Nem, ez nem hangzik jól, tehát a doki besiet munkahelyére, ami tegyük hozzá, hazai szállodának simán elmenne, sőt, talán még jobb, szebb, modernebb is. (Zárójelben tenném hozzá, hogy hasmenéses napokon a nyekk, kopp, rotty is befigyel néha, de csak halkan). Azon a hűvös téli napon nagy gondossággal kiválasztott zseniális csapata szokás szerint már karba tett kézzel várta őt: Jöjjön Háuz, nagyon sürgős, eszméletlen súlyos, életveszélyes homeohurthykripethferthlicus-szal hoztak be egy férfit!

-Egy fél Fifit? Az nem lehet! Nem hiszem el, hogy ismét egy félbevágott kutyát kell látnom! Utoljára 1972-ben történt ilyen, amikor suttyó kamasz koromban...

De Dr. Wilson (tudjátok, mint a labda a számkivetettből) azonnal a szavába vágott: Egy férfit! Érti? FÉRFIT!! Homeohurthykripethferthlicus-szal!

-Hűazannyavazzeg! Gondolta, de csak ennyit mondott: Tudom, mi baja van. Itt most mátrixban kell gondolkoznunk, ahol az A oszlop a véroxigén 92, az A sor pedig az intubálás lehetőségének integrálja. Namármost, ha mi megintegráljuk és megvéroxigénjük a beteget, akkor megkapjuk a földön egyedülálló ellenszert. Ehhez azonban Dr. Foreman-nek és Dr. Cameron-nak hoznia kell nekem egy kávét és egy szendvicset a büféből.

House ezúttal sem tűrt ellentmondást, és tudta, mit akar, tudta, mit csinál, és tudta, mit fog ebédelni. Legalábbis magabiztosnak tűnt, mert ő az az ember, aki mindig annak tűnik. Magas, morcos, bottal jár és okos. De ebben az esetben...nos, ebben az esetben a magabiztosság csak látszat volt, a dokinak egész egyszerűen halványlila fuvallata nem volt arról, hogy miképp gyógyítsa meg az erre a hétre kiosztott betegét.

Amúgy azért van csak egy héten egy beteg, mert hetente csak egy részt sugároznak (meg néha a beteget is), de ez nem is lényeges. Az agytekervényei valahogy így forogtak:

- Vajon Coca Colera? Netán spanyolhátha? BudaPestis? Szodoma és Gonorrea? TüdőGyula? Mandulaszemgyulladás? Agyhumor? Darázsderékpók? Kituggya. Elmegyek aranyér...

Ezzel el is indult botorkálva, de Dr. Cuddy elkapta a folyosón, majd kisvártatva felbukkantak a többiek is. Egymásra néztek, olyan „én nem mondom, mondd te!" tekintettel, aztán valaki végül vette a bátorságot és félve megszólalt:

- Dr. House...igazából az történt, hogy má...má....izé

Kollégája átvette a szót:

- Dr. House! A beteg mákostésztát fogyasztott.

Mákostészta! Ó igen! House agyában villanykörték, neoncsövek és magas teljesítményű generátorok egyszerre izzottak be, és micsoda rendezői bravúr: a nézők is pont akkor jöttek rá otthon, a fotelben ülve, hogy hol volt a bibi, mi a beteg gyógyulásának záloga. Ebben a pillanatban az egész orvoscsapat felpattant, vállukra dobták a szükséges dolgokat, 3 heti hidegélelmet és az egy szem beteget, majd kirohantak az épületkomplexumból. Az pedig felrobbant, porig égett, majd még egyet robbant és még jobban porig égett. Ekkor a dokik leporolták köpenyeiket, rágyújtottak egy cigire, nem szóltak semmit, de tudták: a másik is tudja. És a néző tudta, hogy tudják. És a néző még mindig tudja. Ők meg a következő héten úgy viselkednek majd, mintha mi se történt volna. A néző talán ezt is tudja. Mi volt a baja a betegnek? Ti tudjátok? Mert House tudja. A néző tudja. Én meg tudom, hogy amilyen helyzetek ebben a kórházban előfordulnak, olyanok nincsenek is. Vagy hogy is volt az a fél Fifis eset '72-ből?