Nem titok, hogy Sill atya 86. évében jár. Papi pályafutása is meglehetősen hosszú ideje tart: több mint 60 éve szentelték fel, tavaly tartották gyémántmiséjét a szombathelyi Székesegyházban. Időközben ez a város lett az otthona, de hosszú út vezetett idáig Csallóközcsütörtökből, ahol született.

Valóban, a Csallóközből indultam. A Felvidéken több Csütörtök nevű település is van, a leghíresebb Szepescsütörtök, ahol a Zápolya-kápolna áll. Az elnevezés vásároshelyre utal, ezeken a településeken csütörtökönként tartották a heti vásárt. Pozsonyban kezdtem először gimnáziumba járni 1937-ben. Másodikos voltam, amikor a pozsonyi gimnáziumot ott kellett hagynom. A községünket visszacsatolták Magyarországhoz, én pedig Dunaszerdahelyen folytattam a tanulmányaimat. Később, mivel a csallóközi Szent Antal Kolostor lakóit, a ferences szerzeteseket jól ismertem, hiszen édesanyám arról a plébániáról származott, 1941-ben felvételemet kértem a rendbe. A fogadalomra Búcsúszentlászlón készítettek fel bennünket, utána Esztergomba kerültem, ott végeztem el a hátralévő gimnáziumi éveket.

Aztán Szombathelyre is tanulni jött.

1946-ban kerültem a szombathelyi Teológiai Főiskolára. Jól emlékszem az akkor még romokban fekvő városra. Megdöbbentő élmény volt, hiszen mielőtt Búcsúszentlászlóra mentem, a Székesegyházat még teljes pompájában, eredeti díszében láthattam, s amikor visszatértem, a székesegyház sok polgári épülettel együtt romokban hevert. Nagy élmény volt viszont az az erőfeszítés és buzgalom, amellyel a várost a lakosság újjáépítette.

Nem lehetett könnyű időszak ez a szerzetesrendek számára sem. S önt éppen abban az évben szentelték fel, amikor a rendeket feloszlatták. Mit tehetett utána?

A kommunista diktatúra 1950-ben a a szerzetesrendeket nagyobbrészt felszámolta, s mi is erre a sorsra jutottunk. Kovács Sándor püspök úr azonban a teológusok közül kettőnket Budapestre küldött továbbképzésre, a Pázmány Péter Hittudományi Főiskolára, központi szemináriumra. Ott végeztem be a tanulmányaimat, és amikor megszereztem a diplomát, Körmenden kezdtem el a lelkipásztori munkát. Főleg gyermekekkel foglalkoztam, ministránsokkal, ami akkoriban elfogadhatatlan dolog volt, és bizony hamarosan el is helyeztek onnan Zalába. Mikor aztán kissé konszolidálódott a helyzet, a püspök úr visszahozott Szombathelyre. 1956-ban volt ez, a forradalmi napok előtt én már a Püspöki Palotában voltam, központi szolgálaton az Egyházmegyei Bíróságon.

Ezek szerint a forradalom időszakát is itt élte meg. Milyennek látta azokat a napokat?

Átéltem azokat az eseményeket, amik a város központjában történtek. Az én akkori fölismerésem az volt, hogy a magyar nép jogosan mozdult meg a forradalomban. Itt Szombathelyen teljes nyugalomban és békességben folytak le azok a napok. Semmiféle atrocitás nem történt november 4-ig. Akkor viszont a Püspöki Palotában emberi üvöltésre és puskaropogásra ébredtünk. Később azt is megtudtam, hogy azok a fiatalembereket, akik a város rendjére vigyáztak, alvás közben gyilkolták meg, s egyik megrendítő élményem, amikor a Szent Márton temetőben sorban ott feküdtek a koporsóban ezek az emberek. Utána még nyolc házkutatást éltünk át, '57 a bosszú éve volt.

Időközben tudományos munkába is kezdett, ezt külön kiemelték „Az év vasi embere díj" átadásakor. Mivel foglalkozott?

Úgy alakultak a dolgok, hogy az Egyházmegyei Könyvtárt és a Levéltárt kellett vezetnem, Géfin rektor úr mellett, mert ő már nagyon idős volt. Akkor történt, hogy a Tudományos Akadémia el akarta készíteni Vas és Zala megye helytörténeti lexikonát. Engem azzal bíztak meg, hogy jegyzeteljem ki a vasvári káptalan iratait. Ez 140 vaskos kötet áttanulmányozását jelentette, komoly munka volt, és hosszú ideig tartott. De a latin nyelv ismerete akkor már nem volt annyira általános, még a történészek körében sem. Ezt a szolgálatot igazán jó szívvel végeztem, de mikor már megszerkesztettük a lexikont, kiderült, hogy az Akadémiának nincs elegendő anyagi ereje a kiadásához. Úgyhogy az anyag azóta is kéziratban van, a Megyei Levéltárban kutatható. Talán éppen ez a tevékenység volt az, ami azt a gondolatot ébresztette egyesekben, hogy nekem ezt a kitüntetést megadják.

Amikor a díjat átvette, meglepődött, hogy 100 ezer forint is jár vele...

Ezt a pénzt a város legrégebbi köztéri szobrának felújítására szeretném fordítani. A ferences templom melletti Mária-szobor 1687-ben, a Buda felszabadítása utáni évben készült, feltehetően a török kiűzése miatti fellelkesült hangulatban.  Jó lenne, ha ezt az emléket felújítva tudhatná magáénak a város.

Sill atya régóta a ferences rendházban él. Mit lehet arról tudni, hogyan illeszkedett be a rend a város életébe és milyen a kapcsolat ma?

A keresztes háborúk idején a városnak szembe kellett néznie a leprásokkal. A püspökségünk akkor nekik hozta létre ezt az épületet.  Aztán amikor véget ért a járvány, az üressé vált házat  Nagy Llajos király féltestvére, Kálmán győri püspök a ferenceseknek adta 1360-ban. Attól kezdve vagyunk mi itt jelen. A török időkben 70 évre néptelenné vált a kolostor, de később a győri püspök jóvoltából a templommal együtt újjáépült. Az itt működő atyák nagyon szép munkát végeztek, és a város is mindig megbecsülte a ferences szerzetesek tevékenységét.

Amikor 1950-ben szétszórták a szerzeteseket, akkor az egyház templomi szolgálatot végzett, de a rendszerváltás, 1989 alkalmából a szerzetesi közösség újraindulhatott. Idősek voltak már az atyák, meg is haltak azóta. Eleinte szakosított szociális otthon volt az épületben, és vállaltuk, hogy kollégiumot működtetünk. A lelkipásztori szolgálatot öten végezzük.