Kevés olyan, jelentős, testközeli alakja van a magyar kánonnak, akiről elmondható, hogy nem ezrek, de milliók életének meghatározó figuráiért felelős.

Talán nem is él olyan, magyarajkú ember széles e világon, aki ne sorolná legkedvesebb, egyben legmeghatározóbb gyermekkori élményei közé Hakapeszi Makit, Furfangos Frigyest, Sakk Matyit, Süsüt, vagy éppen Paprika Jancsit. Legkevesebb három generáció milliónyi tagja tanulta meg mérhetetlen játékossággal, hogy „néha csak egy palacsintasütő kell ahhoz, hogy az ember legyőzze a gonoszt"

Madzagon rángatta a közönségét, jellegzetes hangja, különleges beszéde, elragadó játéka, korosztálytól függetlenül olyan lenyomatot hagyott mindannyiunkban, ami az öröklétbe emeli „Heni bácsit", és az általa teremtett meseországot, minden lakójával.

A háromgenerációs bábjátékos, minden magyar bábszínész mestere hatéves korától a család teremtette mesevilágban, a „Bódéban" élt. A sors fura fintora, hogy a nagypapa Korngut-Kemény Henrik által 1926-ben épített népligeti bábszínház 2011 október 3-án a lángok martalékává vált, és szinte teljesen megsemmisült.

Az átkosban szinte állandóan küzdenie kellett a színház fennmaradásáért, volt, hogy Vitéz Lászlót Paprikajancsi gúnyájába bújtatva menekítette. Több vidéki bábszínház, így a debreceni Vojtina és a győri Vaskakas létrejötte is az ő nevéhez köthető, de talán azt sem túlzás állítani, hogy az egész magyar bábművészet felélesztése a Korngut-Kemény család érdeme.

Mindig talált rést a pajzson, vagy ha nem, akkor palacsintasütővel nyitott rajta egyet. Az egyszerű és tiszta példák hiteles közvetítője, nyolcvanhat esztendőt kapott küldetése véghezvitelére, és azt hiszem többet nem is lehet kihozni egy emberöltőből. A vérzivataros huszadik század kevés biztos pontjainak egyike, a bábos dinasztia utolsó tagja távozott el 2011. november 30-án.

Talán túl messzire ragadtat, hogy képzelt gondolatokat közöljek egy eltávozott prófétától, de én, most ezt vélem hallani:

„Viszlát Pajtikáim", letelt az időm, megpihenek. Ne aggódjatok miattam, bármerre is járok, utamra találok. Mindig azon voltam, hogy az emberek magukra ismerjenek a figurákban és azonosulni tudjanak a jóval, vagy akár a gonosszal. Ettől működött az amit csináltam. Együtt voltunk, kicsik és nagyok, jók és rosszak, vézna zsinóron függő bábuk egy hatalmas színjátékban és együtt is maradunk.

Heni bácsi! Szeretettel gondolunk rád.

/VG nyomán/ jumboW

Az 1925-ben Budapesten született Kemény Henrik a magyar bábművészet történetének eddigi legnagyobb, legeredetibb és legzseniálisabb vásári bábjátékosa volt. Legnépszerűbb bábfigurája Vitéz László, a piros sipkás, vidám fickó, aki palacsintasütőjével tanította móresre "a csoki pofákat", azaz az ördögöket és magát a halált.

A háromgenerációs vásári mutatványos család férfi tagjai közösen építették fel a budapesti Népligetben a Kemény Bábszínházat. A nagyapa Korngut Salamon (1853-1930), az apa Korngut-Kemény Henrik (1888-1944) és a két testvér, Kemény Henrik (1925-2011) és Kemény Mátyás (1926-2001) egymás mellett, egymást erősítve álltak színpadra. Bábszínházukban mindent maguk alkottak: a tervezéstől a művészi kivitelezésig, a szövegírástól a színpadi játékig, a közönségszervezéstől a beengedésig minden a családtagok összjátéka volt.

Kemény Henrik, az Állami Bábszínház tagja, nyolcvan éven át aktívan bábozott. Kivételes mestere volt a vásári hagyományok továbbfejlesztésének, és nagy hatással volt a kortárs magyar bábművészetre. Személye összekapcsolta a magyar bábozás vándorló, népi hagyományait a kortárs kísérletekkel. Hitt a humor és a nevettetés, valamint a játékos és közönsége közötti valódi párbeszéd fontosságában.

A Kemény Bábszínház 2011 októberében leégett, Kemény Henrik 2011 novemberében hunyt el. /Forrás: MTI/