Mérei Tamás konyhafőnök idei ajánlata a'la Los Angeles

A Savaria Szimfonikus Zenekar konyhájában ezúttal a séf tisztét Wolf Péter karmester töltötte be. A kiváló zenekart feltette a lángra alapszósznak, adott hozzá csipetnyit a halálcsillag porából - Star Wars intrónak -, kis ízesítőt a frigyláda mélyéről - Indiana Jones -, keserédesen zseniális együgyűséget - Forrest Gump -, tragikus szerelmi szálat - Love Story -, őslénybordát - Jurassic Park -, 007-es ízfokozót - James Bond, Licence to Kill -, némi kriptonitot - Superman - és akciórépát - Mission Impossible. Saját recept alapján kevert még hozzá rókagombát - Vuk -, fülledten erotikus vérszószt - Elemi ösztön -, és - csak az íze végett - egy kis darabot egy időkapu deszkájából, a Vissza a jövőbe című filmből. Ezeket jól megkeverte még egy földönkívüli világító ujjával - E.T. -, majd az egészet összerottyantotta, majd hozzávagdalták Boros Ferenc kisfilmes műhelykonyhájának látvány-bonbonjait.

A tálalást két közismert felszolgálóra bízták. A menülapon szereplő Dobó Kata helyett Görög Zita lett a beugró az utolsó pillanatban, míg az illegális ízesítőkért Stohl András felelt ezúttal. Persze egy lépcsőnülős teltházat nehéz jóllakatni kivétel nélkül, ezért még a jóízű falatozás közben is kerültek tálunkra bónuszfalatok. A habot a pudingon szintén egy utolsó pillanatban "beszerzett" krém jelentette ezúttal, Horváth Meggie énekelte el zseniálisan Tina Turner szuperk(r)émes betétdalát. Azonban még ez sem volt elég a jóbol, hisz a habra még egy nyolcévesen is már érett gyümölcsnek bizonyuló díszítés került, Mérei Evelin ugyanis Wolf Péter saját szerzeményét, a Vuk-ot énekelte el tüneményesen, az est legnagyobb ovációjától övezve.

Ez a szerda esti nassolás a tűzijátéktól kezdődően, a szünetben felszolgált martini-vodkával - felrázva, nem keverve - és üdítőkkel, a dekorációval együtt, az utolsó taktusig, minden ízlalőbimbót kielégítő volt ismét. Emlékezetes és klasszikus nagy filmek trailereit nézhettük, szinte újra átélve a valamikori élményt, a terem minden pontját átható filmzenék kíséretében. (Vidaotone)

Törékeny jégen járt a Savaria Szimfonikus Zenekar a második Hollywood Classics fantázianevű rendezvényével, különösen azért, mert e sorok egyik írójának legmélyebb lelki bugyraiban, és szívlapáttal vájt füleiben egyszerre csinált rendetlenséget. Wolf Péter - az első farkas, aki egy rókától lett híres - kiváló dirigálása alatt is néha túl nehéznek bizonyultak a témák.

A tavalyi Hollywood Classics olyan nagyszerű vállalkozásnak ígérkezett, hogy a délelőtti főpróba után nem bírtam megállni, hogy ne menjek el az esti előadásra is, kíváncsian, hogy személyes kedvenceimet, amiket betéve tudok: vajon kétszer is le lehet-e úgy tenni az asztalra, ahogy azt mi filmnéző-hallgatóság megszoktuk. Többször végigfutott rajtam az a borzongás, az a kellemes simogatás, az a lázadó indulat, aminek a Schindler listája, a Star Wars, vagy a Titanic atmoszférájába merülvén végig kellett futnia.  Persze vicces volt, ahogy a néhány suta baki ott is befittyent, mint a feliratban elírt „Luck Skywalker", vagy a Jurassic Park felkonferálással az Elveszett világ zenéje, az érzésnek mégis inkább adott, mint elvett. Ezekkel az idei - szerdai - előadáson jóval fukarabbul, és durvábban bántak, persze ez nem jelenti azt, hogy nem volt jó. Mondhatjátok, hogy az elvárásaim nagyok, pedig csak egy volt: úgy hallani a melódiákat, ahogy azok vannak.

Kezdetnek Meggie és Géza bárperformanszát élvezhettük a folyosón, hangulatfokozónak, vagy előjátéknak. Alig, hogy beértünk, és lekucorodtunk a lépcsőre, máris érhetetlen módon egy wellness reklám szaladt ki a kivetítőre, de hogy ennek most volt-e értelme - hogy mondjuk X egy támogató -, vagy ezzel csak a VLC media playert próbálgatták, örökké homály fogja fedni - mivel a színpad ezen oldalán ez a lőtéri döglött kutyát nem érdekelte. Ahogy viszont felcsendült a Huszadik Századi Róka (20th century fox) logo-dallama, kezdetét vette a feszült izgalom kétórányi élménymag befogadásához, olyan zenék tolmácsolásában, amiket jól ismerünk - nálunk főzés közben ugyanis többnyire ezek szólnak. Mi is lehetne alkalmasabb hagymapucoláshoz, mint egy Celine Dion, vagy hússzeletelés alatt egy Psycho, vadakhoz Morricone, és a végtelenségig...

Indiana Jones

A Bartók Terem klímája erőteljesen igyekezett verejtéket sajtolni a mirigyeinkből, mióta csak beletettük azt a "ráfogható, hogy szolidan elegáns" fekete pulóverbe gabalyodott felsőtestünket. Amint azonban felcsendült a zsigereinkből kalandra ösztönző, jól ismert fúvósdallam, már ki is csapódott ránk a hűs, tarkóból induló tűzijátékszerű érzés, hogy ez az! Erős indítás volt, és máris kaptunk egy olyan bágyasztást, ami miatt az apró hibák kevesek voltak, hogy kizökkenni kényszerüljünk John Williams remekéből. A dinamika a kép- és hanghatások viszonylatában elcsúszott párszor, de nem is számítottunk arra, hogy egy „Indy feat. SSO" videoklippet kapunk végeredményül.

Forrest Gump

Az Alan Silvestri által életregondolt történet, mint zenemű, önmagában is ugyanazt meséli el, mint a film, és a hihetetlenség szintjéig van párhuzamban a főszereplő jellemével, fejlődésével, a cselekménnyel, és a hallgató szubjektív szemléletével. A gyámoltalanul, cingár hanglábakon meginduló zongoraléptek, az erősödő futó-futamok, a zaklatott harcmező-fúvosok, és a biztos fődallam fontos szereplői a zenének, nem mindegy, hogy szólalnak meg, és sajnos a kezdeti lendület után úgy éreztük, itt már nem tökéletes valami. Félreértés ne essék, ez még mindig a felemelő kategóriába tartozott, de érezhető volt, hogy a szimfonikusok tagjai nem erre készítik a gofrit. Azonban észrevehető volt a szinkron szándéka a vetítés és a zene tematikájában, jóval könnyebb falat is volt e szempontból.

James Bond - Licence to kill

A Gladys Knight's számát Michael Kamen választotta be a Bond halhatatlanok közé, a Timothy Dalton alakította Bond pedig nem ismerte Jefferson Yesterjam-et, mivel ezt a nevet most találtam ki. A meglepetés viszont mégsem ez, hanem, hogy az eredeti énekdallam, amit ezen az estén szaxofon szólaltatott volna meg meglepetésként, újabb meglepetésbe fordult, mikor kiderült, hogy Horváth Meggie meglepetésvendég fogja előadni, és mire a meglepetés-masni véget ért, rájöttünk, hogy semmi sem változott. Meggienek viszont örültünk, mert ő bizony olyan valaki, aki még Jeffersont is ismerhetné - ha létezne.

Love Story

Where Do I Begin? Az egyik legszívenütőbb dallam Hollywoodból, Andy Williamstől. Schindler és Tiffany mellett egy újabb meghatározó dallam, amitől vakon elbőgi magát az ember, mert valami összefüggő érzelmi katyvasz minden küzdelme ellenére megragadja, és magába rántja. Soha be nem teljesedő szerelmek, tragikus végzetek - és végzetek a'la natúr, hát mi is lehetne irodalmibb? Egy hegedű, és egy zongora, technikailag ennyi kell hozzá. Őszinte önfeláldozás, mély ragaszkodás, aztán sós-keserű fájdalom, és egy tüdőnyi üresség, ez a másik feltétel. Szépen eltalált produkció volt.

Jurassic Park

Hátborzongatás több szempontból. Körülbelül négy szempontot is fel tudunk sorolni, amint ismét egy fantasztikus John Williams csendül fel - egy személyes kedvenc. Első: Kiváló indítás, tiszta élvezet. Minden felállt, aminek fel kellett, a hátunkon lévő szőr viszonylatában, és ez többször megismétlődött a muzsika időtartama alatt. Kettő: a hangszerek tökéletesen hozták az eredeti hangzást, ha a kivetítőn a film stáblistája megy, rendesen meg is zavarodunk abban a hitben, hogy a filmet meg átaludtuk. Három: Mindezen zseniálisan kivitelezett részek között ordenáré mellényúlások voltak, egy-egy véletlen hamis hang, és pár elkésett ritmus mintha körömmel szántott volna végig a lemeztelenedett lelkünkön. Juuj. Négy: te kis leány, hová mégy?

E.T.

Ezen a ponton tudtuk megfogalmazni, hogy mi az, ami a többi számnál is kényelmetlen érzést váltott ki belőlünk: az egész team túlontúl be volt lassulva. A beat per minute beállt olyan szintre, ami vérnyomásnál már halálos. És ami nem mellékes, az eredeti téma lendülete sokszor abban áll, hogy nincsenek komolyzenei léptékben mért elnyújtások, és szünetek, a filmzenék ugyanis többnyire mellőzik a vontatottságot, takkra ritmusban szoktak maradni, könnyítvén maguk befogadását. Az E.T. John Williams egyik kedvenc munkája, és való igaz, hogy sok mondanivaló bele van sűrítve a zenébe, amit sikerült érzékletesen átadni, de be kell látnunk, nem azért, mert lassan mondták.

Mission Impossible

Azért sem fogjuk kiélezni Danny Elfman címével ellentmondó alkotását egy gyenge szóviccre, hisz egyik mű sem könnyű. De talán ez a szösszenet nyerte el legkevésbé a szívünket. Semmi baj nem volt vele, mégsem ütött, és elképzelhető, hogy már csak azért nem, mert egy kissé elkente a kedvünket valamelyik, az előzőekben tett lohasztó felismerés.

Superman

Személyes kedvenc kettő. Borzongás, szőr feláll, hideg szalad a háton, aztán megint máshogy képzeli a zenekar a művet, mint ahogy az van, ismét kicsit lassabbra, vontatottabbra fogja, némileg csúszkál, de még egészében kisebb hősként helytáll. Amolyan „ha Robinnak lett volna szárnysegédje" kategória, mert épp azt a zsíros paraszthajszálat érzékeltette, ami a tökéletestől pozícionálja karnyújtásra az előadást. Ki más is írhatta volna, mint John Williams, a sokat látott, sokat hallott. A skarlát S dallama a hősök hősének tartalmas, és szinte szemét módon az apró részletekig bonyolult műve, de ha összejön, akkor izmos, mint a kryptonitsugárzás.

Vuk

A zenei kooperációk gyöngyszeme azonban a Meggie vendégszereplésénél is nagyobb meglepetést okozó Mérei Evelin volt, az igazgató tündéri sztárpalántája, aki mind a 8 év tapasztalatát bevetette, amit az élettől kapott, és a szerző Wolf Péter mellett tette számunkra ikonikussá a jól ismert dallamot. Úgy elbánt velünk, mint a nap a kint felejtett vajjal.

Elemi Ösztön

Az idei háromfogásos főétel minden kétséget kizáróan ez a filmbetét volt, írója Jerry Goldsmith. Az előadója pedig az igazi Savaria Szimfonikus Zenekar, tele energiával, lendülettel, sejtelmes félhomályokkal, kontrasztos reszketésekkel, és fülledt erotikával. Mindhárom téma remekül kivitelezett volt, a thriller megfoghatatlan árnyaitól a dühön át a tapintásig terjedt az érzékiség a vásznon, ahogy az éterben. Átkozottul sejtelmes, misztikus, és felforgató. Nem is tudtuk, hova kapjuk a fejünket, a vászonra, vagy a vászonra..?

Vissza a jövőbe

Az est záróakkordja szintén Alan Silvestri szüleinek szerencsés összetalálkozása miatt jöhetett létre, és miután egyszer elhangzott, még ráadásként is terítékre került, dupla öröm. Mi már nem voltunk kritikusak, hozta a megfelelő hangulatot, és ez volt a fő.

Tényleg csak annyit fűznénk hozzá, hogy összességében kihagyhatatlan esemény volt az idei Hollywood Classics, és lesz is, minden kritikusnak hangzó véleményünk ellenére, mert olyan élményt adott, amit talán semmi más a világon. A filmzene olyan kompozíciója a létnek, ami utánozhatatlan módon fejez ki érzelmeket, és a legbonyolultabb képi hatást is csak a zenéje teszi igazán filmmé. Köszönjük a lehetőséget, és jövőre ugyanitt találkozunk! (Sum)