Az amúgy is kétes egzisztenciájú "művész-társadalmat" is sokkoló módon nyírja ez a válságnak nevezett bankhatalmi bedőlés. Persze biztos vannak kivételek, akiknek képeit az elit vásárolja, de a többséghez képest elenyésző lehet a számuk.

Kicsi ez a város, mindenki ismer mindenkit. Nem nagy csoda már ezért sem, hogy a Facebook-on ismerősök vagyunk Istvánnal. Ráadásul, mivel nagyon tetszenek a munkái, azon kevesek közé soroltuk eddig is, akik megosztásait mindig örömmel vettük. Főképp fotóit, pláne a nagyon színes és vidám sajátos csendéleteket, melyekből többször sorozat állt össze. Mostanában viszont egyre sűrűbben olvastunk szokatlanul őszinte, baljós, de mindemellett elmés monológokat tőle, világosan éreztetve, hogy bajban van. Ezért is vettük szívesen kérését, miszerint üljünk le egy interjúra közösen. Szinte kérés és kérdés nélkül kaptunk egy könyvnyi információ-halmazt. A beszélgetés közben többször kikapcsolódott a diktafon, nem véletlenül, mivel sem indulatoktól mentes, sem nem irodalmi magasságokban szárnyaló volt a téma. A pozitív energiát sugárzó művek mögötti emberből ugyanaz árad, mint eredendően alkotásaiból, de most épp abban a stádiumban van, aki a dühöt már elhagyta, és a keserűség felé tart.

Vaskarika.hu: Első kérdésem teljesen prózai is lehetne, miszerint mi a gond? Hozzátéve, hogy azért most mást sem hallani, mint azt, ki mindenki van nagy bajban, a bankoktól kezdve a cégeken át, sok ország, és persze az egyén maga is, nem is beszélve a családokról, plusz a mindennapi természeti tragédiáinkról.

Szendiszűcs István: Persze, csak itt jön elő az ego, hogy én már nem tudok másokra, mások gondjaira koncentrálni, vagyis eljutottam arra a pontra, hogy amikor volt a telefonomon háromszázhetven forint, nyomtam egy sms-t a vörösiszap-károsultaknak. Együttérzek mindenkivel, de olyan súlyos helyzetbe kerültem ötvenöt éves koromra, hogy ez eltelít engem, nem tudok szolidáris lenni másokkal. Már nem érdekel.

Akkor tényleg nincs mit tenni, megkérdem mi a gond?

Keramikus vagyok, befuccsolt a cégem. A szüleim meghaltak, őket ápoltam az előtte levő időben, ezért nem tudtam dolgozni. Abban az időben nem volt bevételem, csak kiadásom. Haza kellett költöznöm Budapestről. Míg akkor a százötvenezres képeket is szépen vitték, addig mára ugyanezeket hetvenért sem tudom eladni. Pedig rosszabbat nem festek, csak jobbat. Engem ez a válság így érintett, és nincs menekvési útvonalam. Sokaknak van, legalábbis szerintem.

Hát erről is lehetne vitát nyitni, mindenki a saját háza leégését tartja értelemszerűen a legnagyobb csapásnak, hiába lángol az egész város. Nap mint nap hallani másoktól is kétségbeejtő dolgokat, pláne a "művész" körökből.

Nem tudok egyszerűen másokra figyelni, még olyanra sem, aki ugyanolyan szinten van, mint én, pláne az olyan panaszkodó művészekre, akiknek jobb a családi háttere. Van ilyen, tehát ha például valaki olyan beteg, amikor nem tud a külvilággal már úgy kommunikálni, jópofizni meg mittudomén, mert fél, meg aggódik a saját élete miatt. Egyesek szerint depressziós vagyok, szerintem csak tele van a tököm. Nem vagyok depressziós. Amiket csinálok, erre a legjobb ellenpéldák. Azt szokták mondani minden kiállítás-megnyitómon - akár Vértesi szegény, akár a Rasi-, hogy ennek az embernek a képein nem az látszik, amiben van. Tehát tulajdonképpen ezek nem jönnek vissza, mert azért túl tudom, tudtam tenni magam a dolgokon. Egyszerűen nem vagyok depressziós típus, meg ráadásul engem ez éltet. Mindegy az, hogy nyomkodom a gombot, festek vagy rajzolok. A depi helyett mindig ezt választom, nem ülök a fotelben keseregve, hogy „jajj istenem, milyen szar is nekem". Megpróbálok nappal valamit tenni a jövőmért, sokat nem tudok persze.

Nem iszok, nem kezdtem el kocsmázni. Amikor erőltetik "alkesz" barátaim, hogy elváltak, meg az anyós, meg a munkahely... mondom baz..g! Állandóan van egy életkép előttem, hogy egy hokedlin állok, infúzióba bekötve a kábszer, kezemben pia, cigi, és nyakamon a kötél. Kétszer váltam el papír szerint, igazából háromszor, mert volt egy élettársam is. Meghaltak a szüleim, munkahelyem nincs, pénzem nincs. Akkor nekem mit kellene csinálnom? Az nem megoldás, hogy az ember még jobban tönkreteszi magát, amikor úgyis tönkre vagyunk. Én valóban a válság áldozata vagyok, mert engem a középosztály tartott el. Pontosabban az alsó-középosztály, nyugdíjasok, orvosfeleségek, adminisztrátorok, banki alkalmazottak. Százötven-kétszázezres keresetűek, vagy még kisebb pénzűek, akik azért megtehették, hogy egy-két kisebb-nagyobb képemet megvegyék.

Volt olyan tanárnő, aki minden ünnepkor, szülinap, névnap, karácsony, egyebek mindig vett egy pártízezres képet, volt amikor kettőt, készpénzért. Most ez a hölgy, ebben az évben tőlem semmit nem vett, meg a másik se, meg a harmadik se, és pont ők illetve a szegényebbek hiányoznak. Nem mintha drága lennék, vagy nem lennének olcsóbb képeim, de átlagék amúgy sem vásárolnak galériákban, kimennek a bevásárlóközpontba és ott vesznek "műveket". A tehetősebbek is inkább csak egy két képet, inkább csak haveri alapon.

Az alsó-középosztály volt az, aki öt évvel ezelőtt szépen vásárolt, nagyon jól ment a dolog. Havi szinten is, darabra is, galériákban főképp. Öt-hat galériában voltak dolgaim, persze most is vannak, de most nem mennek... Most hívtam fel épp az előbb az egyiket, hogy van-e valami pozitívum, de két hónapja semmit sem adtak el. Tavaly és előtte még folyton telefonálgattak, hogy vigyek valamit, és most meg gyakorlatilag ebben az évben egy képemre akadt vevő. Egy galéria van, ami úgy ahogy működik. Itt látom azt, hogy én tudom a konkrét okot, hogy mi miatt jutottam ide. Ugyanazt csinálom, vagy valamit még picit jobban is, mint eddig, csak nincs rá vevő, nincs kereslet. Persze közben voltak bevételeim, de azok az ilyenkor szokásos lyuktömködésre voltak már csak elegek. Eljutottam oda, hogy eladósodtam, magam mögé állítva rezsiszámlákat. Már három hónapja tartoztam a főbérlőmnek is. Megértett, drukkolt nekem, de van egy határ, ami után ő sem tudott tekintettel lenni. Nem arról van szó, hogy kidobott, de kidobott. Annyi szerencsém volt, hogy a nagynéném elment Amerikába, és az ő lakásában el tudok lenni, amíg nem találok valamit. Ez az egyik oldal, a másik hogy napi szinten vannak gondjaim. Egyszerűen nincs bevételem. Az a kevés, ami beesik, mint a múlt héten is, azok egyből elmennek, például most a költözésre. Elköltöttem harminc vagy negyvenezer forintot csak arra, hogy eljöttem egy lakásból. Kibéreltem egy garázst, és odaraktam le a cuccaimat, hogy ne kelljen a negyedikre felvinni ideiglenesen. Kidobtam a fél életemet a szemétre. Minden költözésnél ez van, és most nagyon szigorú voltam, mert egyszerűen nem volt lehetőségem, hogy mindent megtartsak. Hívtam a romákat, hogy vigyék a francba, meg elajándékoztam, kidobáltam. Körülbelül tízszer fordultam a szeméttelepre, de jó is, hogy kimentem, mert megtaláltam a macit meg a piros széket. Most csináltam épp egy sorozatot velük játékból, most ők a kedvenc modelljeim, nem sírnak és nem nyavalyognak. Ha valakinek fizettem modellnek, például Pesten, meg tudtam tőlük őrülni: elkezdték a képet nézni, és nekik valami nem tetszett. Hát ki nem sz.rja le, hogy neki nem tetszik? Megkaptad a zsozsódat, kész. Ezek a macik ülnek ott csendesen, semmit nem szólnak vissza, hogy tekergetem a lábukat.

Az alkotás mellett próbáltál-e más megélhetési forrást felkutatni?

Természetesen, próbálkoztam ismeretségi körökben, hogy valami munkát találjak, de semmi. Öt évvel ezelőtt, amikor visszaadtam az ipart, becsületből bementem a munkaügyi központba. Tudtam, hogy segélyt úgysem kapok, mert vállalkozó voltam, mert ugye az ember azért hagyja abba, mert olyan „nagyon jól ment neki". Mondta ott az ügyintéző, hogy bele sem rak a rendszerbe, mert úgysem vagyok jogosult, tehát öt éve úgy vagyok munkanélküli ebben az országban, hogy nem vagyok bent a statisztikákban. Ez halálkomoly, a hölgynek nem volt kedve gépelni. Ott csesztem el a dolgot, hogy nézegettem a folyosón a cetliket, amiken állásokat hirdettek, mindegyiken az szerepelt, hogy harmincötéves korig, harmincéves korig és így tovább. Ugyebár ez az állam munkaügyi központja, tehát nem egy magán állásközvetítő. Odamegyek, köszönök, mondom az ügyintézőnek, hogy ez diszkrimináció, ilyet nem szabadna kitenni. Azt mondta, nem ők teszik ki őket. Mondom neki, de hát a maguk folyosóján van... Nem is kaptam választ, ez van. Egyszerűen az udvariasabbak elküldenek melegebb éghajlatra, akiknek meg ennyi vér sincs a pucájukban, azt mondják, kiértesítenek. A barátok eltűnnek, nincsenek is tulajdonképpen, ezt tudom régóta. Abban a pillanatban, ahogy meghallják, hogy nem vagy annyira jól anyagilag, akkor az a nagy orrod, ami eddig tetszett nekik, az már nem tetszik. Mekkora orra van ennek a Szűcsnek? Abban a pillanatban, végigéltem azt a folyamatot, ahogy megszűntek a telefonhívások... Ilyeneket könyvekben meg filmekben szoktam olvasni vagy látni, de most én is megéltem.

Az emberi önzés határtalan. Sokszor elgondolkodok, hogy mi a francért csinálta a Jóisten ezt a rengeteg csillagot meg bolygót - szabadjon innen megközelítenem a dolgot -, nem is beszélve a nem tudom hány milliárd galaxisról, amiket ráadásul nem is látunk. Csak nekünk? Ennek semmi értelme nincs, ráadásul ennek a legnagyobb részét nem is látjuk. Ha mindent látnánk, mondhatnánk azt, hogy azért, hogy nekünk szép legyen az éjszakai égboltunk. De nem. Kizárt, hogy csak e kis pötty bolygó lakosai miatt legyen mindez. Csak itt mindenkinek megvan ugyanaz a gondja, az ego. Tetszenek az ilyen Csillagok Háborúja sztorik, a csillagközi utazások, ahol kimondják, hogy fénysebességgel utaznak. Nem azt mondják, hogy tízszer gyorsabban megy, csak azt, hogy fénysebességre kapcsolunk. De közben odaérnek öt perc alatt egy huszonnyolc fényévnyire lévő csillaghoz. Ez pedig ötvenhat fényév oda-vissza, ezeken valahogy mindig átsiklanak. Száz fényév a térben nulla, a hozzánk legközelebbi csillag is négy fényévnyire van tőlünk. Csak száz fényévről beszéljünk, ott van egy csillag, van mellette egy hasonló bolygó, és tegyük fel, ezer évvel előttünk járnak. Ők már tudhatnak a fény sebességével közlekedni, de akkor is száz év kell nekik hozzá, hogy ideérjenek. Ők is gondban vannak, ha léteznek, egyszerűen túl nagyok a távolságok. Persze ebbe egy idő után bele lehet buggyanni. Ebbe is.

Köszönet a kimerítő válaszért! Akkor is furcsa, hogy valaki így nyilvánosan, mint ez esetben, a közösségi portál üzenőfalán ilyen őszintén nyilatkozik, ilyen privát ügyben. Az mindenesetre látszik, hogy kihasználod a lehetőségeit, de gyakorlati hasznát látod-e a ténykedésednek ott?

Visszatérve a Facebookra. Kicsit álságos az egész, az ember mondhat bármit, és el is hallgathat bármit. Viszont van benne egy nagy, eddig nem volt lehetőség. Kellett volna körülbelül százötvenezer forint, hogy egy normális honlapom legyen, de hát nincs, hisz épp erről beszélgetünk, hogy milyen helyzetben vagyok. Nincs pénzem a honlapra, és a fenntartásra sem. Ennél olcsóbb megoldás, mint a Facebook, nincs, arról nem is beszélve, hogy itt többen meg is nézhetik, mintha lenne egy honlapom. Ha lenne egy szendiszucsistvan.hu képzőművészi oldalam, csak azok néznék meg, akiket a kerámia vagy a grafika érdekli. Hogy ki ez a faszi, az nem is érdekli, csak a művek. Itt meg azért mindenki elé odakerül, akit ismerek.

Volt most például egy minimál-fotós csoport, akik az üzenőfalamról az egyik macis képet kirakták magukhoz. Már most huszonhétezer fotó van fenn náluk, és hetente egyet én is feltölthetek hozzájuk. Meghívott egy másik csoport is, csak nem értem az angol szöveget, mert én latinos voltam a gimiben, meg oroszos. Nehezen tudom lefordítani az angolt. Ez egy kisebb közösség, ötven tag van, ők is minimal-artosok. Ezek mindenképp pozitívumok persze, de sajnos nagy gyakorlati haszna számomra ennek sincs.

Mi a véleményed a politikáról, politikusokról?

Várpalotára jártam gimibe két évig, amíg meg nem buktam matekból, aztán hazajöttem. Ez egy orosztagozatos gimnázium volt, azért mentem oda. Kollégista voltam, és már tizennégy évesen a Magyarországot olvastam. Gyerekkorom óta foglalkozok politikával, de ahogyan öregszem egyre bölcsebb vagyok, ezért egyre kevésbé. Egyszerűen undorom, hányingerem van tőle, rosszul vagyok. Mindegy az, hogy milyen színe van a zászlónak. Nekem ez a húsz év ezt hozta. Az előtte lévő negyvenben is át lettünk verve keményen, a következő húsz évben pedig ki lettünk rabolva teljesen. Már nem érdekel ebből semmi, nem izgat, hogy ki lopott, mit lopott, kik vittek és mit, tízmillióért egymilliárdos gyárakat. Semmi sem érdekel, mert őket sem érdekli az én sorsom, senkit nem érdekel senki sorsa. A tiéd sem érdekli őket, és senki másé sem.

Ez egy undorító világ, és nemcsak nálunk. Ez nem magyar sajátosság, csak nyugaton és a több százéves demokráciákban, vagyis demokráciáknak nevezett akármikben ezt kulturáltabban csinálják, de ugyanezt csinálják ott is. Egy nyolcvanezres belga városban a vezető nyolcvan százalékban a közösségért dolgozik és csak húszban lop - ha nézed a híreket, kinn is lecsukogatnak politikusokat és köztisztviselőket -, de ott az egyszerű nép azt érezheti, hogy mondjuk a polgármester értük dolgozik. Azért vannak a tisztviselők, hogy minden jobb legyen, az a húsz százalék meg le van bagózva, a nyolcvannal jóváírják nekik. Nálunk meg húszat sem dolgozik a közjón egyetlen városi és országos vezető sem, mert nyolcvan százalékban azon melózik, hogy a saját cégét, saját famíliáját és barátait építi és hozza helyzetbe.

Ettől én olyan szinten megundorodtam, hogy azt sem bánom, hogy a híradókban már csak balesetek, halálesetek és rombolás van. Egy negyvenhét perces híradóban negyvenöt percig nincsenek hírek, már nem is nézem őket, mert amik meg vannak, azzal úgyis átvernek bennünket. Az első választáson az SZDSZ-re szavaztam, és a másodikon is kilencvennégyben, onnantól kezdve még választani sem megyek el, mert nincs kire, azóta sem. Hiába mondják, hogy az én szavazatom is számít, tojok rá. Tizenhárom évi pesti életem alatt az SZDSZ-közeli társaságokba jártam, nagyon sok embert ismerek, sok nagyágyút is tegezek, egy csapatban ücsörögtünk a Pilvaxban sokáig. Már akkor megmondtam nekik, hogy nem értitek meg, azért nem megyek szavazni, mert nincs kire. Önkormányzati választásokkor sem. A kilencedik és a hetedik kerületekben laktam, és persze azt sem tudtam, ki az a pali, akire szavazni kellene. Itt ugyanez van, és ezért nem mentem el ismételten. Pontosabban ezeket ismerem, ezért egyikre sem akarok. Van ez az LMP, hát nem tudom, nekem hirtelen jött. Túlságosan el voltam foglalva a saját mocskommal, nem tudtam utánanézni, hogy ez egy ál-SZDSZ vagy mi. A másik meg, hogy a rosszabbik felem azt mondja, nem érdekel. A jobbik felem azt mondja, mivel nem tudok dönteni, nem tudom, mit csináljak. A gödrös részem meg azt, hogy nekem egyiktől sem lesz jobb, meg senkinek se. Nem hiszem, hogy bárki fog itt hatalomra kerülni, jobb lesz. A kultúrától amúgy is folyamatosan elveszik a pénzt.

Szendiszűcs Istvánnal készített interjúnk folytatása holnap lesz olvasható lapunkban!!