak, és majdnem minden éjszaka hálájuk jeléül a fának zenéltek. Márton csatlakozott hozzájuk, leült és az esti holdfénye alatt hallgatta a muzsikaszót. Másnap nagy vihar tombolt, az öreg tölgyet gyökerestől kicsavarta a szél. A falusiak szíve megtelt aggodalommal- most mi/ki fogja védelmezni a falut, az öreg tölgy nincs többé. Mártonnak eszébe ötlött egy gondolat. Építsünk haranglábat, ez a fa hosszú századokon át megállja a helyét az időjárás próbái között, a harang megöntéséhez, ott van a kard a műhelyemben, amit varázsvasból kovácsoltam, így meglesz a megfelelő hely számára. Így is történt, másnap az egész falu munkához látott. Az építkezés során különleges dolog történt. Bár a munka nehéz volt, minden napra jutott valami csoda: ha egy oszlop nehezen állt volna be a helyére, másnapra már magától szilárdan állt; ha a szerszámok eltörtek, reggelre újak jelentek meg a helyükön. Mindenki tudta, hogy az öreg tölgy vigyáz rájuk, hogy minél előbb haranglábként őrizze a falut. Végre elkészült, és eljött az ideje, hogy megáldják és felavassák.

A falu népe izgatottan készült a nagy napra, hamis esküvőt is rendeztek. Az asszonyok színes szalagokkal díszítettek fel egy tölgyrönköt, a gyermekek virágfüzéreket fontak, amelyeket a harangláb oszlopaira akasztottak, és mindenki a legszebb ruhát vette fel. Az egész falu olyan szép volt, mintha egy mesekönyv lapjairól másolták volna. Az emberek örömujjongásban törtek ki, a gyerekek kacagtak, és táncra perdültek, a zenészek muzsikáltak, és az egész falu ünneplésbe kezdett. Aznap este nagy lakomát rendeztek a harangláb alatt, és mindenki megosztotta egymással a kenyeret, borát és történeteit.

Ahogy leszállt az este megszólalt a harang, és a harangláb is mintha táncra perdült volna. Örültek, hogy más formában, tovább vigyázhatnak a falura. De itt nem ért véget a mese. A harang hangja varázslatos erővel bír: aki szomorúan hallgatja, az boldog lesz tőle.

Így lett a pankaszi harangláb nemcsak a falu védelmezője, hanem a közösség összetartásának és szeretetének szimbóluma.

A harangja pedig nemcsak a falu szimbóluma lett, hanem egy varázslatos történet hírnöke is. Ha egyszer arra jársz, állj meg alatta, hallgasd meg - talán meghallod benne a kard halk zengését is.

Itt a vége, fuss el véle!

Bóza Judit