A komolyzenei stíluskeveredés egyik éllovasa a finn Apocalyptica együttes. A tagok, akik jelentős komolyzenei háttérrel és klasszikus zenei képzettséggel rendelkeznek, csellón játsszák a metált.  A finn banda után most Scott D. Davisen a sor, hogy a megszokott formulán változtatva egy zenei kuriózumot hozzon létre.

Scott D. Davis a New Age, azaz az új korszak kiemelkedő zongoristája Michael Nyman és David Lanz nyomdokain tovább lépve megalkotott egy új, eddig még soha nem hallott hangzásvilágot. A rockzene klasszikusait – Guns N Roses, Metallica, Linkin Park, Led Zeppelin – áthangszerelte zongorára, ezzel egy teljesen más hangulatot adva az eredeti dalnak, mindezt úgy, hogy a rockzenei jelleg mindvégig megmaradt. A rockzongorista eleinte saját dalokkal ismertette meg a nevét a világgal, majd a 2005-ös Rockfluence–szel a keményebb műfaj kedvelőivel is megszerettette magát. Ezen a lemezen 11 feldolgozás plusz egy saját szerzemény (Scherzo) található – állítólag a komponista a személyes kedvenceit gyűjtötte össze.

Sweet Child O' Mine (Guns N' Roses)

Az album első száma egy igazi klasszikus Axel Rose-éktól, csak egy kicsit másképp, mint ahogy megszoktuk. Leginkább egy zongoraverseny egyik tételének gondolnánk. Egyszerűen felfoghatatlan, és még csak az album elején tartunk. Kellemes.

Hotel California (Eagles)

Teljes mértékben felismerhető az Eagles talán egyik legismertebb dala. Egy olyan nótáról van szó, amit mindenki ismer, dúdol, énekel, amikor meghallja, de ha megkérdeznék, hogy ki az előadó, legtöbbeknél kevés lenne a 10 másodperces gondolkozási idő.

My Immortal (Evanescence)

Az Evanescence volt talán részemről az első újkorszakos rockbanda, így rögtön meg is szerettem. Ismerve a My Immortal eredetijét, ami zongora és gitár játékán alapszik, nem okozott csalódást a Davis-felé változat sem. Egyébként is személyes kedvencem, de a zongorásabb megoldás még szívhez szólóbb, majdnem olyan, mint egy szerenád.

Nothing Else Matters (Metallica)

Az album negyedik track-je a „rockzongorista” Metallicához való kötődése miatt a Nothing Else Matters. Ha nem ismerném az eredeti számot, azt mondanám, hogy Michael Nyman vagy éppen Yann Tiersen egyik melankolikus zongoradarabját hallgatom. De fel kell ocsúdni a döbbenetből, mert ez bizony Metallica.

Smells Like Teen Spirit (Nirvana)

Az igazi meglepettség és a nagy áll-leesés a Smells Like Teen Spiritnél következik be. A Nirvana legpörgösebb kultuszdala ellágyul, és szinte simogat. Habár eltűnik belőle a kirobbanó dinamizmus, de pont ettől kap egy teljesen új életérzést, hangulatot Kurt Cobain örök érvényű klasszikusa.

Stairway to Heaven (Led Zeppelin)

A korong felénél egy újabb rocklegenda köszönti a zenerajongót. A Led Zeppelin léghajója játszi könnyedséggel vezet fel a mennyek lépcsőin, akár még egy zongorával a hónunk alatt is. Az angol banda legendás dala épp olyan jól szól Davis előadásában, mint egy 70-es évekbeli LZ koncerten.

In the End (Linkin Park)

A Linkin Park a nu metal stílus egyik üdvöskéje. Az In The End a Hybrid Theory-n, azaz a banda legelső albumán található, és a mai napig a LP leghíresebb és legsikeresebb száma. Az eredeti dalszövege egy ember élete során elkövetett hibáiról szól, ennek a tehernek a súlya a zongorajátékból is kiérződik. A gyors és lassú ritmusok változása az élet hullámvölgyeire – egyszer fenn, egyszer lenn – enged asszociálni.

Wanted Dead or Alive (Bon Jovi)

Nekem Bon Jovi sose volt a kedvencem, de azért ismerve a szám eredetijét elmondhatom, hogy Davis feldolgozásában bőven túlszárnyalja a hallgatható kategóriát. A Bon Jovi – Scott D. Davis „küzdelemben” Davis egy jó nagy zongorahosszal vezet.

Open Arms (Journey)  

Az Open Arms a Journey legsikeresebb albumáról, az Escape-ről érkezett egyenesen Davis zongorájába, majd onnét a hallgatók fülébe. A Journey eredeti kiadásában is zongorával kísérik Arnel Pineda énekest, így semmi meglepetés nincs, olyan, mintha az eredetit hallanánk instrumentális verzióban.

The Final Countdown (Europe)

Aki valamelyest is ismer, tudja, hogy ez a legendás dal meghatározó része az életemnek a mai napig. Évekig erre ébredtem, és mobiltelefonom is az ismert dallamokkal jelezte a hívásokat. A Europe legismertebb klasszikusa, a „végső visszaszámlálás” a 80-as évek egyik legnagyobb himnuszává vált, és 25 országban vezette a slágerlistákat. Zongorán előadva inkább hasonlít egy komolyzenei darab egyik allegro tételéhez, ennek ellenére érdekes zenei élményben részesít.

White Wedding (Billy Idol)

Bálvány Billy fehér lagzija igazából sose hozott lázba, a 80-as években mégis mindenki megőrült az angol platinaszőke rocksztárért. Ha ezúttal is döntenem kellene az eredeti és a feldolgozás között, akkor ismét Scott Davis felé húzna a tőkesúly. De mint tudjuk, ízlések és pofonok.

Scherzo (Scott D. Davis original)  

Végül, de nem utolsósorban, a Rockfluence méltó zárásképp Scott. D. Davis egy saját szerzeménnyel zárja a dallamok végeláthatatlan sorát.

Davis 2005-ös albumát, a Rockfluence-t egyszer mindenkinek végig kell hallgatnia, még annak is, aki nem rockrajongó és nem ismeri az albumon szereplő számok nagy részét. Ők is felfedezhetik a műfaj sajátosságait és művészi értékét. Aki ismeri a feldolgozásokat, nekik azért ajánlanám, hogy megismerjék a kedvenceiket egy teljesen más zenei hangzásvilágban. A Rockfluence után mindenki figyelmébe ajánlanám a Pianotariumot, Davis 2007-es albumát, ami tele van Metallica feldolgozásokkal. Scott D. Davis lemezei kellőképpen tudják indítani a reggelt, kellemes zenei aláfestést adnak egy monoton munkavégzésnek, és relaxációs hatással van az emberre egy nehéz munkanap után. És végül azt se szabad elfelejteni, hogy mégis csak rockzenét hallgatunk.