És hogy miért bosszantja őket? Mert semmi sem olyan jó, hogy jobb ne lehetne - mondta egykor talán Voltaire vagy Rousseau. Mindegy is, de ha nagyobb nyomatékot akarunk adni a bölcsességnek, nyugodtan tulajdoníthatjuk Rousseau-nak. Úgy ugyanis sokkal meggyőzőbb, mintha egyszerű népi igazságként hivatkoznánk rá.

De ne térjünk el a tárgytól. Miért fojtja el ez a bizonyos „de" a fiatal beszélgetőtársakban a megértés minden csíráját? Mi, öregek tudjuk, hogy az a kor, amiben ők élnek, számunkra maga lenne az ígéret földje. A maiak elégedetlensége persze valahol érthető, hiszen minden relatív, ahogy azt Einstein óta oly jól tudjuk. Számukra a mostani világ jelenti a nullpontot. Pontosan úgy, mint amikor bekapcsolunk egy digitális mérleget: az alapállásban nullát mutat akkor is, ha üres, de akkor is, ha már eleve rátettünk egy nehezéket. Ebből a fix pontból indulnak ki.

Ha ugyanezt a saját fiatalságunkra vetítjük, a kép teljesen más. Amikor mi voltunk annyi idősek, mint a mai szépreményű generáció, nem volt semmink. Se iPhone-unk, se elektromos rollerünk, se spanyolországi nyaralásunk, se luxusmárkás ruháink vagy autónk. Volt viszont valami sokkal fontosabbunk: egy éltető perspektívánk. Tudtuk, hogy ha keményen dolgozunk, öt-hat év múlva talán lesz egy Ladánk. Ha jeles lesz a bizonyítvány, jövőre elmehetünk pár napra a Balatonra. Így hát igyekeztünk, tanultunk és hajtottunk kifulladásig. Már jó előre, tiszta szívből tudtunk örülni a távoli, de biztosnak tűnő ígéretek beteljesülésének.

Miből állt hát az életünk? Munkából, tanulásból, reménységből és a várakozás öröméből. A külföldi utazás lehetősége szinte fel sem merült bennünk. Nemcsak azért, mert az akkori pártállam gőzerővel akadályozta, rettegve attól, hogy kiürül az ország, hanem azért is, mert a közvetlen feletteseink - akiknek a jóváhagyása megkerülhetetlen volt - egyszerű zsarolási eszközként használták a papírokat saját, alantas céljaik eléréséhez.

Annak a mai fiatalnak, aki egy bukott vizsga után BMW-t kap ajándékba a szüleitől - csak azért, hogy szegényke ne szomorkodjon -, vagy akit negyedik osztályos korában a család választás elé állít, hogy rubin vagy zafír ékszergarnitúrát hozzanak-e neki Bécsből, teljesen hiába próbáljuk megmagyarázni, hogy ez a jelen itt és most maga az ígéret földje. Minden ilyen igyekezetünk garantáltan kudarcra ítélt kísérlet marad. Hiszen az a világ, amely nekünk egykor az elérhetetlen vágyálmot jelentette, számukra csupán a kiindulópont, a megszokott alapállás.

Így születik meg a szépreményű, mégis mélyen boldogtalan generáció. Inkább meg se kockáztassuk a kérdést, hogy miért elégedetlen, mit szeretne még, vagy mire vágyódik valójában. Csak úgy, a világba bele, maga sem tudja igazán: válaszul legfeljebb a vállát rántja meg. Vajon minek tudna őszintén örülni? Nincs felelet, nincsenek saját elképzelések, és nincsenek valódi célkitűzések sem. Ami maradt, az az életbe beleunt, teljesítményigény nélküli, céltévesztett, nagy és boldogtalan átlag, amely éppen a Mallorcára repülő járat kényelmes ülésén utazik a semmi felé.

Nem, én ezt biztosan nem szeretném. Így egyáltalán nem akarok újra fiatal lenni.

Hogy akkor mégis hogyan? Ekkor merül fel minden bizonnyal Önökben is az eredeti, kiinduló kérdés. Úgy szeretnék ismét fiatal lenni, hogy a sok évtizedes élettapasztalatomat és gyakorlatomat magammal vihessem a mai kor kínálta modern lehetőségek közé. De hát jól tudjuk: mindent egyszerre nem kaphat meg az ember.