A neves riportert, Frei Tamást vakmerő világjáróként ismerhettük meg nézőként a képernyőkről. A médiában eltöltött tizenhárom év során útja több, mint száz országba vezetett. Kerek ötven percben nyitott nekünk ajtót a széles világra, és nézett be mögé is helyettünk, hogy minél több ismeretet osszon meg velünk. A múlt héten a Cafe Freiben debütáló, azóta második előadását is maga mögött tudó Színházszerda megnyitója után kérdeztük a minden allűrtől mentes, roppant közvetlen és szimpatikus író-üzletembert.

Hogyan születik meg egy sikeres riporter fejében a gondolat, hogy kávéház-hálózatot hozzon létre Magyarországon?

Két nagyon érdekes impulzus ért engem, amíg a világot jártam riporterként. Az egyik, egy a nyelvemet és ízlésemet érintő impulzus volt, a másik pedig a logikámat érintő. Amíg iszonyatosan jól fejlődik Magyarországon a borkultúra, néhány év alatt tökéletesen megértette nagyon sok magyar ember, hogy nem mindegy, hogy egri bort iszik, vagy balatonit. Tudjuk, hogy borvidékek vannak, értjük, hogy egy villányi borvidéken sem mindegy, hogy ki csinálja a bort. A kávéban viszont azt sem tudjuk megmondani itthon, hogy a szupermarketes zacskós kávé melyik kontinensről származik, nemhogy konkrétan melyik „termőterületről". Ugyanakkor én azt látom a világban, hogy a kávéfogyasztás kultúrája  ugyanott tart, mint a borkultúra, csak épp előbbi nálunk még erősen gyermekcipőben. A világ számos pontján tudják az emberek, hogy más kávé terem Etiópiában, mint Kolumbiában. Etiópiában is vannak ültetvény területek, mint ahogy borban Villány, Eger, Tokaj. Itt sem mindegy, hogy a kávét ki termesztette, tehát dűlőpontosan lehet kávékat vásárolni. Én remélem, hogy akik a Cafe Freibe járnak, azok érzik, hogy kávé és kávé között iszonyatos különbség van, és ez egy jelentős élmény.

Azt sem értettem, hogy a kávé - csúnya kifejezéssel élve - a harmadik világból érkezik, azaz Afrikából, Dél-Amerikából. Én azt szoktam mondani, mi a pénztárcánk tekintetében a második világban élünk, és az első világon keresztül érkezik hozzánk el a kávé. Milyen fura az, hogy egy harmadik világ ültetvényére az olasz, a német vagy az osztrák fog elmenni, ő megveszi az ültetvényt, pörköli a kávét és az összes első világbeli ár rárakódik, és utána átjön ide hozzánk, a második világba. Mért nem vágjuk ezt az utat rövidre, miért nem az történik az, hogy a harmadik világnak ez a terméke direktbe eljut hozzánk? Mi megyünk az ültetvényre, mi pörköljük meg, mi hozzuk ide, mi készítjük el. Bízom benne, hogy a kávéfogyasztók érzékelik, hogy milyen finom kávét, milyen alacsony áron kapnak.

Városi legenda csupán, vagy valóban Kolumbiában kezdődött a kávé iránti szenvedélyed?

A kávé iránti vonzalom valóban egy kolumbiai ültetvényen kezdődött, nagyon régen, lassan húsz éve, még rádiósként dolgoztam kint. Dúlt Kolumbiában a háború, Pablo Escobar volt a Medellin-i kábítószerkartell vezére, akire a fél világ vadászott: a konkurens kartell, a kolumbiai hadsereg és az amerikaiak egyaránt. A világ vezető médiumai összegyűltek Kolumbiában, hogy most fogják elkapni a number one kábítószerkirályt, s ez mekkora sztori lesz. Volt egy szabad napom, és felkeveredtem a hegyekbe - mint tudjuk, a jó kávé majd' kétezer méter magasan terem. Kolumbiáról azt szokták mondani, hogy Dél-Amerika Svájca. Tinkának hívják a kávéültetvényeknek azt az épületét, ami a pincészetek esetén a présház. Ezek a romantikus, boltíves, több száz éves téglaépületek, a gyönyörű táj, a kávé és a kisebb pörkölők rabul ejtik az embert.

Az ottani kávék zamatát karakteresebbnek találtad a hazai kávépiac kínálatánál?

Arról a kávéról, amit előtte Magyarországon ittam ugyan túlzás azt mondani, hogy pocsolyavíz volt, de sokkoló a különbség. Ez a felismerés alapvetően „megütött", megváltoztatta a kávéról alkotott fogalmam. Ettől kezdve érdekeltek a különböző kávéfajták, s amikor tehettem, elmentem ültetvényekre, illetve a nagyvárosokban felkutattam érdekes kávéházakat, amik szintén rabul ejtettek. Közben felfedeztem, hogy van különbség kávégép és kávégép között. Így kezdődött: Olaszországba jártam kávégépgyárakba, a konyhámban zöld kávék sorakoztak, amiket Szudánban, a Khartoum-i piacon vásároltam, és vettem magamnak egy mini pörkölő gépet is. A konyhámban egy olyan kávégép volt, mint egy olaszországi kávézóban, egy nagy karosgép. Amikor eljött hozzám Tamás (üzlettárs a kávéház-hálózatban - a Szerk.), mindig más és más kávét kóstoltattam vele. Akkor mondta azt nekem, hogy figyelj Tamás, te egy kicsit lökött vagy, láthatóan erős a szenvedélyed, kezdjünk vele valamit. Ő érezte meg mögötte a szervezettség iránti igényt, hogy ezzel ki lehetne és kellene a konyha falai közül lépni.

A kávéházlánc első szeme Salgótarjánban található, milyen üzleti elgondolás áll a háttérben?

Ez nagyon egyszerű. Üzlettársamnak Salgótarjánban volt vállalkozása, és a környékén voltak az üzemek. Egyébként sem azt gondoltuk, hogy a Rózsadombon kell a koncepciót kifejleszteni, hanem ha az Salgótarjánban, ár-érték arányban működőképes, onnan már bármerre mehetünk vele Magyarországon. Ott akartuk kifejleszteni a kávézólánc franchise rendszerének alapjait. Kávézóinkból tíz vidéki városokban üzemel, és kifejezetten az a Cafe Frei koncepciójának a lényege, hogy működjön Magyarországon mindenhol.

A hálózatod mára 15 kávéházzal büszkélkedhet, ebből az egyik a szombathelyi Cafe Frei. Elégedett vagy az itteni kávézóval?

Ilyenkor visszakérdezek, hogy harminc másodperces választ szeretnél, vagy hosszabbat? Azt kell, mondjam, hogy még a szombathelyi Cafe Frei hatása alatt állok, mert én most látom először működőképes állapotában ezt a kávézót.

Vallom, hogy nem a kereslet hozza létre a kínálatot, hanem a kínálat hozza létre a keresletet. Ha dohánykávét árulsz, ami a barista - mondjuk úgy, kávémester - világbajnokság nyertes kávéja volt, és azt megkóstolják az emberek, akkor másnap már keresni fogják, ha ízlett nekik. Viszont ha arra várok, hogy mikor vonulnak fel Szombathelyen egy transzparenssel, hogy kérünk a barista világbajnokság győztes kávéreceptje alapján főzött kávét, akkor valószínű sosem lesz dohánykávé.

Ellenben ha beülünk szerda esténként, és megteremtjük a kínálatot, - és nemcsak a kávékínálat tekintetében, hanem a kultúráéban is, amire kiváló példa a Színházszerda -, akkor lehet, hogy rákövetkező héten már keresni fogják az emberek. Én ebben hiszek.

Ebben a kávézóban is ugyanazokkal az izgalmas receptekkel készülnek a főzetek, amiket én szerettem a konyhámban. Kicsit a privát életem vált egy vállalkozássá. Nagy élvezet nekem megérkezni egy új kávézóba, s nézni, hogy abból a konyhaőrületből, vagy a húsz évvel ezelőtti kolumbiai hegyi túrából mára mi lett.

A kávéfogyasztáshoz egyfajta életforma is társul, fontosnak érzed a kávézás közösségépítő szerepét?

Igen, közösségi élményekre vágyunk, és milyen fura, sőt paradox, hogy a virtuális térben keressük a közösségi élményeinket, mert egyébként a valós életben már nem akarunk közösségi életet élni. Ugyanakkor a modern világban a kávéház nagyon jó kapcsolódási pontja annak, hogy a virtuális közösségek találkozhassanak valóságosan, lévén a virtuális terek felpezsdítik a kávéházi életet.

Tapasztaltál különbséget a más országokban élő emberek kávéházi szokásai és a magyaroké között?

Egy francia barátom fogalmazta meg, hogy amíg mi Magyarországon védjük a teret egymástól, addig ők Franciaországban megosztják. Kinn szeretik, hogy a kávéházban összeér a válluk, míg mi a kis privát terünket akarjuk és látjuk egy kávézóban. Egyébként valóban azt tapasztaljuk, ha szorosabban összetolunk asztalokat, szóvá teszik a vendégeink. Azt gondolom, hogy egy kávéház nemcsak arról szól, hogy milyen kávét iszok benne, hanem arról is, hogy összeér a vállunk, összeérnek a gondolataink, beszélgetünk egymással. Éppen most, hogy megjöttem feltűnt, hogy milyen zseniális ez a Kittenberger képregény a falon. Én hiszem, hogy a kávéház kicsit kultúrház, kicsit találkozótér is. Elképzelhető az, hogy a kávézás, a kávéház arra készteti az embert, hogy beszélgessen, amihez persze idő kell. Maga az élet pedig sokszor az időről szól.

A napokban jelent meg „A Megváltó" címmel első regényed, amellyel egy új műfaj debütált  a magyar könyvpiacon. Teremtettél egy kínálatot, milyen keresletre számítasz?

Az elmúlt közel két évem munkája ez a kötet, ami egy akcióregény, szakmai kifejezéssel élve egy konspirációs thriller. A szlogenje: „Magyarország sorsa és a szerelem a tét" - hogy a hölgyolvasók is találjanak a katonai akciók mellett érdekes kapcsolódást. A sztori azt boncolgatja, hogy létezik egy, a közemberektől hermetikusan elzárt világ, aminek a kulisszái mögött egy elképesztően szövevényes konspiráció húzódik meg, képzeletbeli magyar miniszterelnökkel, gázbiznisszel, iráni ajatollahhal és francia elnökkel. Kinek vagyunk kiszolgáltatva és kinek nem a világhatalmi játszmákban - tehát a hatalom szférájában játszódik a történet. Azt gondolom, ha valaki rászánja magát, és érdeklődéssel elolvassa, akkor néhány olyan összefüggést is megért, amit nekem az ötvenperces műsoromban képtelenség volt megjelenítenem.

Jelenleg van-e valamelyik csatornával kapcsolatod, vagy végérvényesen az írás mellett kötelezted el magad?

Nincs, és most nem is vágyom rá. Vágyam arra volt, van, hogy regényt írjak. A televíziózással egy időre felhagytam. Tervezem a könyvem második részét, aminek mielőbb szeretnék nekilátni. Ugye senki sem fényezi a saját fejfáját, de nagy öröm, hogy a könyvem három nap alatt megdöntötte az eladási rekordokat. Reménykedtem, hogy így lesz, de még most is iszonyúan izgulok, mert három hét múlva tudom azt megmondani, hogy valóban sikeres lett-e...

Mi pedig abban reménykedünk, hogy három hét elteltével „Frei dossziénk" második fejezetét kínálhatjuk kulturális élményekre fogékony olvasóink számára, benne a „A Megmentő" nagyközönség előtti fogadtatásával, irodalmi megítélésével és jó pár érdekes - könyvből kimaradt - történettel.