Tüntetés nélkül azonban nem maradunk, hisz a szabad sajtóért ma délután négy órakor vélhetően több tízezren fognak az utcára vonulni, azonban biztosak vagyunk abban, hogy ez a demonstráció békésen fog zajlani. A több hónapja napirenden lévő, és a kedélyeket borzoló médiatörvény elleni össznépi felháborodás bennünk is csírát eresztett, még bevezetése előtt. A friss hajtás növögetett is szépen, öntöztük naponta az aktuális hírek olvasásával jó ideig, cseréltük virágföldjét baráti és szakmai beszélgetéseken. Aztán valamikor, talán az egyiptomi zavargások kitörésekor valahogy elkezdtük hanyagolni a már szépen szárbaszökkent növénykét. Mindenkit megnyugtatunk előre, a pár hónapos sarj teljesen jól fejlődik, minden különösebb törődés nélkül. Nem véletlenül, hisz a hazai klíma zseniális táptalaja elégedetlenségünk fáinak, mondhatni őshonosak ezek a fajok mifelénk, mára pedig elértük azt, hogy egyes egyedek szinte az égig érnek a nagy közös erdőben. Továbbmegyünk, elérték azokat a magasságokat, amikor már kellemetlen árnyékot vetnek nem csak a saját földekre, de szinte az egész demokratikus kertre Európában.

A mi kis növényünk tehát cseperedik szépen, néha rápillantunk, de sajnos gondozni továbbra sincs energiánk, és kedvünk sem. Az ember egy idő után megszokja, hogy folyamatosan borzolják a kedélyeit. Csak már nem érdekli. Kossuthék kitartó harcának és eszméjének öröksége ugyanis teljesen eltűnt mára. Fenntartjuk a kormányváltás ellenére is - nem is vártunk mást -, hogy egyetlen modernkori magyar kormány sem méltó őket még csak felemlegetni sem, nemhogy az ő nevükben szólni.

Azt a harcot is a nemzet vívta elsősorban, nem csak az akkori kormány. Egy kávézóból indult, nem az ország házából, és az akkori értelmiség volt a szellemi vezére és kirobbantója. Azok, akiknek utódait most épp törvényi erővel akarják szabadságjogaikban korlátozni. Az akkori államférfiak azonban felvállalták a nyílt harcot népük érdekében, és népük mellett, az újkoriak ellenben - akiket csak politikusnak titulálhatunk - hajlonganak, mint a nádszál, és közben korlátoznak ész nélkül. Már ami a látható részüket illeti, a gyökérzetük összefonódva szövevényesen, és talán a pokol bejáratáig is elér.

Önbecsapás lenne részünkről, ha csak egy kicsit is azt állítanánk, hogy a szabadságharc leverése, vagy vértanúk emléke mély kegyeleti vagy különösképp hazafias érzeteket váltana ki belőlünk. Ezt már sajnos kiölték rég, illetve elhomályosították saját honfitársaink. Tudjuk, amit tudunk, illetve tudhatunk a történelmi tények alapján, hősként tekintünk minden valaha létezett forradalmárunkra, és mint leszármazottjuk, kötelező érvényűnek tekintjük azt, hogy mindenkor szóvá tegyük, ha bármiféle elnyomást, vagy csak méltánytalanságot tapasztalunk. Ez így volt mindig is, és így lesz ezután is. Azonban mostanra már szólni sincs kedvünk, hisz a nép akarata egy tökéletesen véghezvitt bolygószintű butítás, és egy itthoni átverés-csomag együttesénél fogva nem egységes. Ellenkezőleg: ebben az országban nem egy ideológia mellé, hanem valakik ellen társulnak be az emberek.

Míg a nagy szabadságharcainkban minden esetben külső elnyomás ellen küzdöttünk, most egymás ellen harcol az ország, méghozzá a Sas-kabarét és a Fásy-mulatót idéző primitív módon. Nagy néha vicces, de inkább lesújtó állapotok uralkodnak a közéletben, a kultúrát nyírják, illetve önmagát öli, a média szinte csak bulvár és értéktelen. A lakosság eladósodva, nem kis része a mindennapi túlélésért küzd, társadalmi osztályoktól függetlenül. Gárdisták, A8-as Audik, zsidózás, cigányozás, beomló új autópálya, romlott és génmanipulált, sokszor mérgező élelmiszerek, hamburgertörvény, diszkótörvény, eszement dohányzási tilalom, nyugdíjkasszák, bírságok, és megszorítások, legfőképp pedig hazugságok tömkelege minden oldalon.

Már ettől forradalmi lehetne a hangulatunk, de az igazat megvallva, mi inkább meg vagyunk ijedve. Több oknál fogva is. Elsőként a fentebb leírt állapotok miatt, és ez nem most kezdődött. Döbbenet, hogy egy ennyire okos, sőt rafinált népet így meg lehetett vezetni húsz éven át, most pedig fanatizálni a hülyeség teljes elfogadására és továbbadására. Azonban per pillanat ez a legkisebb okunk a cidrizésre. A második már rajtunk bőven túlmutató, és persze a hatalomnak kapóra jövő - és lehet nem túlgondolkodás okán, talán még tetsző tényező is -, az épp zajló afrikai és közel-keleti forradalmak, amik ráadásul pont úgy terjednek futótűzként, mint a negyvennyolcas események. Szinte az összes olyan országban balhé van, ahonnan az emberiség működéséhez nélkülözhetetlen, és egyben átkozott olajat kapjuk. A nyugat által eltűrt és sok ízben támogatott diktatúrák ideje úgy néz ki, lejárt arrafelé. Ha pedig ez így van, lassan el kell gondolkodniuk a nagy kapitalista diktatúráknak is azon, hogy rövidesen eljöhet az ő idejüknek is a vége. Annál is inkább, mivel sorozatban tüntet a nép, szinte egész Európában is, kik ezért, kik azért. A harmadik és talán legnagyobb riadalmunk azonban egy elsőre távolinak tűnő esemény, és annak következményei lettek.

Mint ismeretes, múlt pénteken óriási földrengés kapta szinte telibe Japánt, a hozzátartozó cunamival. Soha nemlátott képsorokkal és videókkal szembesülhettünk, a pusztítás mértéke óriási, szinte emberi ésszel felfoghatatlan. Több millióan vagyunk úgy itt a földön, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a természet nem fogja sokáig tolerálni ön- és élőhelypusztító tevékenységünk. Sokan megénekelték már, hogy földanya egyszer majd jól megrázza a hátát, és lesöpri ezt az élősködő fajt. Persze tudjuk nagyon jól, hogy mindig is divatos volt világvégét vizionálni - ami ugyebár önmagában egy tévhit, mivel ennek a gömbnek mi nagy kárt okozni nem tudunk -, azonban ha minden tényt szépen összerakunk, akkor egy civilizáció-égéstől szinte csak egy hajszál választ el bennünk. A fukushimai erőmű reaktorblokkjainak várható leolvadását már senki sem tagadja, az eddigi robbanások még csak ijesztőek voltak, ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor pedig sanszos, hogy ideje lesz sürgősen új égitestet keresnünk, vagy ha ezt nem is, de össze kell húznunk magunk rendesen. Ha a föld mostani technológiai csúcsán álló Japán nem bír el a problémával, akkor jogosan tesszük fel a kérdést, hogy vajon egy nem ennyire ügyes és mindenre felkészült országban mi fog történni hasonló esetben? Nem olvastunk arról sem, hogy vajon a szinte félig megsemmisült gazdasági nagyhatalom megrendülése mit jelenthet most a válság közepén. Elég, ha csak azt vesszük, hogy abból a térségből a halászok szinte a fél bolygót ellátták élelmiszerekkel eddig, és a várható szennyeződés okán ez megszűnt innentől. Felvetésből és kérdésből tehát el vagyunk látva, a válaszokat pedig jobb híján nekünk kell összerakni.

Az biztos, hogy Kossuth Lajos üzenetét nemcsak, hogy nem tudjuk, hanem nem is akarjuk megérteni, illetve a világunk vezetői nagyon bíznak benne, hogy soha nem is fogjuk. A szabadság szimbólumai szinte minden esetben anyagi tárgyakat jelölnek már csak, és ha véletlenül kiállnánk verset felolvasni a Nemzeti lépcsőjére, valószínű csak egy vaskos helyszíni bírságolás lenne „jutalmunk", hiába hőzöngtünk - akár abszint mellet - előtte este a kedvenc kávézónkban. Világot megváltani csak közös akarattal lehet, a szabadságot keresni pedig - addig, amíg ezt nem mindenki látja be -, sajnos majdnem esztelenség. Tisztelet a hősöknek százhatvanhárom évvel ezelőttre, szurkolunk a rezsimek ellen küzdőknek, és részvétünk az elemi csapás túlélőinek a veszteségekért. Ha pedig eljön az ideje, béke porainkra!
(Vidaotone)

Sajnos március 15-e napjainkban már nem azzal az érzelmi és értelmi töltettel bír, mint mondjuk 100 évvel ezelőtt. Az ünnep ma már csak azért fontos a legtöbb ember számára, mert „nem kell dolgozni menni", illetve „csak el ne felejtsek bevásárolni 14-én, mert nem lesz nyitva a bolt". Természetesen ebben az évben ez kiegészül a „hosszú hétvége utolsó napja" megtisztelő titulussal is.

Pedig ha meggondoljuk, mi is történt pontosan ezen a jeles napon, 163 évvel ezelőtt, pár bátor és céltudatos fiatal segítségével, bizony joggal merülhet fel bennünk a kérdés: mennyit változott a magyar ember és mentalitása? Vajon, ha a mai társadalommal élnénk abban a korban, lenne-e, aki ily módon, tettekkel és nem csak szavakkal vállalná véleményét, elkötelezettségét egy szebb jövő érdekében?

Mivel a tizenkét pont egyike a sajtó szabadságáról szólt, ezen a napon van a szabad sajtó napja is. A magyar sajtó szabad, csak éppen mindenki oda és azt írja, amit éppen elvárnak tőle, vagyis a vélemény igazodik a lap arculatához. Érdemes olvasni a különböző pártállású lapok ugyanazon témakörben megírt cikkeit, és ezeket összehasonlítani. Ez a tipikus „félig üres - félig tele" pohár effektus. De ha jobban belegondolunk és utánajárunk, ez évtizedekkel ezelőtt sem volt másképp a magyar sajtóban, mert a márciusi ifjak hőn áhított 1. pontját az egyes laptulajdonosok egyedien értelmezték.
(Gimboo)