A farok végén néha
rácsodálkozom az agyra,
a férfiéra:

lám, nem csupán ha
enne, inna s vágyna
vágyra,

de olykor,
ha nem pózol
számtalan szerepében,

látni sejtem
magamból Benne
minden sejtem,
mintha minden közös lenne,
tisztán, s én sem

játszom szolga
alázattal
a káprázattal,

s megköszönöm,
hogy van hozzá közöm,
s Ő is, hogy Velem van dolga.

Hát így éldegélünk,
Ő lehet farok,
ha én Nő vagyok,

és szerető, anya lehetek.
Színpadon élünk, s csak részben
választhatók a szerepek.

Ő lehet Farok, s én nem
kérek részt a
sok átlagos részben,

mert szétfő a tészta
és ordítanak a gyerekek:
egyetlen, vissza nem térő

film legyek, néző
és külsős nem hiányzik.
Azok morzsák, cserepek,

foltok, csak foltok legyenek.
Kimosom és leázik
a nagyja...

(...ha mar, ha éget,
az én szívemet marja,
nem a tiédet...)

a többi az én vétkem:
mindazért, amit
elkövettem s amit még nem.

A farok végén
az az egy sejtnyi agy
úgyis érti, miért épp én.

Tudni csak én tudom.
De benne örök rejtelem,
miért pont Ő nekem.

Én választottam.
Az én választottam.
De a döntés végül

az Ő dolga s joga,
de minden csoda
az én csodámra épül.