Az öröm, mint művészet, avagy sablon sablon hátán 

Az előadás elég nyögvenyelősen és lagymatagul indult, ugyanis Müller Péter influenzás volt, és ráadásul meglehetősen lassan is beszélt. Ha viszont hozzátesszük, hogy 75 éves, akkor inkább örülnünk kellett volna, hogy eljött, mi viszont inkább egy átlagosan kellemes estét láttunk, egy frenetikus, szívbemarkoló és megvilágosító, különleges előadás helyett. Az öröm művészete - ezt a hangzatos és pénztárca-nyitogató címet adták a szervezők az előadásnak, és nálunk itt meg is bukott az egész, ugyanis eltekintve attól, hogy semmitmondó és sablonos a cím, a józan paraszti ésszel megáldott embernek még az is szöget üthetett a fejébe, hogy az örömről, mint művészetről tanítani, esetleg mindezt átadni egy este, azaz kb. 2 óra alatt egyenlő a lehetetlennel.  A cím és az óriási érdeklődés igazolta elvárások, valamint a hírnév és még sok más összetevő túl magasra tették a mércét, és beigazolódott a feltevésünk: ezen az estén inkább hallottunk általánosságokat egy híres ember szájából, mint mesteri szentenciákat egy profitól.

Müller Péter kisgyermekként élte át a II. Világháborút, és mint mondta, ekkor tapasztalta meg életében először az igazi örömöt. Egy gödörben éltek édesanyjával, rejtőzködve, nyomorúságos körülmények között. Az ott töltött idők voltak a legboldogabbak életében, és ezt teljesen őszintén gondolja így a mai napig. Amikor '56-ban meglőtték, hat golyót kapott és vérben ázva feküdt a földön, kitekeredett lábakkal, akkor jött rá arra, hogy az életben minél több a rossz, annál több lehetőségünk van a mosolyra. Az élet és fiatalkora jó pár szenvedéssel töltött éve megtanította őt mosolyogni; a humora akkor sem hagyta cserben, amikor az orvos közölte vele, hogy ezzel a szétlőtt lábbal ő még focizni fog. Ő csak ennyit mondott: „jaj, de jó, sosem tudtam focizni!"

Ennek egyenes következménye tehát a nagy igazság, hogy rossz nélkül a jót sem tudnánk értékelni. Kérdés, hogy egy író szájából miért hitelesebb és igazabb ez, mint mondjuk édesanyánkéból? Ha már az édesanyáknál tartunk, Müller Péter szerint a legnagyobb, amit egy anyukától kaphat az ember, az a derűs szív. Az övé akármi történt is, mindig megőrizte a mosolyt az arcán, és ezért évekkel a halála után is rengetegen emlékeztek rá úgy, mint életvidám emberre. Szerintünk az író is örökölte ezt, mert saját állítása szerint hiába múlt el 75 éves, a szíve vidám, akármi is történjen, és ez kétségkívül látszott is rajta: egy kedves, jó kedélyű ember ült előttünk, akinek minden ránca egy-egy szenvedéssel töltött évet takart, de aki mégis - vagyis éppen ezért - önfeledt volt, mint egy gondtalan kisgyermek, és aki szerint a csoda csak azé, aki hisz benne. Ő pedig hitt és hisz ma is. A kérdés csak az, hogy ez mire elég.

Azt hiszed, valaki megold helyetted bármit is? 

Az író szerint a lelke mélyén mindenki boldog, csak nagyon sokan nem jutnak el oda. Hogy miért? Azért, mert elhatalmasodik az egónk, ami viszont képtelen a valóság fölé emelkedni, sokkal inkább beleszorul abba. Figyeljük meg azt is, hogy az egónk állandóan a múltban, vagy éppen a jövőben jár: vagy az emlékeken, esetleg a régi történések hozadékain rágódunk, vagy pedig őrült majomként a jövőben elérendő célokért hajtunk, mindeközben viszont elfelejtjük azt, ami az örömhöz elengedhetetlen: az itt és mostban élni.

Azoknak, akik félnek attól, hogy leragadnak a jelenben, van egy jó hírünk: aki igazán örül valaminek, az elfelejt időt és teret. Annak nem létezik semmi, csak a lebegés. Ahhoz tehát, hogy elkezdhessük magunknak tanítani az öröm művészetét, az első lépés, hogy adunk egy jól irányzott pofont az egónknak, és a sarokba küldjük, hogy gondolkodjon el azon, mit tett. Igen ám, de hogy kezdjünk neki?  Azoknak, akik már kezdtek örülni, hogy megszületik valami spanyolviasz-féle, van egy rossz hírünk: ez az, amit soha semelyik író, sztárpszichiáter, vagy ezoterikus tanácsadó nem fog tudni elmondani nekünk. Müller Péter örök érvényű általánosságai jól hangzanak és totálisan igazak is, de nem oldja meg helyettünk még ő sem a problémát. A kulcs bennünk van, ahogy mindig is bennünk volt, és ez sosem fog változni.

Az író elmondta, hogy ő mit gondol a boldogságról, ezt mi megértettük, és igazat adunk, de sajnos ezt minden embernek ezen a földön zsigerből kellene tudnia. Sőt, nemcsak azt, hogy hogyan lépjünk túl az egónkon, hanem azt, hogy hogyan éljünk a kezdetektől úgy, hogy ne hatalmasodjon el. A mai világ, jelenlegi kultúránk viszont nem ad lehetőséget ennek a globális megváltoztatására. A gyermekeket az iskolában (vagy már sokkal korábban) nem a táncra, a nevetésre, az énekre és az örömre tanítjuk, hanem valami egészen másra, sokkal rosszabbra: a teljesítménykényszerre. Ezzel a defektes beidegződéssel nem is csoda, hogy egyfolytában a múltban vagy a jövőben járunk, és nem tudunk a jelenben felszabadulni. Erre csak az képes, aki átlátja mindezt, igazán akarja, és tenni is képes érte, annak viszont nem kell egy ilyen előadás.

Úgy tűnik, a társadalom nagy részének lövése sincs, mit keres ezen a bolygón, miért hivatott megszületni és élni, és hogyan tehetné jobbá a valamikor a kezdetekkor elrontott életét. Ezért aztán, hogy megnyugtassa elégedetlen lelkét, elmegy egy ilyen előadásra, aminek már a címe is nagyon tetszetős, hát még, ami közben elhangzik; megnyugszik, hogy nem mondtak olyat, amit ő ne tudna, és azzal áltatja magát, hogy megtett mindent azért, hogy jobb legyen. Pedig fényévekre jár az igazságtól.

Bár Müller Péter élete és személye előtt meghajlunk mi is, ez sajnos önmagában túl kevés ahhoz, hogy forradalmit vigyen véghez. Ezt a közönség is megérezte, mert a 2. blokkban, a kötetlen beszélgetés fejezethez érkezve nem hogy nem záporoztak, de alig akartak érkezni a kérdések. Müller Péter előadása nem volt rossz, de nem volt jó sem: mintha bölcs nagyapánk mesélt volna az unokáinak réges-régi történeteket és sütött volna el szépen csengő konzekvenciákat. Ehhez viszont sokunknak nem kellene kimozdulni otthonról...

Korábbi írásaink a szerzőről itt találhatóak: 

• Lépj ki a saját varázsvilágodból! - Elkezdődött a Mesterkurzus az MMIK-ban
• „Boldog lelkek tánca" - Müller Péter szeretetről és démonokról beszélt