A hétfő nem a kedvenc napunk, ezt bátran kijelenthetjük, mint ahogy azt is, hogy az e heti kezdet mégis emlékezetes marad számunkra. A Szombathelyi Képtár főhajójába voltunk hivatalosak, ahol Szipál Martin fotóművész és társai tárlatának megnyitójára „készülődtek" a sokatlátott falak. Míg várakoztunk az előttünk folyó interjú végére, volt időnk szemrevételezni az alkotásokat. Az előre elárulható, hogy mind küllemében, mind tartalmában lenyűgöző tárlat bontakozott ki szemünk előtt, pont olyan, mint Martin maga.

Akikkel eddig beszéltünk róla és ismerik őt, mindannyian csak szuperlatívuszokban emlegetik, és ezt a tábort ezentúl mi magunk is erősítjük. A bő egyórás ottlétünk alatt elfelejtettük, hogy kint - a napsütés ellenére - csípős az idő, napi ügyes-bajos gondolatainkat, a világban és az országunkban zajló baljós eseményeket. Több mint fél évszázad munkái sorjáztak, amerre a szem ellátott, a terem egyik falán többségében már a helyükön, de jócskán akadtak még letámasztottan, a falak aljában is. A túlnyomó többségű portrék szereplőinek nagy része arcról mindenképp ismerős, sokan névről is. Nem lövünk poénra előre, ezért nem sorolunk azokon kívül, akik a beszélgetés ideje alatt elhangzanak, de amit láttunk, az még jobban ráébresztett bennünket arra, hogy egy egészen kivételes látásmódú és óriási tapasztalattal megáldott, élménygazdag életutat megélt emberrel fogunk interjúzni. De ennél sokkal több történt.

Miután megegyeztünk a tegeződésben, már eleve nagy vigyorgások közepette bekapcsoltuk a diktafont, és belekezdtünk az okulásba és az élményfürdőbe.

Hány képpel készülsz erre a tárlatra, és hány év munkáját mutatod be?

Olyan kétszáz fölött valamennyivel, s van köztük olyan kép, amely több mint ötven éve készült. Tehát ötven év munkája, de vannak itt olyanok is, amik hetven éve készültek, és nézd, ilyen gyönyörűek.

Amerikában éltél nagyon sokáig és tizennégy éve költöztél haza. Miért?

Mert szeretem a változatosságot! Voltam orosz hadifogságban is, nagyon jól éreztem magam... Öt hónap múlva hazajöttem...

Ez azt jelenti, hogy harcoltál a háborúban...

Igen, repülőtiszt voltam a Magyar Hadseregben...

Hát ez is megérne egy külön fejezetet, gondolom, de kanyarodjunk vissza a jelenbe. Irigylésre méltó, amit itt látunk a képeid alapján...

Egyért irigykedjél - szakít félbe, s a lábunknál heverő, valamint a mögöttünk álló képekre mutat -, nézd meg ezeket a képeket: őt tanítottam, meg őket is, és őt is én tanítottam... Ennek örülök...

...hogy tovább tudtad adni a tudásod?

Pontosan, hogy tovább tudtam valamit adni, hiszen minden jó fényképész elment. Nem volt nekik járható az itteni út. Vagy itt maradtak, és elvették a gépeiket. Az enyémet nem tudták elvenni... aki elment, azét nem tudták.

Nemrég Robert Capa tárlata volt látható ezen a helyen, ezért kijelenthetjük, hogy egy folytonosság történik, hisz egy ideig kortársak voltatok.

Robert Capát én négyszer nyitottam meg, mármint a kiállítását. Munkácsyét is, és még sokakét. De mostanában nagyon nehéz ügy kiállítani és fotózni is, úgy, hogy mindenhez a pénz az út. Mostanában inkább kaját vesz valaki, minthogy fényképeztesse magát...

Furcsa lehet igen, hisz ha körbenézünk, szinte az egész huszadik század összes híressége tekint ránk. Nekik személyes fotográfusa voltál, vagy az alkalom szülte a találkozásokat?

Rengeteget az alkalom szült, egy partiban összehaverkodtunk, ilyesmi, az igazat megvallva sokra nem is nagyon emlékszem...

Tehát be kellett épülni a kinti társadalmi életbe, és akkor ott már adta magát a dolog, illetve a fotók meg már eladták magukat, gondolom?

Ismertek ám engem rendesen, jól ismertek, mert olyan helyen volt az üzletem, mintha itthon a Váci utca közepén lett volna.

Ez pedig működött ott kint, meddig is?

Kint voltam negyvenhat évig, többet éltem kint, mint itt.

Nem hiányzik?

Nem. Amerikában kérdezték, hogy nem hiányzik Magyarország? Nem is gondoltam rá, most nem is gondolok Amerikára, vagy csak nagyon ritkán.

Ez egy nagyon ritka adottság, hogy nincs honvágyad, és valószínű azt jelenti, hogy jól érzed magad bárhol a világban.

De jól ám! Akkor kint olyan volt egész Magyarország, mint egy álom, most Amerika olyan, mint egy álom, mintha csak álmodtam volna. Ahol vagy, ott kell jól érezned magad.

Egyetértek, és ezt felejtette el mostanában az emberiség...

Igen elfelejtették, és fontos, hogy olyat csináljon az ember, amit szeret. Én nagyon szeretek tanítani, és azt mondom, a legjobb dolog a világon a fényképezés, annál nincs jobb. Van jobb, ha átadod a tudásodat, az jobb. Én imádok tanítani, van, amikor száznyolcvan embernek tartok előadást. Én úgy adok elő, hogy mindenki figyel...

Mivel őrzöd meg a vitalitásod, mert kicsattansz az életkedvtől, az energiától?

Harminc dolgot beszedek egy nap, vitaminokat. Rengeteg orvos ismerősöm volt, aki meg akart tanulni fényképezni. Egyik sem tudott megtanulni... Az egyik jó idő után odajött hozzám, hogy te, vannak itt a lencsénél ilyen számok, hogy 2.8,4,5.6... mik ezek? Nem a gépen múlik.

Milyen géppel fotózol, milyen márkák fordultak meg a kezed alatt?

Van Leica-m, két Hasselblad-om, két Nikon-om, de tudod, mivel fényképezek? Egy Lumix-al! Az a világ legjobb gépe! Nem tükörreflexes. Na tudjátok-e, ki találta fel a tükörreflexes gépeket?

Nem. Ki találta fel?

Dulovits Jenő, ő is magyar volt. A Duflexet. A szemem láttára adta el egy barátom hatezer dollárért az egyiket. Nem lehetett átlátni rajta... Egy kiárusításon - bolhapiacon -, láttam az ismerősömnél ezt a kis gépet, kérdeztem, ez mi? Azt mondja a barátom mosolygósan, a Dulovitsnak a gépe. Kérdezem, ezt ki veszi meg? Azt mondja, csak figyelj. Egy félórán belül jön egy kis japán pali. Mennyi? - kérdezi. Hatezer dollár - mondja a barátom. Súgom neki, hülye vagy te? A japán elment, majd visszajött félórán belül, lerakta a pénzt, és elvitte a Duflexet!

Senki nem tudja, hogy a tükörreflexet magyarok találták ki. Sőt, ő kitalált egy olyan szűrőt, ami leéletleníti a képeket, mert nem minden kép jó élesen. De manapság csak az éles kép jó, a lencse olyan, a gép olyan, hogy nincs mélységélesség. Kitalálták, és most ez a divat.

Melyik fotód az - buta kérdés lesz -, amelyikre talán a legbüszkébb vagy, a legtöbbet jelent számodra, vagy a legkülönlegesebb körülmények közt készült.

A múltkori kiállításomon arra a képemre mondta valaki, hogy az a legjobb képed - mutat a falra.

Amelyiken a terhes nő van?

Igen. Kérdezem az illetőtől, neked mi a foglalkozásod? Szülész-nőgyógyász - mondja. Ezek a kedvenc képeim, amiket itt láttok. Sokáig engem annyira érdekelt a fényképészet, mint titeket az atomtudomány. Az apám beszélt nekem tízéves koromban arcanatómiáról. Hát ki az istent érdekel tízéves korában ez? Otthagytam, aztán ötvenéves koromban bocsánatot kértem tőle, hogy ilyen szemtelen, pimasz kölyök voltam. Pedig az ember, amit gyerekkorában gyűlöl, arra nyolcvanéves korában is emlékszik. Neki köszönhetek egy csomó dolgot, ha nem is, ahogy ő csinálta, de adott egy indítékot, és azt tovább folytattam.

Ha az ember úgy nő fel, hogy mindennap hallja a dolgokat...

Ahogy mondod, szidta az alkalmazottakat, ezt így csináld, az orgonát így vedd el, a szem alatt így, ott úgy... Már utáltam, kimentem a szobából, de ezt nem lehet elfelejteni.

Belénk van égetve, ami akkor történik...

Így van, belénk van égetve. Nekem az a vallásom, hogy nincs vallásom, és én azt hiszem, hogy minden el van előre rendezve. Nekem tizenhat éves koromban - 70 évvel ezelőtt - a piaristáknál katolikus pap megtanította a darwinizmust is, és a teológiát is, és én hittem benne. A tenyeret tanulmányozom ötven éve, minden benne van, ebben is hiszek. Egy dolgot nem tudtam kitalálni. Miért van az, hogy nekem minden sikerül, van, akinek meg semmi?!

Talán mert mindenki céllal jön, megvan az útja...

Az egész egy óramű, az 'Öregúr' megcsinálta százbillió évvel ezelőtt, és ez az óra eszerint jár...

Minden körbeér, mint ahogy ez a sok kép is azt mutatja, hogy akár mindent le lehet képezni fényképen. Egy érzést, hangulatot, egy személyiséget, bármit?

Minden geometria, és ezért minden matematika. Szerintem az egész világmindenség matematika, csak azt nem látni, a vizuális része a geometria. Nézd meg ezeket a képeket, ez mind matematika, mind geometria. Az egész világmindenséget le lehet írni számokban, és aki meg is látja ezt, az művész.

De van, aki meg máshonnan látja ugyanezt...

Hogyne, a zenének, az építészetnek, a táncnak ugyanúgy alapeleme a geometria. Ha valaki nem geometriai szögben ugrik föl, az egy vacak táncos. A zenében, ha csak egy fél hanggal is melléfogsz, már nem jön ki a végeredmény.

Építészet: volt egy tanítványom, két-három órát tanítottam geometriára. Azt mondja egyszer, most hazamegyek és felhívom a nagybácsit. Kérdem, miért? Tudod - mondja -, a nagybácsim nagyon híres építészmérnök. Imádunk vele sétálni, mert olyan hülyeségeket beszél közben az épületekről, hogy ez nincs aranymetszésben, ez rosszul van komponálva... A család mindig jól mulatott, de senki se értette. Most hazamegyek, és bocsánatot kérek tőle, mert most már tudom, mi az a kompozíció, és mi az az aranymetszés.

A szépérzékünk a geometria felé visz minket, legalábbis az esetek nagy részében?

Százszázalékosan. A szinopszisok geometriai szögekben mozognak az agyunkban, és amíg ez így van, geometriailag szeretünk nézni. Ez a lényege a reklámképeknek, hogy túlkomponáltak legyenek. A kortárs művészetnek is ez a lényege. Túlkomponált legyen, és ha ránézünk, nagyobb a fej, mint az életben. Miért? Nagyon egyszerű, mert nincs időnk. Megyünk ki Budapesten egy hipermarketbe, nyolcvannal, az út mellett egymáson száz plakát, nem tudod elolvasni mindegyiket. Nagyon egyszerűnek kell lenniük. Ezek a képek is, ahogy látod, nagyon egyszerűek, csak egy dolog van rajtuk. Régen az volt, hogy mindent ráraktak, gyümölcsfa volt a háttérben... Ma nincs idő a részletekre.

Idő. Hetven évet fotózni, majdnem végig egy századot, pláne ezt, gondolom ez neked is olyan dolog, hogy leülsz néha a képeid elé, és megelevenedik a múlt egyből?

Igen, így van, egyvalamire azonban soha nem emlékszem: az emberre, az arcra, a névre...

Velem könnyű dolgod van, ahogy elhaladtam a képeid előtt, rengetegről tudtam, hogy ismerem, vagy őt, vagy a képet, de generációs lemaradásban vagyok...

Volt egy direktor barátom, bejött az üzletbe, leült, körbenézett. Azt mondja, te vagy a halott sztárok fényképésze...

Lehet, hogy ez lesz a cím... Komolyra fordítva, elképesztő az, hogy - habár teljesen eltérő érzetekkel hatnak - ezeken a képeken mégis érezni a rendszert, közük van egymáshoz, úgy különböznek, hogy közben egységesek. Jól látom ezt?

Matematika, mindig egyforma, matematika tehát egy forma.

Mennyiben tudja a te matematikád megzavarni például egy erős, személyes kisugárzás?

A kisugárzás? Na, ez a tragédia. Megkérdezték, csináltál-e már rossz képet csajokról? Hát mondom hogyne, ha szerelmes voltam beléjük, akkor csak nyomtam a gombot, mint az őrült. De amikor nem, akkor tudtam igazán dolgozni. Lehet, hogy ezért sem emlékszem az arcokra. Szituációkra emlékszem, pillanatokra. Nézzünk téged például. Te itt nézed magad a tükörben, ugye? - a bal arcomra mutat - mindig itt nézed magad, sose a másikon igaz? Neked ez a jó arcod. A másik feléről nagy az orrod...

Még sosem vettem észre...

Én viszont fényképész vagyok, azért fizettek nekem ötszáz dollárt, hogy valakit lefényképezzek. Csak a nyersképet adtam oda, és akkor kellett csak kifizetni, ha az tetszett neki. Előre soha senkitől nem kértem és fogadtam el pénzt. De jól kellett csinálnom, ha Rolls-t hajthattam, és a Sunset Blvd. közepén volt az üzletem!! Minden biznisz, csak biznisz...

Legyen akkor biznisz. Csütörtökön tehát te és...

Három tanítványom kiállítása lesz (és Pető Tamás festőművészé - a Szerk.), várunk bennetek sok szeretettel!

Mi pedig jövünk, és köszönjük a figyelmed!

Interjúzni indultunk, de inkább egy baráti beszélgetésnek álcázott fotó- és életfelfogásügyi tanítást kaptunk, olyat amilyenhez az ember mifelénk nem sokszor jut. A diktafonra körülbelül ugyanennyi infót felvettünk még, azonban vagy a teremben faltól-falig való cikázás, vagy pedig harsány jókedvűnk okán ezek szinte alig kisilabizálhatóak. A nyolcvanhét éves fotóművészhez kapcsolt jelzők egyike sem bizonyult túlzásnak: egy bámulatosan pozitív kisugárzású, széles látókörű, bölcs embert ismerhettünk meg személyében. A sok kis befejezetlen mondat az írásban jókedvünk hétfő délutánjának bepötyögött momentumai, és biztosak vagyunk abban, hogy aki megnézi ezt a kiállítást, minimum egy jó napot szerez magának. Aztán már csak a többivel mi lesz, ez a kérdés...

(Az írást először 2011.03.23 17:00 időponttal jelentettük meg).