A regény konkrét története két szálon fut - ám ez a két szál igen szorosan összefügg, mintha valójában ugyanazt látnánk egy kicsit más nézőpontból. Mindkét szálat erősen foglalkoztatja a forradalom értelmiségre gyakorolt hatása.

Fátray Gyula tulajdonképpen hétköznapi életet él feleségével és kisfiával. Mindössze egy aranyérműtét zavarja meg mindennapjaikat. Míg Fátray a kórházban lábadozik, Budapesten megtörténik az 1956-os forradalom szinte összes sorsdöntő eseménye. A gépészmérnök életében akkor áll be a fordulat, mikor betegszabadságáról visszatérve Harkaly Fátray orra alá dug egy a forradalmat megelőző illegális szervezkedésről szóló újságcikket. A második hasábban pedig ott a Fátray név. Ettől kezdve folyamatosan hullik szét a főhős élete: először munkatársai, főnökei, majd barátai fordulnak el tőle. Mindenki fél közösködni a rendszer ellenségével. Fátray családi élete is megfertőződik, feleségét csúnyának, ostobának kezdi látni, hűtlenséggel vádolja, fiát pedig egyáltalán nem tartja életrevalónak.

Történik tehát mindez egyetlen név miatt: Fátray. Tudjuk, hogy a mitológia szerint mennyire nagy jelentőséggel bír a dolgok neve. Úgy tartják, amit elnevezünk, az már a birokunkban van, képesek vagyunk uralni, illetve, hogy a név magában hordozza tulajdonosa végzetét. Csakhogy Fátray Gyula valójában Klein Gyula. Egy magyarosítási procedúra keretében igényelte a Tátrai vezetéknevet, ám kettős hiba folytán végül a Fátray jutott neki. Gyula tehát (duplán is) rossz végzetet hordoz magában. A név és a személyiség nem azonos, így sorsa sem lehet a sajátja. (Érdekes adalék, hogy Spiró György is hasonló hanyagságnak „köszönheti" nevét: nagyapját még Spira vezetéknéven anyakönyvezték.)

A főhős mindent megtesz neve tisztára mosásának érdekében, ám különös „véletlenek" folytán épp nem érhető el senki, aki segíthetne tisztázni az ügyet. Végül a teljes reménytelenség tetőfokán Szász Lali ügyvéd kínálja az egyetlen élhető lehetőséget: azonnal disszidálni kell, még azelőtt, hogy letartóztatnák, és perbe fognák Fátray-t. A mérnök eddigi naivitásával szemben Lali száraz őszintesége és tisztánlátása bámulatos. A fájdalmas, keserű igazság pátosz nélkül buggyan a felszínre. Kár, hogy a jelenetet - kvázi annak értelmezéseként - követi egy hosszas ideológiai fejtegetés arról, hogy Magyarországon, rendszertől függetlenül mindenféle galádság elkövethető. Ez az elmélkedés sajnos hosszú időre megakasztja az elbeszélést. Talán éppen ezért a váratlanul beálló mentő fordulat elsikkad az eddigiek mellet. A semmiből feltűnő régi ismerős olyan hirtelen és egyszerűen intézi el a „félreértést", hogy szinte észrevétlen marad a regény utolsó harmadát/negyedét képező szövegtömegben. Teljesen megfoszt a katarzistól, bár minden bizonnyal nem is cél, hogy végtelen megkönnyebbülést okozzon a szerző.

A történet másik szálát Kati, a feleség vezeti elénk. Ő az egyik szervezője annak a bizonyos 1957-es tavaszi tárlatnak, mely 1949 óta az első, az absztrakt képzőművészeknek is teret engedő kiállítás. Annak ellenére, hogy a szabadság jegyében kerül megrendezésre az esemény, a politika egy pillanatra sem engedi ki a kezéből. Mindenki figyel, mindenki retteg, és mindenki feljelent. Ennek a csatározásnak lesz bűnbakja Kati, akit végül elbocsájtanak, s egy jól fizető, ám csak névleges pozícióba helyeznek át. Nagyvonalú gesztus Spirótól, hogy íróként nem az irodalmi életet, hanem a képzőművészetet választotta eszközül a politikai játszmák felmutatására.

Spiró regénye méltó párja lehetne Kafka Perének. Számomra az egyetlen negatívuma az a mérhetetlen dokumentáció, amely különösen az utolsó harmadot uralja. A május 1-jei ünnepély pontos és hiteles ülésrendje vagy a tizenötös villamos sínpárjának kanyarjai a kétszázadik oldal után teljesen érdektelenné válnak.

A regény vége aztán éppoly hihetetlenül egyszerűen bogozza ki a szálakat, ahogyan összekeverte: akár happy endként is felfoghatjuk a befejezést. A helyreálló családi idill azonban valami mély keserűséget hordoz magában.