Zorán - és természetesen zenésztársai - a maguk nemes egyszerűségével léptek a színpadra, hogy aztán rögtön a húrok közé csaphassanak. A nézőtéren egy kósza üres helyet sem lehetett fellelni, sőt még a "lépcsőnülős állóhelyek" is gazdára találtak. A felkonf nélkül induló koncert három számot tömörítő nyitódala (Ünnep, Itt a vásár, Boldog idők) után a közönségnek is kijutott a jóból - szívélyes köszöntésben részesült. Egyébként is jellemző volt az est egészére a zeneszámok közti hol rövidebb, hol hosszabb tartalmú, személyes hangvételű történetmesélés, valamint a zenésztársak és szövegírók - Presser Gábor és Sztevanovity Dusán - méltatása.

"Mert az volt a szép, boldog idő, se bor, se pénz, csak én meg ő" - Zorán és zenekara a színpadon

A színpad közepén helyet foglaló, gitárját szinte soha el nem engedő zenészről nehéz elhinnünk, hogy jócskán túl van már a hatvanadik életévén, mint ahogy azt is, nem a gitár volt az első hangszer, amit megszólaltatott. Gimnáziumi éveinek végéig zongorán játszott, s talán ezek emlékére csendült fel két zeneszám, melyet ő kísért billentyűkön („Az legyél, akinek látszol, „Ha hinnél valamiben"). Végül a gitár maradt örökségül, örök szerelemnek.

Az est első három dalának egymásba oltása érdekes egyveleget alkotott. Mondhatjuk azt is akár, ezek a számok előrevetítették a koncert felépítését, hiszen mindegyik Zorán munkásságának más-más korszakában született, s ez a fajta „időutazás" végigkísérte a műsort. Ebből kifolyólag senkinek sem okozott különösebb fennakadást a 2001-es „Kabát dal" tökéletes bluesa után visszaröppeni a '79-es „Így is jó" világába. A közönség - amely vegyes összetétellel bírt az életkort tekintve - ugyanúgy dudorászta mindkettőt.

Zorán munkásságát tekintve bárki gondolhatná - joggal -, lírai hangvétel uralkodott a koncerten. Mint ahogy maga a zenész is hangsúlyozta, ún. szakaszokra bontotta az estét, kategorizálta a dalokat, igyekezve ezzel minél színesebbé tenni a két és fél órás zeneélményt. Könnyedebb, laza témájú, mondhatni akár közéletű szerzemények uralták az este első részét, majd következett egy hangsúlyozottan szerelmi, jóval líraibb szerzeményekből álló rész, melyben olyan klasszikusnak számító remekmű is felcsendült, mint a „szerelemnek múlnia kell" 1991-ből, de hallhattuk a ritkaság kategóriáját erősítő „Kék asszonyt" is. A 2006-os „Közös szavakból" c. albumáról a „Csak a szerelem" kapott helyet ebben a blokkban, s csak remélni tudom, sokak számára emlékezetes maradt, főként Horváth Kornél tapsszólója miatt. Kornél tapsszólóját a közönség tapsvihara kísérte.

"A ritka percek selyemszalagját most együtt bontsuk fel" - a koncert nyitósorai ünneppé szépítették az estet

Zorán dalban kért minket sohase higgyünk a szemünknek, majd szép holnapot ígért, s a következő számban kifejtette „Nekem nem elég". Nekünk sem volt még elég sem a hihetetlen szövegvilágból, sem a tökéletes zenéből, így hát folytatta, visszatérve újra a könnyedebb szerzemények világába.

Szavaiból megtudhattuk, bárhol is zenélnek, igyekeznek mindig valami újat alkotni, más zenei repertoárt összeállítani, nem ülnek saját babérjaikon, valamint hangsúlyozta, számukra az élőzenélés mindennél fontosabb - ebből, s a közönség szeretetéből táplálkoznak.

A gyér fényviszonyok ellenére sem lehetett fáradtságot látnia zenészek arcán, mindenki hihetetlen átéléssel, s elszántsággal „tette a dolgát". A közönség is egyre inkább hallatta hangját. Míg az elején laza fejmozgás jelezte érdeklődésüket, addig a koncert vége felé már lábdobogás, erőteljes taps, s füttyszó jelezte minden szám elismerését.

Nem vártuk a májust, de aztán „eljött" 1982-ből, majd Zorán a „penitenciát" is kirótta ránk, némi magyarázatot fűzve a számhoz. Talán ez volt az egyetlen az este során, melyet ő maga magyarázott el a nagyérdeműnek, mondván sokan félreértelmezik. A közönség emelkedett hangulatán mit sem változtatott, tovább hallgattuk és élveztük a dinamikus számokat.

Ha élhetek némi iróniával, hiába vártuk a „Hiába vársz" végét, nem akart és nem is tudott vége lenni. A szám közben egyszer csak felálltak a zenészek és kivéve Lattman Bélát, Gyenge Lajost, és Horváth Kornélt kisétáltak a takarásba. Kis döbbenettel vártuk mi fog következni. Lattman Béla lépett az előtérbe, s gitárvirtuóz módjára pengette basszusgitárját, majd Gyenge Lajosé lett a dobok mögött a főszerep, püfölte, nem kímélte a bőröket, s dobszólójával rabul ejtette a közönséget. Ezek után hihettük azt, a hangulatot már nem lehetne fokozni. Tévedtünk, hiszen Horváth Kornél jelenléte a színpadon egyet jelentett a fergeteges ütőhangszeres szólóval. Emberi kéz nem tud olyan gyorsan és precízen mozogni, ahogyan az övé tette. Csak ámultunk és bámultunk. A látványtól aléltan vettük észre, újra mindenki a színpadon termett, elfoglalta helyét, s „véget vetettek" a hiába vársz zenei kavalkádjának. Mondanom sem kell, a közönség szinte őrjöngött a gyönyörűségtől. Ebben az emelkedett hangulatban csendült fel az „Apám hitte" c. hátborzongatóan szép gyönyörűség Zorán első albumáról. Volt ott halk szipogás, lúdbőrözés, de legfőképp közös éneklés, amikor Zorán hagyván kibontakozni a közönséget, megénekeltetett bennünket. Hatvanasok és húszévesek egyként fújták a szöveget, s eresztették útnak hangjukat a teremben.

Minden jegy elkelt, és még a "lépcsőnülős állóhelyek" is gazdára találtak

Sajnos fel kellett ébrednünk az álomból, hiszen a színpadon már mindenki állt, meghajolt, s kivonult. Tudtuk ennyivel nem lehet vége, hát nem is volt. Természetesen a zenészek visszatértek, s a lírai hangvételű „Kell ott fenn egy országgal" örvendeztettek meg minket a végére. A közönség azonban nem engedett, csak tapsolt és tapsolt, amíg újra meg nem jelentek a színen, s elmesélték mi minden van „ebben a dalban". Az élmény leírhatatlan...

Kifele bandukolva a teremből akarva akaratlanul is hallottam a megjegyzéseket: „Meglátod, holnap egész nap ez fog az eszedben járni...", „Nem tudok nyugodni, annyira felkavart ez az este...", „Fiatalkorunkat idézte újra..."„Zoránban sosem csalódok..." Azt hiszem, bátran kijelenthetem, senki sem csalódott...