"Ha végigmegy a főutcán egy focista gyerek
Mind megáll a forgalom és őket nézi meg
Odafenn a Jóisten is megáll és nevet,
Elővesz a zsebéből egy boros üveget..."

Bent a reflektor fényében a szél fáradtan legyezgeti, űzi-hajtja a papírfecniket azon a füvön, ahol a csapat annyi gyönyörű szép vagy keserves győzelmet aratott, s néha keserű alázattal kikapott. A nap lassan lenyugszik, utolsó sugarai még simogatják a stadion zöldjét. Sétálsz tovább, s közben dúdolod:

"Jöhet majd az ellenfél a sínautóbuszon
Lehúzzuk a rolót mi a tizenhatoson
A lövésük messze elszáll a kapu felett,
A kapusunk unalmába nagyokat nevet..."

A némaságba nevetés harsan, a labdaszedő srácok egy elgurult focival cselezve rohannak át a füvön. Aztán ez is elhalkul, a nesztelen nyugalom újra birtokba veszi a stadiont. Valaki lekapcsolja a reflektorokat, és a naplemente félhomálya hangos kattanással borul rá a csöndre.
(Dajka Andrea)

Örök talány

Nem érdekel a tabella,
sem az aranylabdás gazella,
nem hoz lázba a zöld gyep,
meg a labdarúgó hölgyek,
nem fut a tévémben Zidane:
én sem leszek focista titán.
De néha este, nagyon este,
hazafelé igyekezve,
a vörös éggel kézenfogva
csatangolunk ide-oda,
szemezünk a reflektorral,
ölelkezünk az alkonnyal.

A fény a pálya himnusza,
csapatra süt, ha nimbusza
fűszálak közé bújt parány.
S az eredmény? Örök talány.
(vorinori)