Az Iránban élő festőművészre és szűkebb családjára - lányára és unokájára -, a mozi aulájában találtunk rá. A spontán ötlettől vezérelt interjúra, nagy örömünkre azonnal ráálltak, és egy igazi „nőcis" beszélgetés kerekedett belőle. Családról, szerelemről és párhuzamos kultúrákról. A körbe bekapcsolódott Komáromi Judit, Nese is, aki a képtári jelenet varázslónője volt, s hastánctudásával kápráztatta el a nagyérdeműt.

Sinai Varga Gizella magyar festőművész, aki 43 éve él Iránban, édesapja neves iráni filmrendező, több nemzetközi fesztivál díjazottja. Tanulmányait a teheráni Színművészeti egyetemen végezte, mint díszlet- és ruhatervező. Több, mint 40 színházi darab és film díszlettervezője és színésze, hét performance írója és rendezője.

A Képtárban MEDIAWAVE nyitányaként magával ragadó előadást láthattunk az útról, amit ön végigjárt. Mesélne erről egy kicsit, mi ihlette a performanszt? Bontsuk ki a történetet az elejétől, mit jelentett, hogy az út várta önt?

Az, hogy el akartam menni, egy kicsit nemzeti jelenség volt akkor. Háborúban születtem, a Rákosi-érában nőttem fel, és 11 éves voltam, amikor az 56'-os forradalom lezajlott. Állandóan arról volt szó otthon, hogy apám azt mondta: el kéne menni, el kéne menni, de nem tudott elmenni. Ő egyébként operaénekes volt, a performance végén az ő hangját hallhattuk. A férjem filmrendező, az a 27 perces filmet is elhoztuk a fesztiválra, amit ő rendezett apámról. Tizenöt éve készült, de mindig felhasználom a performanszaimban, mert annyira mélyen bennem van mindaz, amit az út jelent.

Hogy sikerült Önnek mégis elhagyni az országot?

Édesapámmal mentünk ki Bécsbe, de ő hazajött, én pedig maradtam. Elkezdtem az akadémiát, és megismerkedtem a férjemmel, aki szintén filmrendező szakon tanult. A művészi vénája miatt kerültünk közel egymáshoz. Ez a dolog is apámnál eredeztethető, aki mindig azt mondta, hogy ez egy kicsi ország, itt nincsenek lehetőségek. Amikor én kint maradtam Bécsben, azt gondoltam, hogy ezt a tézist, ezt a menni vagy maradni akarást én meg akarom fejteni. Kicsit úgy, mint ahogy Ady írja Az elsüllyedt utak című versében: azért történt az egész dolog, mert az ember elindul egy úton, meg akar valamit valósítani, de aztán nem sikerült neki, mert az ajtók becsukódnak.

Kinyílnak ezek az ajtók aztán újra?

Igen, azt hiszem igen. Van egy nagyon jó mondása, ami szerint tulajdonképpen minden fal egy ajtó. Amikor az ember úgy érzi, hogy fejjel megy a falnak, tulajdonképpen az is egy lehetőség, hogy valamit csináljunk, azon is lehet, hogy van egy ajtó. Két költőóriás van Iránban, az egyik Hafes, a másik Saedi. Saedi állandóan utazott, egyik helyről a másikra, várósról városra menve találta meg a verseit. Hafes pedig csak Shirazban élt. Ő annyira szerette a várost, hogy amikor egyszer proponálták neki, hogy utazzon el, a városkapuig jutott csak el, mert nem akarta elhagyni.

A maradás is egyfajta állapot lehet?

Ma eljöttek a rokonaim a szülőfalumból, Csákvárról, és az előadás után utaztak is haza. Ők onnan nagyon ritkán jönnek, még Pestre is. Látom az életüket, egy kis mikrokozmosz, de ugyanúgy televannak vele, mint én, aki rengeteg helyen jártam. Nagyon sok kiállításom volt, nagyon sok országot ismertem meg, Kínától Finnországig. Olyan helyeken jártam női festőcsoportommal, ahol talán mások sosem.

Mesélne erről a csoporttól egy kicsit?

Nyolc éve alakítottuk profi festőnőkből, mostanában azonban mindenki annyira elfoglalt, hogy jelenleg takaréklángon ég a dolog. Az utolsó programunk az Egyesült Arab Emirátusokban volt, ahol Samiráék (lánya) színházat csináltak. Jelenleg könyvet szeretnénk létrehozni az élményeinkből, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy ez is egy óriási tapasztalat volt. Festőnőkként együtt mutatkozhattunk be a világnak akkor, amikor mostanában Iránból furcsa híreket árasztanak.

Hogy fogadják az alkotó nőket Iránban?

Erről csak annyit szeretnék mondani, hogy Iránban jelenleg a lakosság fele 30 év alatti fiatal. A nők aránya a művészeti egyetemeken 60 százalék. Tanulni akarnak, fejlődni és nagyon törekvőek, szeretnének előbbre jutni.

Hogy éli meg ön a magyarságát kint? Megéli, vagy a kultúra teljesen áthatotta, ahol most él?

Áthatott, de nem hiszem, hogy a magyarságot elfelejtettem volna. Azt gondolom, hogy alapvetően a kelet iránti érdeklődés magyar motívum.

Tökéletesen beszél az anyanyelvén, nyoma sincs beszédében a sok külföldön töltött évnek.

A kultúra minden vonalon érdekelt, ahogy a magyarságom is. Azt gondolom, hogy nekünk keleti gyökereink mindig is léteztek, és mindig arrafelé vágytunk. Ady nagy hatással volt rám ezzel kapcsolatban is. Adynak ez a nagy elvágyódása kelet felé olyan érett talajt adott nekem, hogy amikor oda kerültem, láttam, hogy természetre mi nagyon hasonlítunk a keleti emberekhez.

Hogy került kapcsolatba a Mediawave-vel?

18 évvel ezelőtt meghívták a férjemet a zsűritagnak, így került később Samira is ide, mint rendszeresen közreműködő.

Ezen a ponton kapcsolódik a beszélgetésbe Komáromi Judit, Nese.

Hogy kerültél a performanszba, és milyen a kapcsolatod a családdal?

Ez egy múzsacsalád nekem. Itt mindenki utazik, senki sem köti le a másikat. Állandóan úton vagyunk, akárcsak a régi garabonciások. A színház az ösztönző kapocs, éppen ezért az én pályámon Samira egy nagyon fontos mérföldkő. Én is utazó vagyok, mint Gizella, ezért nagy megtiszteltetés, hogy a családjuk része lehetek. Egy színházi előadást is csináltunk együtt, amit el is vittük Iránba, egy fesztiválra. A Királyok könyvéből mesélünk mítoszokat, perzsául és magyarul egyaránt, négy nővel közösen.

Tudatosan erősítitek ennyire a női vonalat, s azon belül is az alkotó nőt, az anyát, vagy a szertetőt?

Mindegyik benne van. Ez egy népi eposz, s ebből egy rész magyarul is le van fordítva. A nő szerepe ebben a mítoszban nagyon rövid és intenzív. A főhős egy éjszakát tölt a darab női szereplőjével, és az akkor fogant fiúgyermeket később, tudtán kívül egy csatában öli meg. Nekünk az volt a fontos, hogy miként érzi magát a nő ebben a helyzetben, mint anya, mint szerető. Elég nehéz körülmények között készült el végül a mű, de nagy siker lett.

Maradnak a rendezvényen végig?

Igen. Egyrészt zsűritag is vagyok, másrészt díjat kaptam a párhuzamos kultúráért, és nagyon büszke vagyok rá.

Hát elég párhuzamos az élete...

Igen, tulajdonképpen erről szól, ez az útleírás, amit hoztam. 2007-ben kezdtem, és 2 kiállításom volt Finnországban, egy Bécsben és a negyedik Magyarországon. Nagyon személyes, izgalommal és örömmel csináltam. Ez olyasvalami, amiről nagyon szerettem volna beszélni.

Ezt az egész utat, a fenn és lenn állapotát valahogy úgy érzem, hogy kell ahhoz, hogy az ember megérjen. És ha művész, akkor kellenek ezek az érzékeny, nehéz pillanatok, mert ebből tudunk alkotni. Ezek a nehézségek, amik itt vannak Magyarországon, eléggé nyomják lefele a kultúrát, határokat szabnak neki, de véleményem szerint ebből olyan nagy művek lesznek, amelyek csak így, ilyen nyomás alatt születhetnek meg. A kultúra mindig megtalálja a maga útját, és túlburjánozva beszélni kezd.

 „Régóta elkezdődött bennem a vágy, hogy bemutassam az "Útleírás" nevű sorozatomat a magyar közönségnek. Az egész egy utazótáskában foglal helyet, és ha kinyitom, mindenki látni fogja, hogy mennyi levél, írás, emlék, festmény gyűlt össze benne az évek során, átitatva örömmel, szomorúsággal, vágyakkal, tapasztalatokkal. Azt hiszem, minden hős, akikről a legendák és mesék beszélnek az "utazásokon" keresztül lettek igazi, nagy, halhatatlan figurák az emberiség történetében. Ezek a hősök utazásuk előtt és közben sok mindent kaptak az útra, és találtak is jeleket, tárgyakat, amelyek fontosak voltak, hogy elérjék a célt; talizmánt, szerencsét hozó ékszereket, jegykendőt, zacskóban anyaföldet. Volt egy szokás Keleten: nemesek gyermekei, királyfiak, hadvezérek a csata előtt a gyolcsingükre védő imákat írattak, hogy ezek a szent írások védjék őket, hogy sebezhetetlenek maradjanak. Nekem is vannak varázsruháim; szeretteim levelei, barátoké, szülőké, akik már rég meghaltak, gyermekeim és gyermekeik rajzocskái, jókívánságai, szerelmeim rég elhangzott vallomásai, üzenetei. Ezekből állnak az én varázsruháim, ezek védtek és kísértek az "Utamon"! A ruhák mellett festmények is vannak az utazótáskában, feltekerve, mint utazó kárpitok..." Gizella Varga Sinai, festőművész, Teherán

A tárlat június 18-ig tekinthető meg a Képtárban.