Az első hétvége pénteki és szombati eseményeinek zanzásított összefoglalóját példának okáért itt és most, az Irie Rocktrió masszív kettőnégyére kezdjük el írni Szombathely főterén, ahol árnyékban kellemes szellő melletti 28 fok Celsius dúl épp. Ha jól kalibráltuk be magunk, akkor az egy percre jutó kommunikációs görbe lassan a zéróhoz fog érni, és zavartalanul írhatjuk keresztül magunk a Passport Controll háromnapos munkájának nagyszínpadi eredményén, illetve végzünk is vele valahol a Thanxs Jimi nagy közös gitározásának befejeztéig. Vannak napok, amikor a huszonnégy óra semmire sem elég.

Az elmúlt két nap elég sok sztereotípiánkat küldte az erdőbe a város közepén. Azt gondoltuk eddig, hogy nem is lehet annál jobb semmi, minthogy egy minőségi fesztivál költözik be a szó legszorosabb értelmében életterünkbe. Nos, van ennél jobb, illetve lenne, mégpedig az, ha a tulajdonunkban lenne egy olyan távirányító, amivel okosan be tudnánk szabályozni, hogy bioritmusunk teljes megbomlása nélkül mi magunk sorjáztathatnánk az események sorát. De persze nincs, ezért marad a jövés-menés kifacsartan, illetve a rezignáltan lemondás dolgokról, úgy mint alvás, rendszeres étkezés, maga a filmszemle, illetve a nemrég az MMIK-ban végetért kísérőrendezvény, a Művészek a művészekért jótékonysági árverés.

Mindent persze nem lehet a magunkénak tudni, ez is az egyik bajunk ezzel a létezéssel. Persze van több is. Ki nem állhatjuk ezt az új időjárási divatot például. Nem mondjuk azt, hogy különösebben rajongunk a Medárd szindrómáért, de biztos az, hogy inkább essen negyven napig egyben, minthogy az utóbbi pár évben rendszeressé vált új leosztást támogassuk. Megvan a negyven nap esős idő így is, csak szögre kiosztva a drága és pótolhatatlan nyári hétvégékre. Mára ott tartunk, hogy ha péntek, akkor vihar, és ha szerencsénk van - az estek nyolcvan százalékában nincs -, akkor csak pár órát nyír ki az égszakadás, illetve a szabadtérre vágyásunk teljes szándékát. Ezen a hétvégén azonban megúsztuk egy pénteki egy órás felhőszakadással, ami mindössze csak beijesztette a jónépet, illetve a szervezőket.

A vihar elültével célba vettük az Irokéz Galériát, ahol az utolsó kiállításmegnyitó szeánszon ment el kicsit kedvünk a vidéki léttől, de erről a napokban egy külön veretes - mimózalelkületű és naiv városvezetőinknek csak ülve ajánljuk majd - írással jelentkezünk.

Aztán a főtér. A Mediawave egyik fő értékadó célkitűzése a kultúrák közti átjárhatóság megteremtése, illetve mivel ez már sok éve megvan, annak fenntartása. Ennek ékes példája volt az esti két nagyszínpadi produkció is. Fél kilenckor ült színpadra a már a csütörtöki cikkünkben méltatott osztrák-svájci Living Room duó, kiegészülve két magyar hangszeressel. Hegedűvel Horváth "Dudu" Dániel barátunkat érte az a megtiszteltetés, hogy együtt zenélhetett a formabontóan varázslatos duóval, gitáron pedig Rácz Krisztián adta bele a magyar anyagot a két nap alatt elkészült dalokba. Erről a produkcióról elég lesz annyit közölnünk, hogy csak bízunk abban, hogy meg lett örökítve. Ismét olyan dolgot halottunk a város szívében, amire a legfrankóbb fesztiválokon is csak bőszen bólogatnánk. Igaz azonban az is, hogy mind a basszusklarinét, mind pedig a hang hangja is sokkal jobban szólt a képtár zárt terében. A félórás mennyországidézés nemcsak határokon, hanem földrészeken áthidaló érzeteket csempészett stílusválasztó agyi szoftvereinkbe.

Ez az érzet nem maradt folytatólagosság nélkül, hisz következett a multikulturális európai gyűjtőváros, Bécs egyik sokszínű dívája, Fatima Spar és az ő zenekara, a Freedom Fries. Akik már látták őt élőben, kicsit fanyalogtak a koncert után, hogy ő ennél sokkal nagyobb táncmulatságokat szokott összehozni. Mi magunk több dolgot is a mentségére írunk így utólag. Az első és legfontosabb az, hogy van egy mondás: senki sem lehet próféta a saját hazájában, illetve ennek általunk átköltött aktuálverziója: senki sem meri elengedni magát a városa főterén. A török származású, imádnivaló énekesnő zenéje aztán tényleg multikulti, hisz szinte nem tudunk olyan stílust mondani, aminek jegyei ne szerepeltek volna náluk. Konkrétan hallatszottak a jazz, a szving, a bossanova, a flamenco, ska, hiphop, reggae, dub és rock hatások, melyek természetesen balkáni hangszerelésre voltak építve. Lendületes dallamos örömzene, néha nekünk - pláne a ska-s részeknél -, egy valamikori boszniai lagzi egetrengető, ámde homályosan embertpróbáló emlékei ugrottak be. A műsoruk hatvan százalékában azonban a szving vitte a hátán őket, amiről sokadszor is bebizonyosodott, hogy kor- és stílushatárokat semmibevéve okoz fültől-fülig tartó akut vigyorgási rohamokat, és nagyon csúszik rá a sör-zsíroskenyér kombó.

A fesztivál idei jelképe a Desca Hungarica, melyet a kajárpéci különítmény tukmál az információs bódé zsírosabb feléből. Ez a tevékenységük pedig több oknál fogva is áldásosnak tekinthető, hisz egyszer zseniálisak a mangalicazsír és egyéb élelmiszerek által egyesített ínyencségek, illetve a felgyülemlett alkohol általi véralkoholszintet is kordában tartják velük. Mivel a meteorológia heveny viharokat ígért éjjel tizenegytől, a Zsinagóga udvarba tervezett nyitóbuli a Cinema kávézóba költözött, ahol a Romungro fiúk húzták a nótát a fesztiválon vendégeskedő zenészekkel jammelve, kivilágos-kivirradtig. A vihar persze nem jött el.

Szombat délutánra ismét beborult, ahogy kell, és pár csepp erejéig valós vizesedés is beindult, de aztán esőisten megkegyelmezett a fesztivál népén. Ez a nap a folkról szólt a színpadokon. A délutáni programsor mellett csak fel-le elrohangáltunk, illetve mélyenszántó beszélgetésekbe keveredtünk a mindenfelől érkező szervezőkkel, zenészekkel és törzsgárdával, akik minden fényírász rendezvényen megjelennek. Csakúgy, mint Both Miklós, aki az idei zenei műhely második részét vezette, és ha már eljött, elhozta zenekarát is. A Napra koncertje zárta a szombat esti nagyszínpados hangoskodást. Belehallgattunk a zenei boszorkánykonyha munkájába menet közben többször is, hallottuk ugyanezt tavaly Győrben is, illetve az MSH-ban végigültük a Radnóti estet (és jól feldicsértük a legújabb albumukat - a Szerk.). Semmi kétségünk afelől, hogy a gitárprímás cím nem túlzás vele kapcsolatban, viszont most legott istenkáromlunk egyet. A Napra saját műsora ugyanis egy élvezhetetlen hangkatyvaszra sikeredett, és ennek csak a kisebbik oka a minősíthetetlen hangmérnöki munka.

Mielőtt még a Hangadó Iroda vérünket veszi, közöljük, hogy nem a cuccal volt a gondunk. Miközben pötyörészünk, a színpadon a Zsoldos Báró Zoltán és Németh Tamás nevével is fémjelzett Kacifánt együttes szól gyönyörűen, ráadásul nagyon jó kis zenét tolnak. Both Miklós nagyon jó taktikus, és szemmel láthatóan minden lépése meg van tervezve a színpadon. A hangszerelésében már eleve bitangtömény felállás mellé egy prímás nekünk már sok. Pláne úgy, hogy a lábdob minősíthetetlenül bödönbéli krumplihangzásúra sikerült, és kb. a középtartományban szólt, ott ahol négy szólóhangszer, két ének és a dob többi része is tolakodott a frekvenciákért. Pergő sehol, illetve valahol a tizennégyemeletes környékén, maximum egy kisszobában. A választott stílus nagyon kézenfekvőre sikeredett, hisz a délvidéki folklór kis balkáni rezes-attitűddel az egyik legkézenfekvőbb választás egy gitárnyűvő számára. Még a hegedűszóló alatt is kitartva szólt a gitár, pontosabban minden szám nulladik másodpercétől az utolsóig hallhattuk a hangját. Igaz, egyszer mintha elengedte volna mindkét kezével pár másodpercre a hangszert, de többek szerint csak hallucináltunk. Hangosan szóltak nagyon, és nem jól, de persze ez a közönség maximum 20 százalékánál jelentett problémát, hisz óriási ováció kísérte a koncertet végig. Fenntartjuk, hogy Both Miklós megtalálta azt, amire teremtették, de ennek a zenekarnak az tenne a legjobbat, ha ő nem játszana benn, ellenben szerezne maga mellé még egy kamarazenekarnyi gitárost, és őket vezetné jó prímásként.

Aztán következett, ami még nem volt. A Kajárpéci Vízirevű modern népi vásári komédiája. A tavalyi őrségi Sobri Jóska ihlette darab frenetikusra sikeredett, és a mostani, ahol Xantus Jánosról kiderül, hogy ő valójában Old Shatterhand, az ököl, amely pozdorjává zúz, szintén magasra tette a mércét. Míg az a sztori arról szólt, hogy a hírös magyar betyár Amerikában nagy gyógyszerész-karriert futott be, addig ez az ősbemutató arról, hogy a nagy apacs törzsfőnök Kajárpécre látogat. Poénokat nem írunk le, hisz azok csak úgy autentikusak, hogy az ötletgazda, történetíró és mesélő Buzás Mihály szájából sütnek. A Cinema Catch technikát is kihasználó társulat egyórás előadása után a téren még sokáig ment a poharazás.

A további élményekre vágyók pedig átköltöztek a Zsinagóga-udvarba, melyet a székesfehérvári folyamatművész és országos hajkirály Dj Zöld és lelkesen mozgalmas alakulata festett fénnyel kívül-belül. A zenéről a Csángálló együttes gondoskodott ezúttal, és egyelőre nincsenek információink arról, hogy mikor fejeződött be jókedvünk szombatja, lehet még most is tart.

(Fotóink a vasárnapi Thanks  Jimi koncerten készültek)