- Nos, köszönöm az egész évi figyelmüket, remélem, a szigorlaton sikerül bebizonyítaniuk, hogy nem töltöttük feleslegesen az időnket eme csodaszép előadóterem félhomályában.

A diákok megkönnyebbülten álltak fel kissé megkopott, kényelmesnek nem igazán tekinthető padjaikból. Az egyetem legnagyobb terme zsúfolásig megtelt, ugyan ki mert volna hiányozni Kovács professzor óráiról, amikor köztudomású, hogy vizsgáin az általa leadottakat szinte szó szerint kéri számon. Kint ragyogott a májusi napsütés, a szerelemre éhes fiatalok nehezen viselték a bezártságot a sötét előadóban. A professzor záró szavaira mint karámjukból kiszabadult kiscsikó siettek az ajtóhoz. Sándor a táskája csatjával babrált, a minap letörött egy darabkája, ezért nehezen záródott. Világosbarna hajú, a szemüvege miatt komoly tekintetű lány állt meg az asztala előtt.

- Szia - köszöntött határozottan.

Sándor csak foghegyről válaszolt, mert továbbra is a nem működő táskazár kötötte le a figyelmét. Felícia azonban nem hagyta annyiban.

- Szia - ismételte meg.

Sándor rápillantott a szeme sarkából. Bosszantotta, hogy még mindig itt bent vacakol, amikor a többiek már majdnem mind elmentek.

- Mit akarsz? - kérdezte ingerülten.

- Hát, nem vagy éppen túl barátságos - jegyezte meg Felícia.

Elfojtott morgás szivárgott Sándor szája szegletéből. A lány rájött, rossz pillanatot választott a közeledéshez, de nem hagyhatta ki, mert ez az utolsó alkalom, hogy az általa imádott fiút megszólítsa, hiszen a vizsgaidőszak előtt már nem lesz több közös előadásuk. Azonnal felmérte a helyzetet, arra is rájött, hogy mi Sándor ingerültségének oka, ám mégsem fújt visszavonulást. Helyette egy ügyes kézmozdulattal helyére kattintotta a csatot. Dicséretet várva emelte tekintetét a fiúra, ám az csak bólintott egyet. Férfiúi hiúságát kimondhatatlanul sértette, hogy egy lány segítségére szorult. Sándor egész életében igyekezett macsóvá válni, vagy legalábbis a macsóság látszatát kelteni. Órákon át gyúrt az edzőtermekben, haját a legutolsó divat szerint vágatta vagy növesztette, már a langyosabb napokon is izompólót hordott, hogy muszkliját fitogtassa. Célját el is érte, mert a legtöbb lány bukott rá. Ezért zavarta most, hogy Felícia ilyen pitiáner ügyetlenségének a szemtanújává vált.

- Még mindig nem mondtad, hogy mit akarsz! - dörmögte szándékosan elmélyített hangon.

Közben az előadóterem teljesen kiürült, csak ők ketten álldogáltak a parányi ablaknál. A sötétítőfüggöny mögül átcsordogált a krémszínű napsugár. Felícia szörnyen zavarban érezte magát. Már az elmúlt félévben kiszúrta Sándort. Boldog mosollyal igyekezett üdvözölni a fiút, de az nem ismerte meg. A lányt meglepte, hogy nem emlékszik rá, holott ugyanabba a gimnáziumba jártak. Igaz, Felícia egy évvel fiatalabb lévén egy másik osztály óráit látogatta, de azért arra nem számított, hogy a fiú ennyire nem jegyezte meg. Akkor határozta el, hogy meghódítja. Mint ahogy annyi estben, gondolatát nem váltotta cselekedetre, egyre csak halogatta, a megfelelő pillanatra várva, ami természetesen sosem érkezett el. Eljött a karácsony, az újév. Megpróbált Sándorral szilveszterezni, de nem tudta kideríteni, hogy plátói lovagja hol kívánja köszönteni az új esztendőt. A második félév pedig száguldott, és elvitt minden reményt, akár Szent Mihály lova. Most, az utolsó napon mégis megemberelte magát, és Sándor elé állt.

- Szóval... - sürgette Sándor.

- Mondd - vágott bele a lány -, segítenél nekem felkészülni a szigorlatra?

Levél Gizitől barátnőjének, Borinak.

"Kedves Bori!

Tudom, már nagyon várod levelemet, hogy beszámoljak róla, hogyan sikerült a kirándulás. Azt kell neked mondanom, hogy fantasztikus volt mert..., mert..., na de nem vágok egyből a közepébe, a jó hírt a végére tartogatom, hadd csigázzam egy kicsit a kíváncsiságodat. Odafelé egy kicsit rázósnak bizonyult az út, mert kétszer is eltévedtünk, de aztán valahogyan mégiscsak megérkeztünk Puchbergbe. A Shcneebergre felvivő kisvasúton Valdi végig fogta a kezemet, és azt mondogatta, hogy mennyire szeret. Fönt egy kicsit féltem, mert letértünk a szabályos ösvényről, és tiltott utakon jártunk, de Valdi azt mondta, megbízhatok benne, mert gyakorlott hegymászó. Egy keskeny átjárónál meg is álltam, mert körülöttünk mindenhol csak az őrjítő mélység látszott, az a kis ösvény pedig nem elég, hogy vékony volt, még lejtett is. Valdi azonban megint megfogta a kezem, és gyengéden átvezetett. Te is tudod, hogy eddig is teljesen oda voltam érte, most azonban annyira szerelmes lettem, hogy csak na. Még több ilyen szakadék fölött is átmentünk. Az egyik tisztáson tehenek legeltek. Meg akartam őket simogatni, de Valdi figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert azok nem tehenek, hanem bikák. Az egyikük furcsán méregetni kezdett, de Valdi ölelő karjaiban megnyugodtam. Letelepedtünk egy fa alá, hogy elfogyasszuk a magunkkal hozott elemózsiát. Meg akartam lepni Valdit, ezért lekváros linzert sütöttem, de a tészta nem sült át eléggé, így nyúlós és rágós lett. Elszégyelltem magam, de szerencsére Valdi egyáltalán nem lett dühös. Evés után kifeküdtünk a napra, ami nem bizonyult jó ötletnek, ugyanis úgy leégtünk, mint a kutya. De most már nem bírom tovább, hogy ne közöljem a nagy hírt. Képzeld, Valdi megkérte a kezemet! Hurrá, hurrá, hurrrá! Már mióta vártam ezt a percet, és most elérkezett. Persze, ne gondolj semmi gyertyafényre meg pezsgős vacsorára, hanem képzelj el egy hegyi rétet, ahol bikák legelésznek. Hát nem romantikus? Olyan boldog vagyok! Mikor jössz már végre haza Londonból? Nem unod még a bébiszitterkedést? Annyira hiányzol! Olyan jó lenne végre már dumcsiznunk egyet.

Szeretettel: Gizi"

Jaj, csak ezt ne! Apám megint részegen jött haza, ráadásul rossz a kedve. A héten ez már a harmadik eset. Amióta elveszítette a munkahelyét, egyre gyakrabban néz a pohár fenekére. Eleinte azt mondta, hogy nem hagyja magát, hamarosan el fog helyezkedni, de miután mindenhol zárt ajtókra talált, a kocsmában lelt otthonra. Új emberekkel ismerkedett össze, közülük néhány annyira lecsúszott, hogy elmenekülnék előlük, ha összefutnék valamelyikükkel a sötét utcán. Ráadásul megnövesztette a szakállát, hát, valami szörnyű borzalmasan néz ki. Alig tudtam lebeszélni arról, hogy eljöjjön a suliba a bajnokságra. Nem tudom, mit szóltak volna a többiek, ha meglátják, mi lett belőle. Persze, amikor józan, akkor azért rendes. A múltkor is egy tucat krémessel állított be, alig győztük a húgommal befalni. Rosszul is lettünk utána. Valójában nem bánom, ha néha iszik, csak azt nem bírom, ha elkapja a kötekedő hangulata. Olyan rémes, amikor anyával veszekednek. Sosem gondoltam volna, hogy képesek ennyi rondaságot egymás fejéhez vágni. Azt hiszem, engem hív.

- Lali, Lali hol vagy? Miért nem jössz, ha hívlak?

Jobb lesz, ha megyek, mielőtt még parádét rendez.

- Tessék, apa!

- Menj le a boltba, hozz sört!

Sört, amikor már így is alig áll a lábán? Nem is tud egyenesen járni, az előszobafalba kapaszkodik. Fúj, de undorító, ahogy böfög. Én ezt nem bírom tovább. Kértem, hadd mehessek gimnáziumba Szombathelyre, akkor kollégiumban lakhatnék, és messze kerülnék ettől az egésztől. Apám azonban enged. Azt mondja, minek nekem gimnázium, nézzek anyámra, ő se ment az érettségijével semmire, takarítónő a kórházban. Na és apám a nyolc általánosával? Bezárták a takarógyárat, és azóta sehová se veszik fel. Már a munkaügyi központ is megfenyegette, hogy megvonják a segélyt, ha nem hajlandó képzésre menni. Márpedig apám köti az ebet a karóhoz. Engem sem enged tanulni. Meg kell elégednem a helyi szakmunkásképzővel, ahová pedig nem éppen az elit jár.

- Sajnálom apa, de nem hozok. Inkább főzök neked egy kávét.

- Velem ne feleselj, te rusnya kölyök! Ha azt mondtam, hogy lemész a boltba, akkor mész, és punktum!

Anyám félve dugja ki a fejét a konyhából:

- Hagyd azt a szegény gyereket, majd én hozok neked.

Apám nem hagyja annyiban, erősnek akar mutatkozni, de az állán végigcsorgó nyál pontosan az ellenkező hatást kelti.

- Te maradsz - dünnyögi az ittas állapotban lévők elmosódott hangján. - Lali megy!

Márpedig én nem járulok hozzá a további lerészegedéséhez. Apám felemeli a kezét, hogy pofon vágjon, anyám védekezőn elé ugrik, az ütés az ő orrát éri.

- Ne védd ezt a kis patkányt, te! - üvölti apám, majd ököllel anyám arcába sújt. Azonnal elered az orra vére. Húgom, aki most érkezett haza, sikoltozva a szobánkba rohan, és bebújik a paplan alá. Ördögi düh fog el, két kézzel tépem apám megmaradt pár szál haját. Ezután filmszakadás következik, arra eszmélek, hogy a földön fekszem, anyám mellettem térdel, és egy nedves kendővel törölgeti az arcomat.

- Elájultál, kisfiam - zokogja.