Volt egyszer egy sok Oscar nyertes mozifilm, amelynek varázslatából alig felocsúdva hasított belém a felismerés, hogy a mozivásznakon ezentúl a színészi játék háttérbe szorul. Új korszak veszi kezdetét, a számítógépek által kreált látvány és illúzióvilág dominanciája. Ez lett az önkéntes moziszáműzetésem kezdete. Azóta új produkció csak kritikus tömeget elérő ajánlás által kerül az érdeklődésem fókuszába. Néha a véletlen is hozzásegít ahhoz, hogy olyan filmet láthassak, amelynek hatására minden kétely nélkül tör fel bennem az érzés: Ez kell nekem!

A napokban fedeztem fel az egyik tv-csatornán a Nőies játékok című filmet. Ha egy film kellőképpen magával ragad, megpróbálom felkutatni a róla megjelent kritikákat. Érdekel, milyen az általános megítélése. Most bármennyire is keresgéltem, a hivatalos sablonismertetőn kívül nem találtam egyetlen elemzést sem. Bevallom, teljesen meglepett, ezért is határoztam el, hogy mementót állítok ennek az alkotásnak. Megkísérlem szavakkal lefesteni azt a varázslatos miliőt, amely a produkció készítőit is megihlette.

A film egyik főszereplője Edward Kynaston, akit Anglia utolsó női szerepeket alakító férfi színészeként jegyeznek. A másik kulcsfigura Ned öltöztetőnője, Maria, aki bár szenvedélyesen vonzódik Kynastonhoz, mégis komoly szerepe van abban, hogy a férfi világa darabjaira hullik. Az öltöztetőnő is színésznői álmokat dédelget. Kitartó sóvárgása meghozza a gyümölcsét, alkalma nyílik arra, hogy publikum elé lépjen. No, persze nem az akkori teátrumok egyikében, hanem kevésbé úri közönség előtt, fogadók titokban megrendezett előadásain. Akkoriban ugyanis a női szerepeket kizárólag férfiak játszották. A sors iróniájának, valamint a rátermett forgatókönyvíróknak köszönhetően Maria a lényegi kiváltója annak, hogy végre a színésznők előtt is megnyíljék a lehetőség a világot jelentő deszkákon. Hamarosan fordul a kocka, és a férfiak válnak a női szerepek végleges száműzöttjeivé. Az ambiciózus nő mindent megtesz azért, hogy Kynaston megszabaduljon feleslegessé vált női énjétől mind a magánéletében, mind a színházban.

Jómagam, nézőként a színészi játékot és a jó forgatókönyvet tartom a legfontosabbnak egy filmélmény teljessége szempontjából. E kettő, ha maradéktalan, egyéb szakmai hiányosságokat is képes elhalványítani. A Nőies játékok forgatókönyve kiváló. A film műfaja dráma, olykor bizony meglehetősen hússzaggató, ennek ellenére végig könnyed és pergő a történetvezetése. Az alkotók megidéznek egy konkrét hangulatot, amelyet az utolsó percig képesek megőrizni. Olyan, mintha egyenesen Thália pártfogását élveznék, hisz az egész filmet áthatja a színház múzsájának markáns jelenléte. Amikor a szereplők a színpadon vajúdják a Shakespeare-i klasszikust, eléjük tartja kétarcú maszkját. Magánemberként pedig lefejti róluk a feleslegessé vált maszkot. Miután lelkükig csupaszodnak, méltóvá és képessé válnak arra, hogy bármilyen szerepet hitelesen megformáljanak.

A film kiváló kortörténeti lecke. Leleményes időutazás segítségével egy helyszínre varázsol valóságban is megtörtént eseményeket és akkoriban élt karakteres személyiségeket, csupán a dátumokat vonatkozásában csalnak egy kicsit a forgatókönyvírók, mindez viszont egyáltalán nem zavaró. Ellenkezőleg, teljesen logikus módon utaznak az időben, és fűzik össze a leglényegesebb momentumokat.

Pár példával szeretném illusztrálni, miképpen élnek az alkotói szabadsággal. Az igazi Edward Kynaston 1661-ben játssza el az utolsó női szerepet. Ekkortájt Nell Gwynn, II. Károly szeretője a való életben csupán 11 éves. Bár a megannyi szépséggel és vonzerővel megáldott nőcske meglehetősen ifjan kezdte el árulni a bájait, ekkortájt még nem sikerült felküzdenie magát a király ágyába, ez csak 18 éves korára sikerült.

A film cselekménye szerint a király már nagyon unta a színházak repertoárját. Nem rejtette véka alá, hogy mennyire szeretné a darabokat új, más megvilágításban látni. Pezsdítően hatott rá az ötlet, miszerint nők is szerepelhessenek a színházban. Ehhez a döntéshez azonban természetesen kellett némi női unszolás, amely ki mástól érkezett volna, mint a szabadszájú szeretőtől, Nelltől.

A valóságban a nők már jóval azelőtt színpadra léphetnek, hogy Ned Kynaston utolsó női alakítását láthatták a nézők.

Nell Gwynn pedig a valóságban 13 éves korától fogva mutatja be színészi kvalitásait, férfirajongói köréből igyekszik egyre befolyásosabb patrónusokat találni. Szépsége révén hamar el is jut a legbefolyásosabb ágyig. A filmben közönséges perszóna benyomását kelti. A róla készült feljegyzések alapján egész életében provokatív személyiség volt és nyíltan vállalta prostituált múltját.

A film cselekménye szerint II. Károly engedélye következtében megindul a verseny a szerepekért, férfiak és nők mérik össze tehetségüket. Ned Kynaston először nem veszi komolyan, hogy Maria a riválisa lehet. Pökhendien jelenti ki, hogy még csak nem is hajlandó nővel egy színpadon játszani. Lekezelő viselkedése felháborítja a titokban hallgatózó Nell Gwynnt, aki bosszúból kieszközöli a királynál, hogy a férfiak többé női szerepben ne mutathassák meg magukat. Az alkotók ügyesen belecsennek a filmbe egy jelenetet, amikor II. Károly női jelmezben, Nell pedig férfiként tetszeleg a színpadon. Ez mutatja, hogy ők felette állnak a szabályoknak, és a tiltás után is örömmel hódolnak eme szenvedélyüknek. A korabeli krónikák alapján Károly és Gwynn valóban szívesen cserélték el egymással a szoknyát és a nadrágot.

A Nőies játékok egyik legfőbb vonzereje abban rejlik, ahogyan megeleveníti sok-sok évtized színjátszásának misztikumát, méghozzá annak legnemesebb esszenciáját kapja a néző. Az angol reneszánsz színház megszületésének és formálódásának legjavát mutatja be a film. Az alkotók tisztelegnek Shakespeare előtt, a lélektani csaták legkifejezőbb ábrázolására az Othello-t választják. Ez nemcsak a legendás drámaíróra való megemlékezés, mementója annak az erőfeszítésnek, amellyel akkortájt a színészek csináltak maguknak színházat. Gondoljunk csak a híres Globe-ra! A film kiválóan fókuszál az akkori színjátszás legfőbb vonásaira, méghozzá folyamatosan együtt megjelenítve annak fény és árnyoldalát. Láthatóvá válik a korabeli alkotók arra irányuló szenvedélyes igyekezete, hogy a közönséget megszólító darabokat vigyenek színre. Lehetőségeik szűkösek voltak, minimális díszlet és kellékek segítségével valósították meg elképzeléseiket. A korabeli színpadi viszonyokról úgyszintén hű képet kaphatunk, jól ábrázolja a film az akkori közönség és a darab impulzív viszonyát. Na, és természetesen a színészek szenvedélyes elhivatottsága is pazarul kirajzolódik.

A film ezen aspektusa mesteri jellem- és lélekrajz egyben. Pszichológusok és filozófusok több száz évet átölelő következtetéseit mutatják meg pergő dialógusokba, erotikus testbeszéddel, buja jelenetekbe sűrítve. Ned Kynaston ahhoz, hogy női szerepeket megformáló ünnepelt díva lehessen, prés alá helyezte a személyiségét, a férfiségét. Először el kellett vesznie férfiként, hogy megtanuljon hiteles nővé válni. Több éves önmarcangoló munkájának végeredménye a korszak letűnésekor csupán puszta ripacskodásnak hat. Pedig a színész olykor már mániákusan csiszolgatta a színpadi jelenetei némelyikét. A darabban és a magánéletben való pózolásai rengetegében észrevétlenül elvesztette önmagát. Miután kihúzták a lába alól a talajt, az is kiderül, hogy a mácsó önbizalma csak egy álarc. Hiába is hivatkozott arra, hogy ő azért ragaszkodik a női szerepekhez, mert egy férfi számára nem kihívás férfit játszani. Aztán, amikor nem maradt más választása, belátja, hogy a szánalmasan rikácsoló nőimitátor önmagát nem uralja. Miután egyik pillanatról a másikra erőszakosan kitaszítják a rivaldafényből, rá kell jönnie, hogy szeretője, a herceg sem önmagáért vonzódik hozzá. Amikor szeretkezik vele, a parókás díva vonzza. A férfi viszont paróka nélkül, a szerepei nélkül, csak egy identitászavaros homokos, akiről egy ember nem hajlandó lemondani, Maria. Még akkor sem ábrándul ki belőle, amikor szemtanúja lesz annak, ahogyan a herceg és Kynaston szeretkeznek egymással a színpadon.

Ned akkor kezdi önmagát is megérteni, amikor felismeri, hogy Maria azért alakítja olyan hiteltelenül Desdemonát, mert az ő maníros mozdulatait másolja le. Hiába akar ízig-vérig nő lenni, csak egy nőférfi silány paródiája. Együtt válnak a színpadon igazi férfivé és nővé, azáltal, hogy csontig hatolóan átélik a bennük rejlő ösztönlény szűkölését a fojtogató és fojtogatott bőrében. A közönség lélegzetvisszafojtva reagálja le a két színész szemük előtt lezajló genezisét, tomboló sikerrel jutalmazzák a játékukat. A zárójelenet rámutat arra is, hogy lényeges különbség van talmi felszínes giccs, a lelketlen tömegcikk és a valódi művészet között. A finoman és igényesen megformált karaktereket kiválóan keltik életre a színészek, különösen a két főszereplő.

Mindenkinek szívből ajánlom ezt a filmet, aki kedveli a mély érzelmeket, a tartalmas gondolatokat, az emberi jellemek és kapcsolatok szövevényes világában való kalandozást. Kötelező annak, akit vonz a színház varázslatos világa.

Úgy gondolom, Shakespeare is jót somolyogna a bajusza alatt, ha láthatná ezt a filmet. Pedig aztán ő rendesen megkeverte a kártyákat a drámáiban! Nadrágszerepbe bújtatta számos hősnőjét. Ezáltal a férfiszínészeknek férfiruhában kellett hitelesen bemutatniuk az általuk életre keltett karakter női mivoltát. Emellett érzékeltetniük kellett a férfiálruhához való viszonyát is.

Én viszont nem különösebben bánom, hogy pár évvel lemaradtam a film bemutatójáról, de azt viszont minden kétely nélkül állíthatom: Igen, nekem ez kell! Cseppnyi hiányérzetem sem támad amiatt, hogy nem dübörögnek át rajtam a korszerű effektek. Helyette lehengerel az értelem és érzelem - csak így hagyományosan!