Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy léteznek még egyéb közbülső állomások is, viszont a 81-es táncdalcsörte nyerteseit megidézni túl kecsegtető, ha párhuzamot akarok vonni. Remekül illusztrálják a sztárgyár működési elvében bekövetkező szemléletváltást. Akkoriban a Hungáriának köszönhetően limbólázban égett az ország, az volt a sikk, ha a léc minél lejjebb kerül. Napjainkban is elég lent van, de sajnálatos módon a kultúra kényszerül átcsusszanni alatta. A különféle tehetségkutatók hiába próbálják manipulatív eszköztáruk legjavát bevetve lázba hozni a nézőket, már csak enyhe hőemelkedésre számíthatnak. 1981-ben még a KFT együttes énekelte: Bábu vagy, manapság pedig a tömeges szavazás bizniszétől lázban égő multinacionális telefonszolgáltatókhoz passzolna a leginkább harci indulóként ez a mottó. Annak idején Soltész Rezső elbájoló naivitással előadott Szóljon hangosan az ének című nótájával azt remélte, „...örülj velem kérlek, úgy ahogyan én...". Mostanság a sztárgyárak nagytőkései leginkább azt várják az indulóktól, hogy idomított zenebohócként statisztáljanak a gigaüzlethez, legkevésbé az örömről szól a történet.

Pár gondolat erejéig kanyarodjunk vissza a hazai őshöz! Az 1961-ben indult Ki mit tud?-ból 1966-ban nőtte ki magát a Táncdalfesztivál. Nevének konszolidált csengése ellenére létrejötte egyfajta kulturális lázadás volt. Bár ugyanúgy teret adott a már jól csengő nevű táncdalguruknak (Vámosi János, Záray Márta, Koós János, Korda György, Ambrus Kyri,), azért a felszín alatt az a szándék munkált, hogy a beatzenészeket is helyzetbe hozza.

Tegyünk egy időutazó kitérőt a retro nagyszobákba, ahol a családok sztatikusan tapadtak a fekete-fehér tv-készülékek képernyőire! Ha akkortájt másnap az utcán ismerősök egymásnak szegezték a kérdést: Na, nézted?, mindenki számára egyértelmű volt, a Táncdalfesztiválra gondolnak. Valóságos rituálévá vált az emberek életében, amikor felcsendült Körmendi Vilmos szignálja, amelyet követően legendás tévébemondónők konferálták fel a versenyzőket. Nézők milliói dobták sutba az aktuális teendőiket, drukkoltak az előadóknak, akik decens kiskosztümben és öltönyben viaskodtak a kezdetben még rögzített mikrofonokkal. Látványuk hatására a mai sztájlisztok biztos nem várnák meg a soron következő holdtöltét, hogy rituális áldozati tánc ünnepélyes keretein belül elátkozzák a fellépők színpadi öltözeteit. Az Illés régi felvételeit nézve mindig eszembe jut, hogy egy mai tehetségkutatón nagy eséllyel, csupán azért elzavarnák őket, mert egy rakás szerencsétlenség módjára adták elő mára kultikussá vált dalaikat. Szerencsére, nem ma indultak, mert napjaink tehetségkutatóin az ember és a zene hátul kullognak a sorban. Lényeg a sakkjátszma, amely a nézőmassza reakcióinak komponálására irányul. A zsinóron rángatott marionett bábuk össznépi lélektani trükkök hatására szavazzák meg a már jó előre kiválasztott győztest.

Sajnálom azokat, akik szerepet vállalnak ebben a médiacirkuszban. Dupla lufijelenség - először jól felfújják őket, utána meg ők fújhatják... Bárhogy is szépítjük, semmilyen médiacsinnadratta nem változtat a tényen, hogy a mai Magyarországon több szakképzett lakatosra lenne szükség, mint megagigasztárra. A sóbiznisz megrészegített áldozatai pedig helyzetüket tévesen megítélve, görcsösen ragaszkodnak a vakuk fényéhez. Ha már lemezszerződés nincs, részeg randalírozással és egyéb magánéleti csipcsupsággal kerülnek a bulvárhírekbe. A csajok pedig, ha elég dögösek, pózolhatnak valamelyik férfimagazin címlapján. Miután a lelkük után a testüket is csupaszra vetkőztették, ledobja őket a futószalag, hisz a másik végén tömegesen várnak felszállásra az új jelöltek, hogy megkezdhessék az álomutazást.

A régi indulók nevei nem koptak ki ilyen hamar a köztudatból, mint napjaink tiszavirág életű megasztárjaié. Tallózzunk csak véletlenszerűen! 1966 - Kovács Kati Nem leszek a játékszered, 1967 - Zalatnay Sarolta Nem várok holnapig, 1968 - Illés Amikor én még kissrác voltam - valamilyen rejtélyes okból kifolyólag beléjük tört az idő vasfoga. Szintén 1968-ban, hangsúlyozom, 42 évvel ezelőtt, perdült a színpadra az akkor még hamvas Mary Zsuzsi, aki minden első randizós lelkületét mozgósítva visította Mama című számát. Csak halkan jegyzem meg, manapság is ezzel a produkcióval haknizgat. Meglehetősen morbid is, ahogy a nagymami korú énekesnő a mamájáért kiabál. Na, és a veterán Koós Jánosnak már lehet, hogy a száját sem kellene kinyitnia ahhoz, hogy előadja a Kislány a zongoránál című szerzeményt, mert amaz kifolyna a könyökén. Mary Zsuzsi vibrációs lábmozgásának, valamint Zorán a'zorán áramló hangjának felejthetetlen emléket állított Hofi Géza a Táncdalfesztivál című paródiájában.

Nem szükséges tovább ásni a táncdalfesztiválok archív porában ahhoz, hogy kellő nyomatékkal kijelenthessük, olyan előadókat adtak az utókornak, akiknek neve még napjainkban is értékmérő. Koncz Zsuzsa, Máté Péter és még sorolhatnám azokat az énekeseket, akiknek nemcsak az arcvonásait tudjuk felidézni, de jó pár örökzöldjüket a mai napig énekeljük.

Miután leáldozott a táncdalfesztiválok fénykora, az 1981-es Tánc- és popdalfesztivállal elindult egy újfajta kísérlet, amely azonban pár évnyi próbálkozás után hamvába holt. Az 1986-os Interpop fesztiválon tudhattuk meg például Zoltán Erikáról, hogy szerelemre született, aki mellesleg azóta sem árult el magáról sok új zenei információt azon kívül.

Sok év fesztiválcsend után, 2003-ban elindult a Megasztár, amely az újabb és újabb szériákkal fokozatosan veszítette el a kezdetben fellelhető, csekélyke báját. Az előző, negyedik évadban már markánsan tetten érhető, hogy a tehetségkutatónak álcázott hírverés lényegében nem több mint egy zenére szakosított reality műsor.

A konkurens csatorna vadiúj, licensz nagyágyújában, az X-faktorban ugyanezen szemlélettel találkozhatunk - sejtéseim szerint felturbózott módon. Aki látta a debütáló adás Halleluja körüli mizériáját, könnyen átláthatja, hogy a már megszokott manipulációs technikák mellett külhoni műhappinesst és sóelemeket tuszkolnak le a torkunkon.

Sajnos, egyre kevesebben vannak azok a nézők, akiknek az értelmi képességét és a kulturális értékekhez való ösztönét nem lehet olyan könnyedén smsnyi, áfát is tartalmazó apró pénzre váltani. Az új generáció manipulált valóságsón nevelkedett. Nekik már nem fáj, hogy a megboldogult táncdalfesztiválok mintájára nem magyar zeneszerzők dalait népszerűsítik ezek a műsorok. De hogy Soltész Rezsőre visszautaljak, az élet megy tovább, 2010-ben már nem a limbó, hanem az enyhe hőemelkedést láznak álcázó X-faktor hódít. Szerintem a lényege nagyon egyszerű: Megszo-X, vagy megszö-X! Szerintetek?