A demokrácia nem újkeletű ügy, ha ezt az állapotot - mert rendszer nincs - annak nevezhetjük egyáltalán. Az ókori demokráciáktól mindenesetre fényévnyire járunk. A látszólagos és hangzatos szabadságot nyomokban sem ismerhetjük, hisz mindannyiunkat gúzsbakötnek a banki hitelek törlesztései, a köz elvárásai és a fogyasztói társadalom egyéb aljasságai. Az ún. jóléti társadalmakban már rég ráébredtek erre a felelősen gondolkodók, és többször hangot is adtak nemtetszésüknek. A hippimozgalom kicsit beijesztette a rendszert, amely tűzzel-vassal igyekezett megakadályozni a haladó gondolatok terjedését - lásd: Eper és vér -, és ez valahogy sikerült is neki. A viszonylag csöndben eltelő 80-90-es évek után azonban most egy olyan kihívással szembesül a föld vérét szívó elit, amelyre nem tudnak vélhetően ellenszert.

A mátrix-ban el lehet bújni, és el is lehet veszni benne 

A multik igyekeznek belefolyni minden eszközzel a szabad infóáramlásba, de egyre többen keresik azokat a hiteles forrásokat, amelyek az igazságról szólnak. Persze mindamellett, hogy szinte mindennel kapcsolatban megtalálhatjuk a számunkra értékadónak tűnő forrásokat és ideákat, a napi sokmilliárdnyi karakter és adat tele van olyan ártalmasságokkal is, amelyek az emberi ego sötét oldalának megnyilvánulásai. Az ördög sosem alszik, és mint Isten, jelen van mindig és mindenhol, bennünk is természetesen. A mátrix-ban pedig el lehet bújni nagyon, el is lehet veszni benn, mint ahogy a statisztikák mutatják. Több százmillió embertársunk üti a billentyűket nap, mint nap, informálódik és véleményt oszt, ha kell, ha nem. Számuk napról napra nő, sőt szinte sokszorozódik. Szabálytalan és szabályozhatatlan vidékre érkeztünk, a lehetőségek tárháza az élet minden területén kitárult, a szabályozott média uralma veszít hitelességéből, habár ezt ők nem látják be. A társadalmi modell a válság kimondásával, ha nem is halálra ítéltetett, de a változás szelét ígéri - az égalja vöröslik minden este, és lassan elérünk oda, amikor beborítja az egész sztratoszférát. Társadalomkutatók, gazdasági elemzők és mindenféle megfejtők próbálnak értelmezéseket adni a most folyó történéseknek. A környezetvédők hangja is egyre hangosabb, civil kezdeményezések garmadája válik le a rendszer által vezetett járműről, saját ideológiákat gyártva, privát utakat keresve rövid életünk állomásaihoz. Nyugaton a helyzet már nem változatlan. Idehaza azonban nem ez a tendencia. Pontosabban szólva változunk idehaza is, csak a negatív irányba.

Vásárolj és fogyassz, ez a dolgod, ha ezt nem teszed értéktelen senki vagy. 

Az elmúlt húsz év hozományait ismerjük mindannyian, mezőgazdaságunk szinte megszűnt, a potemkin jellegű iparunk tetszhalálból a halál állapotába lényegült, az amúgy magasan kvalifikált emberanyagú egészségügyünk infrastruktúrája romokban. A szociális háló és az életszínvonal a béka segge alatt, ugyanazért a munkáért mi töredékét kapjuk, mint uniós "testvéreink", többet fizetünk szinte minden szolgáltatásért, és rosszabb minőséget kapunk. Mindezeket elfogadta a nép, illetve beletörődött és tengeti életét ki, ahogy tudja. A politikusok és az ő gazdáik pedig gondoskodnak arról, hogy a szétszaggatott nemzet ne az ő viselt dolgaikkal, hanem mondvacsinált pitiségekkel foglalkozzon. Be is jön nekik ez frankón. A nép, az istenadta nép készpénznek vesz mindent, amit a médián keresztül a nyakukba raknak, mindennel foglalkozik, csak azzal, nem amivel kellene. Családok szakadnak szét, vezetjük az öngyilkossági statisztikát, ugyanúgy ahogy a szív-betegségek általi halállistákat, alkoholizmusunk is világraszóló, gyógyszerfogyasztásunk, dohányzásunk is csúcsra tör. Keménydrogok fogyasztásában csak azért nem vezetünk vélhetően, mert nincs rá pénzünk. A nyolcvanas években, a Kárpát-medencében még egy összetartó, vidám, szorgalmas, a bolygó-átlagnál lényegesen magasabban kvalifikált tudású és intelligenciájú nép élt. Ennek mára szinte nyoma sincs. A fentebb felsoroltakon kívül ennek még számos okai vannak. A legfontosabb és legszembeötlőbb a világhírű magyar oktatási rendszer lebutítása és felhígítása. Az amerikai modell az, hogy az egyén ne gondolkodjon, azt megteszik helyette vezetői. Vásárolj és fogyassz, ez a dolgod, ha ezt nem teszed értéktelen senki vagy. Hiába tanulsz meg egy szakmát professzori módon, életre nem nevelnek, az átlagműveltségnek nincs jelentősége. Régebben felháborodtunk azon, hogy a nyugatiak összekeverték a magyar és a román fővárost, manapság azon sem lehet csodálkozni, hogy azt sem tudják hazánkfiai, hány megyénk is van. Erre a húsz évre - melynek elején azt gondolhattuk, hogy több évszázad után újra függetlenek leszünk -, nem lehetünk büszkék, és ha lesz olyan több száz év múlva is, hogy magyar történelem, a "könyvekben" ezt az időszakot, mint a magyarok történetének egyik legsötétebb korszakát fogják emlegetni. A kilencvenes években szétosztogatott közös vagyont elfelejthetjük, a tönkrevert adózási morál életképtelen, a hivatalok a lecsórosodott népet sarcolják. Az útjaink kitörik az autó kerekét - holott arányaiban az üzemanyag árából nálunk megy a legtöbb az útalapba -, a vagyon elleni bűncselekmények száma folyamatosan nő. A korrupciós rátánk az egekben, a köztulajdon nemlétező fogalom, visz mindenki mindent, amihez hozzáfér. A nép fele utálja szinte az összes körülöttünk élő szomszédunkat - kivéve a sógorokat, kik rajtunk élősködtek évszázadokig, és számtalanszor hagytak minket cserben -, illetve saját honfitársait is. Folytathatnánk a sort, ameddig ki nem fogy virtuális tintatartónk.

Európa közepén, 2009-ben cikik vagyunk kintről és bentről nézve is

Az egyesek szemében biztosan irredentának tűnő szókimondásunk apropója pedig az, hogy bárhova is kattintunk már jó ideje, azokon a helyeken, ahol lehet hozzászólni cikkekhez - legyen az bármilyen ártatlan témakör, vagy teljesen semleges híradás az élet bármely területéről -, biztosak lehetünk benne, hogy belefutunk alpári és gyűlölködő kommentekbe. Teljesen elfogadhatatlan, hogy egy tízmilliós országban - ami manapság egy közepecske világváros lakossága -, ilyen indulatokkal, féltékenységgel, cinizmussal, gyűlölettel, és mondjuk, ki primitívséggel kell nap, mint nap szembesülnünk. Európa közepén 2009-ben cikik vagyunk kintről és bentről nézve is, beilleszkedésre alkalmatlanok, pont ugyanúgy, mint amit hirdetünk kisebbségünkről. Volt rá ezer évünk, nem sikerült eddig. Áltatjuk magunk azzal, hogy mi mindent adtunk az emberiségnek, de szinte az összes magyar vívmány külföldön született, vagy ott került szabadalmaztatásra, mert az itthoni féltékenység és irigység miatt itt nem rúghattak megalkotóik labdába. Verjük a mellünk múltunkra, és hogy mennyit szenvedtünk, és hogy hányszor megóvtuk Európát a veszedelemtől, és igen, ez akkor így is volt, bár mint tudjuk, a történelmet mindig a győztesek krónikásai írják.

Az igazság az, ha jobban belegondolunk, hogy kizárólag mártírjaink vannak csak a Hunyadiak óta, győztes vezéreink nincsenek. Dózsát megégették, Bocskait felnégyelték, Rákóczi és Kossuth száműzetésben halt meg, bebuktuk a tanácsköztársasági harcot, két világháborúban a vesztes és elítélendő oldalra álltunk, 56-ban is elvéreztük, és ezt a rendszerváltást sem tudtuk hozni. Vitathatatlan, hogy nem egy unalmas nép vagyunk, és küzdelmes volt az utunk. Ennek a múltnak hozományaként egységesnek kellene lennünk és összetartóaknak, kihasználni adottságainkat, és földrajzi helyzetünk előnyeit. Nem tesszük, birkaként bégetünk, hiszünk az önjelölt megváltóknak, akik csak saját hasznukat és egójuk csúcsrajáratását látják a közszolgálatban. Acsarkodunk és véres szájjal követeljük a másikon saját hibáink jóvátételét. Kommentelünk mindent, ha értünk hozzá, ha nem, még véletlenül sem írunk jókat semmiről. A szomszéd zöldebb fűjén legelő tehenet mérgezzük, nem nyíltan, hanem szépen lassan, hátulról mellbe, csakhogy a marha trágyája így mérgezővé válik, és az abból kinövő terménnyel magunkat öljük.

Szívesen írnánk nagy pozitív előjelű gondolatainkról, ami múltunkkal, jelenünkkel, és jövőnkkel kapcsolatos, de mindamellett, hogy felvállaljuk származásunkat, és szívünkön viseljük nemzetünk érdekeit, nincs semmi jó hírünk. A társadalmi átalakulás folyamatban van, és ismét lehet esélyünk arra, hogy ez a pöttöm nemzet nagyot mutasson a világnak, a kérdés csak az, hogy tudunk-e élni vele. Értékeljük, amink maradt, tiszteljük és szeressük egymást, gratuláljunk a másik sikeréhez, és osztozzunk bánatában. Ezek nem nehéz dolgok, sőt velünkszületettek, ne engedjük uszítani magunk felebarátaink ellen, mert ezzel csak azok malmára hajtjuk a vizet, akik a zavarosban szeretnének halászni. Mindehhez a Mindenható segítségére is szükségünk van - aki nem kőtemplomokban lakik, hanem bennünk -, mert akiknek ez lenne a dolga, már rég eladták a lelkük az ördögnek, szinte kivétel nélkül. Nos, akkor lehet kommentelni!

(Az írást először 2009.12.12 15:35 időponttal jelentettük meg).