A szocialista pártállamok bukása után a szovjet csapatok által megszállt területek népessége egy radikálisan új helyzettel szembesült. Új politikai, gazdasági és kulturális formációk jelentek meg a régi rendszerek alapjain. Új pártok, új tőkések és új képzőművészeti törekvések, amelyek tudatosan vagy az optikai tudatalatti regiszterein keresztül, de reflektáltak a társadalmi valóság átalakulására is. Arra a társadalmi valóságra, amelyben sajátos hibrid jelenségek keltek életre a szocializmus infrastruktúrájának romjain, melyet meglepően gyorsan hálóztak be hazai és nemzetközi érdekcsoportok. A korábbi egyetlen, hivatalos kultúra helyett számtalan különféle kultúra kapott lábra, amelyek egyszerre próbáltak megfelelni a lokális igényeknek és a globális elvárásoknak. Megerősödtek a nacionalista irányzatok is, miközben a korábbi internacionalista ideológiát felváltotta a globális kapitalizmus kulturális logikája, melyet helyi kulturális „munkások" igyekeztek a magyar fogyasztó szokásaihoz szabni, miközben maga a nyelv is átalakult a műholdas csatornák, az Internet és a multinacionális cégek jóvoltából.

Az új szavak, az új szimbolikus nyelv, az új kapitalista valóság izgalmas, hibrid kulturális formákat eredményezett a képzőművészetben is, amelynek egyszerre kellett reagálnia a technikai képek kitáguló univerzumára és a korábbi, egyértelmű kulturális szerepek (hivatalos - alternatív) eltűnésére. E reakció eredményeként kétszeresen (ideológiailag és mediálisan) is összetett, „remix" művek keletkeztek, melyek nagy számban lelhetők fel a korszak egyik legnagyobb és legkomplexebb magángyűjteményében, melynek neve éppúgy felidézhet egy gazdasági ágazatot, mint egy észak-amerikai indián törzset. A magyarországi kultúratudomány a régi dichotómiák (kelet - nyugat, szocializmus - kapitalizmus, modern - posztmodern) alapjain viszonylag lassan reagált erre a komplexitásra, a művészettörténet is inkább tovább görgette régi kategóriáit (absztrakt - figuratív, realista - konceptuális), miközben a művek gyakran egészen más rugóra jártak és járnak. Könnyen lehet, hogy a művek logikája jobban illeszkedik például a különféle tradíciók és ideológiák állandó keveredését és egymásra hatását feltételező posztkolonialista kultúraelméletekhez, mint a reprezentáció és az önkifejezés hagyományos, stiláris elképzeléseihez. Amúgy a szélesebb közönségnek szánt kultúrán belül a latin-amerikai és a magyar szappanoperák nézettsége is afelé mutat, hogy a Kárpátok között is érdekes eredményeket hozhat a kulturális hibriditás dél-amerikai és ázsiai viszonyokra kidolgozott teóriája.

A kulturális hibriditás elméletével párhuzamosan a nyolcvanas évek egy új technológiai dimenziót is kitermelt, a digitális média világát, amelyben a szavak, a képek és a hangok korábban egymástól elhatárolt rendszerei összemosódtak. Ezzel párhuzamosan Európában erőre kaptak a mediális kultúraelméletek, amelyek megkísérelték összekapcsolni a társadalom, a technika és a psziché dimenzióit, hogy megalkossák az identitás új képét. A rendszerváltás utáni képzőművészeti alkotások nem csak hogy ezeket az újabb - szocializmus utáni - képeket visszhangozzák, de arra is lehetőséget adnak, hogy a látogató az elméletet és a gyakorlatot, valamint a megírt és a megélt kultúrákat is konfrontálja egymással. A kiállítás koncepciója ehhez a tevékenységhez kínál olyan, provokatív (antropológiai, pszichoanalitikus, és technikai) szempontokat, melyek segíthetnek meglátni az eltéréseket és a különbségeket a látszólag hasonlóban - mégpedig a szimbolikus, az imaginárius és a valós fogalmain keresztül.

Kiállító művészek:
Ádám Zoltán, Batykó Róbert, Bodó Sándor, Braun András, Csáki László, Előd Ágnes, Farkas Gábor, Farkas Zsófia, Ferenczi Róbert, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Halász Péter, Horváth Tibor, Karácsonyi László, Kaszás Tamás, Kis Róka Csaba, Komoróczky Tamás, Korodi János, Kovách Gergő, Loránt Anikó, Mátrai Erik, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Péli Barna, Ravasz András, Roskó Gábor, Société Réaliste, SZAF, Szarka Péter, Szűcs Attila, Tarr Hajnalka, Tibor Zsolt, TNPU, Uglár Csaba, Varga Ferenc, Várnai Gyula

Kurátor:
Hornyik Sándor
MTA Művészettörténeti Kutatóintézet