Az interjú első része itt olvasható!

Mi lehet a megoldás? Most nemcsak a te konkrét eseted vonatkozásában kérdem.

Mikor ilyen nehéz helyzetbe kerültem, kaptam "jótanácsokat" is, hogy menjek be az önkormányzathoz, valamit rinyáljak, hogy kapjak valami pénzt, önkormányzati lakást. Mondtam nekik normálisak vagytok, ebben a városban? Ha a Vértesi Péter azon a héten nem hal meg, akkor költöztettük volna a SZOVA raktárába a bútorait, ami ki lett neki jelölve. Ez így volt. Neki is összejött nem kevés közüzemi- és lakbérhátralék. Egy Vértesi Pétert, aki el- és közismert festőművész volt, az önkormányzat kilakoltatta volna a műteremlakásából. Ezek után én mit mondhattam volna, vagy mit várhattam egyáltalán? Semmit.

Itt van egy város, ahol egy ruszki laktanyát - a múltkor én bejutottam, fotóztam is - húsz évig így hagynak. Mivel a húsz év alatt senki nem látott saját magának ebben bizniszt, nyugodtan rohadhat ott az egész.

Vagy lát, és azért van okosan parlagon...!

Idefigyelj, a magyar nem zsidó, nem tud hosszútávon gondolkodni: három nap alatt legyen meg az egymilliárdom. Nem létezik, hogy valaki azt mondta húsz évvel ezelőtt, hogy kivárom a harminc évet és az enyém lesz ingyen. Ötven-hatvan évesen nem így gondolkodik egy magyar ember. Valami gáz van ezzel az egésszel, az biztos. Rengeteg olyan egyértelmű projekt megbukott, vagy neki se álltak, ami nem kecsegtetett a saját flottának haszonnal. Érdekes módon, amik megvalósultak, azokat egyből lehet is kötni valakihez, vagy a valaki rokonságához. Minimum a visszaosztás zsebbe biztos, mindig. Látod, állandóan visszakanyarodok ide, mikor nekem munkát, lakást, megoldást kéne keresnem. Ehelyett ezeket olvasom és nézem, mert az ember hülye. Pedig csak el kéne tűnnöm innen, nem velük foglalkozni.

Hova mennél?

Nem messze. Már körbe is néztem az Őrségben, találtam egy falut, ahol rengeteg az üresen álló, elhagyott ház. Összesen harminckilencen lakják és három külföldi művész is letelepedett ott. Én oda le akarok menni tavasszal, most, hogy így alakult a sorsom. Ha most nem a tél jönne, már lementem volna, de így nem merek. Kis egzisztenciát kialakítani, meg műhelyt, ez a célom, de ez az időszak ennek nem kedvez, valahogy ki kell húznom tavaszig. Most már vagyok annyira öreg, hogy nem hajtom annyira a nőket sem, mert sokszor emiatt nem akartam visszavonulni. Mert mi lesz a nőkkel? De mostanában már ez sem nagyon "izgat". Mondjuk most hazudtam egy kicsit... Mindegy, ott is vannak nők. Amúgy is közel van Zalaegerszeg, meg hát hetven kilométerre van Szombathely, tehát nem a világvége. Egyelőre bennem van erősen, hogy oda lemegyek és biztos, hogy nem fogok újságot járatni.

Tényleg nem ez jön le a munkáidból, derű és harmónia van a képeiden...?

Nem hiszek ebben a József Attila-típusú nyomorgó művészetben, mármint, hogy minél lejjebb vagyok, annál nagyobb dolgokat alkotok. Mondjuk Attila is amennyi pénzt elvert nőkre, piára meg párizsi utakra... volt olyan levél a két saját kezemben, amit Babits írt valakinek, azt írta, hogy Attila most kapott száz pengőt, de már ma is itt volt kölcsönért. Azóta már tudjuk, hogy nem volt ő annyira nyomorgó proliköltő, mint ahogy azt nekünk tanították. Nem akarom bántani, hisz egyik kedvenc költőm, és ez mindig így is marad. A lényeg az, hogy ezekbe a megélhetési deszkaképeimbe - piros ház, zöld ház, sárga ház, egyebek - nem akarok borút vinni jobban, és a fotóba sem. Igaz, hogy negyven éve fotózom, de nem fotós szemmel teszem. Vannak nekem is portréim, meg riportképeim, de ez a fajta fotózás sosem motivált, igaz két évig nyomtam, mint az őrült a főtéren, például mindenféle programot, de nem lelkesít az emberfotózás már. Jobban felfrissülök egy zöld kerítéstől, vagy a piros széktől, mint bármi mástól.

Ha meglenne az, hogy a minimális anyagi biztonságot elérném, tehát a rezsimet ki tudnám fizetni, meg minimálon megélni, ne adj isten tudnék venni egy új fényképezőgépet - el kellett adnom a régit sajnos -, már simán ellennék. Volt egy időszak az életemben, amikor mint a mérgezett egér, meg sem álltam, régiségekkel is foglalkoztam. Betelt az útlevelem is egyszer, amikor még bélyegezték. Az élettársamnak az volt a feladata, hogy hétvégére és hét elejére programot szervezzen. Valamit, mindegy mit, lehetett az balett, vagy bármi. Mindenhova elmentem, csak hogy tudjam fikázni. Ha nem láttam balettet, akkor hogy szidjam? Volt egy húsz évem, amikor mindent csináltam, és mindenre kíváncsi voltam, de most már nincs igényem rá. Tudom, hogy mindenki így jár egy idő után, lelassulunk és ellustulunk. Már nincs kedved elmenni, és ez már az anyagi helyzettől is független. Emlékszem rá az Ó utcában laktam, a szomszédasszony megkérdezte tőlem, hogy István, megéri magának ezt a drága lakást fenntartani? Kérdem, miért kérdi, erre mondja, merthogy sosincs itthon. Tényleg így volt, rengeteget utaztam és rengeteget láttam, megismertem és tanultam. Ez mára megszűnt, én nagyon minimális összegből elélnék, elrajzolgatnék és fotózgatnék életem végéig.

Most viszont küzdök nap mint nap a fennmaradásomért, sőt most a napi ételért is. Mint egy hajléktalan. Apropó. Mindig adtam nekik, de ma már ezt sem tehetem meg. Mire átmentem két aluljárón, minimum fél doboz cigit elosztogattam. A házunkban is tanyázott egy csöves, neki is adtunk mindig ruhát és kaját, ennek fejében söprögette az udvart, és rendberakott dolgokat. Aztán a végén már az utcán nem nagyon adtam, itthon meg pláne nem, mert az újkoriak már szinte mind alkeszek meg gépezők. Tudtam ránézésre szelektálni, hogy ki az, aki valóban megérdemli és ki az, aki meg nem. Érdekes dolgok ezek is, múltkor megyek az egyik boltnál, ők meg kinn esznek: kolbászok külföldi paprika. Rájuk nézek, és persze kérnek, mondom nekik, srácok délután van, de én még csak egy kiflit ettem ma.

A kortársakkal, a kollégákkal összetartás, vagy esetleg a kulturális hivatalok nem segítenek?

Művésztársadalom az nincs már, pláne ebben a városban. Mindenki nagyon el van foglalva - velem együtt - saját magával. Az összes egytől egyig megsértődik, ha valamelyik nem megy el a kiállítására. Nekem nagyon nagy csalódásom volt a K17 Galéria is, mert azt én találtam ki. Szó szerint. Steko (Stekovics Gáspár - a Szerk.) anyukája mondta, hogy ott az a helyiség, nem akarjuk-e kivenni. Agyvihar, leültem a Gazsival, szedjünk össze embereket, nem kell iparengedély, meg számlatömb, egyebek, nem bolt lesz, nem galéria, hanem egy bemutatóterem. Demokrácia lesz, egy csapat, aki összedolgozik, kibéreli, a közepére rakunk egy fotelt, beülsz és nézed a kirakatot. De magyarok vagyunk és széthúzunk, valaki mindig jobb akar lenni a másikaknál, ez meg egy kisváros. Név nélkül, de már egyikük részéről akkor visszahallottam az egyik hely pincérnőitől, hogy ő nem azért végzett akadémiát, hogy ilyenekkel összeálljon, mint én, aki autodidakta, tehát egy „senkiházi tehetségtelen". Ettől függetlenül egy darabig ment, de a vége dicstelenségbe fulladt. Amikor a Vasi Műhely megszűnt, már akkor mondtam, hogy nem szabad egyszerűen egy művészeti csapatot szorosra fogni. Néha egy-egy közös kiállítás a maximum, és annyi. Nem szabad az ilyen típusú emberektől, mint én is vagyok, elvárni ilyen baráti kört. Nem működik. Van a Márokföld 94 csapat, akik több országból verbuválódtak, és évente egyszer fesztiváloznak. Mindenki marhára örül akkor a másiknak, amikor ott találkozunk. Aztán egy évig senkit sem látsz szinte, na ez működik frankón 16 éve, igaz én csak tavaly óta vagyok tagja. Itthon viszont széthúzás van, meg fitymálás. Nehezen mondom ezeket ki, de nekem volt csak az FMK-ban (Fiatal Művészek Klubja) kiállításom. Ez az Andrássyn volt a komcsi rendszerben, és olyan volt, mint a Hofi, engedte a rendszer, de tele volt besúgóval. Az efZámbóék hívtak meg, Gazember Waszlavik az egyik oldalon, a másikon a feLugossy. Nem nagyon szeretek visszamutogatni. Párizsba meghívtak közülük, 93-ban kinn voltam hat hónapig fotókkal. Senki nem kérdezte meg, hogy „bammeg, milyen diplomád van?" Senki. Elájultak a képektől. Kétezerkétszáz frankért vették akkor a fotókat, harminchárom forint volt egy frank. Ma itthon a sokkal jobbat, kerettel, ami négyezer forint maga, kinagyítva, bedolgozva A3-as méretben, ami nekem tízezerbe került összesen, ha azt mondom húszezer, azt sokallják. Mennyi? Hiszen ez csak egy fénykép!

Ez a pénztelenség miatt van, alkuszunk mindenből...

Ha már nekiálltam „nagyképűsködni", folytatom még kicsit. Volt egy ilyen, hogy Kiss Galéria Pesten, a Bajcsy Zsilinszky utcában, ott volt kiállításom. A Kongresszusi Központban szintén, és még sorolhatnám, de alapvetően nem vagyok ilyen. Na de ez, hogy van diplomád, nincs diplomád... sz.rok rá. Többmilliós gépekkel dolgoznak, de még egy fényképet (fényképet!) nem hogy fotót, nem láttam a többségüktől, de diplomájuk az van. Mint mindenhol, itt is vannak nagyon tehetségesek, akik nincsenek megbecsülve semennyire, illetve akik nem annyira azok, mégis ők a királyok. Nem elég az, hogy szakmailag valaki megfelelőt nyújt, ha emberileg nem fér bele, akkor a munkásságát sem úgy nézi az ember. Nagyon sok jó művész van ebben a városban a fotósok között is, sokaknak egy-egy képe tetszik, sokaknak az egész életműve, nagyon sok jó fotós elment innen, Rosta Jocó például. Sok a tehetség ezt aláírom, de amikor úgy fikáznak valakit, hogy nem is tudják ki ő, és mit csinált eddig... Öt éve készülök egy kétszáz képes, az „Én Szombathelyem" kiállításra, és nem tudom tető alá hozni sehogy, igaz most már nem is tudnám...

Hangzottak még el dolgok a helyi kiállítási lehetőségekről, illetve az intézményekről magukról, az önkormányzatokról, köztisztviselői hozzáállásról, a városi kultúra és alkotók támogatásáról, a helyi médiáról, hosszú nyelvekről, gerincek állásáról és minden másról, ami ilyenkor még felmerül. Mivel egyelőre itt szeretnénk éldegélni, nem merülünk ezeknek a mélyére. Egyben biztosak vagyunk, vannak örök iránymutatások, amelyek sosem évülnek el. Ilyen az is, amely kimondja azt, hogy amelyik nemzetnek nincs múltja, annak jövője sincs. Mi ehhez hozzátennénk még azt, hogy amelyiknek nincs kultúrája, az nem tudja örökíteni a múltat és a jelent, tehát olyan mintha ezek nem is lennének. A képlet egyszerű...

Szendi-Szűcs István a Facebookon

Az interjú első része itt olvasható!