Nehéz hozzákezdeni a leírhatatlannak, szinte fájó, hogy minden egyes leírt szóval egyre kifejezhetetlenebbnek tűnik az érzés, amit a zene át tud adni. Ha Csonka András, és a szépen gömbölyödő Dobó Kata nincsenek ott, mint az est házigazdái, akkor szinte egész koncert alatt bizsergető érzések szaladgáltak volna keresztül-kasul rajtunk, de ők bizony eljöttek, és a melódiák között vicces infókat, és számadatokat osztottak meg a filmekkel kapcsolatban, a statisztikára éhes közönség legnagyobb örömére. A Hollywoodot klubszerűen használó Dobó Kata még a „hogyan lépett rá majdnem Andy (Vajna) a ruhám uszályára a Fehér házban" című sztoriját is elmondta az est folyamán, szerencsére a nevezett ruhára, amit ez alkalommal is viselt, Csonka Picinek sem sikerült rálépni.

Természetesen a 20th Century Fox-felütés nem maradhatott el, hiszen a lassan egy évszázados munkálkodása után (a Fox Film Corporation 1914-ben lett alapítva) ma is a Fox jelenti Hollywood egyik legnagyobb - és legrégebbi - stúdióját, a Paramount és az MGM mellett, de tény, hogy a legmarkánsabb dallamot a Fox viseli, amúgy se a kissé laposabb Paramount szignált, se a morgó oroszlánt nem láttunk volna szívesebben.

Azért is nehéz ezúttal a dolgunk, mert nagyon könnyű, elrendezhetjük ömlengés nélkül, egy szóval: hibátlan, de ez ugye nem kenyerünk. Nem, mert a legapróbb hibára is szoktunk harapni - természetesen nem ártó szándékkal - és úgy fest most nincs okunk rá. Volt, hogy elértük ugyan a kellemes szint alsó határát, de át soha nem léptük. Kezdve a fogadtatástól, a megszokott vörös szőnyeg - a földmunkagéppel szemközt - máris a dimenzióváltás élményét adta, az előtérben sorakozó poharak a pulton nem idézték ugyan meg a fényűzés netovábbját, de már utaltak a szünetben elfogyasztható vodka-martinira, és a Peltzer Géza zongorajátékában fürdő folyosóról betérve a hangversenyterembe már minden porcikánkkal rá voltunk hangolva a műsorra. Tehát lássuk, miként lehetett megélni ezt az élményt.

Harry Potter

Talán szándékosan is választott a zenekar elsőnek egy varázslattal kapcsolatos remekművet, hiszen ezzel a káprázatos John Williams remekkel egyből értésünkre segítette, hogy nem lacafacázik, elvarázsol minket az elkövetkezendő órákban. Harry Pottert nem nagyon lehetett kikerülni a 2001-es első filmes felbukkanása óta, a zenéjét is természetes, hogy mindenki el tudja dúdolni, de a dudorászásnál ezúttal sokkal többet nyújtott ez a hiteles, pontos előadás. A zene alatti vetítést a Boros Ferenc és Horváth Zoltán prezentálta jelen alkalommal is, és ebben is az eddigi legjobb teljesítményt kaphattuk, időre vágott, hangulatában passzoló videókkal, plakátokkal, filmbéli jelenetekkel, a zene dinamikájára passzoló összhangban, és persze ezzel nemcsak Pottert tüntették ki.

Robin Hood - Everything I do

Bryan Adams érdekes választás volt a szimfonikusoktól, ki hogy áll vele, alapvetően jó, de könnyűzenében. Filmzenében talán inkább a Don Juan DeMarco Have You Ever Really Loved a Woman-jét hallgattuk volna meg szívesebben, mert érzelmesebb, de ez a választás sem volt rossz. Király Viktor előadásában pedig kifejezetten más volt, mert az iperedő-tokásodó „megasztár" énektechnikája inkább a tizenéves közönségének az elkápráztatására szolgál, ahogy hurokba tekeri az egyenes hangokat, mégis a kedves tekintetű énekest lehetett meglátni a dal mögött, és ez így pozitívan jött vissza.

Keresztapa

Ha valamire nem érdemes szót fecsérelni, az ez a Nino Rota által életre gondolt dallam, ami immár generációk óta jelenti azt a izgalmat, és feszültséget keltő érzést, ami a filmmel jár, a dallam összeolvadt Brandoval, Pacinoval, De Niroval, és ha megszólal, a fejünkben már leállíthatatlan a jelenet, amit idéz. És ahogy idéz...

Armageddon - I don't want to miss a thing

Kicsit megint tartottunk Király Viktor a dallamot szanaszét tekerő attitűdjétől, hiszen Steve Tylertől - bár ezt a dalt akkoriban cseppet elcsöppenősnek gondoltunk, de ahogy a fejünk lágya nőtt, úgy értettük meg a szám mikéntjét - egy szenvedélyes, fájóan őszinte számot kaptunk. Nem bántuk volna, ha nincs megasztárosítva, ám még ha nem is volt minden a helyén, a szenvedélyesség sem volt a csúcson, minden más körülmény segedelmével kellemes produkciót hallottunk.

Misszió

Ennio Morricone már tavaly is, tavalyelőtt is, jövőre is, és amíg világ a világ helyet kapott, és fog kapni a legelőkelőbb helyeken a filmzenékkel kapcsolatos minden területen, így itt is, ez a korszakos zseni karöltve Williamsszel, Elfmannel - de had ne mondjuk végig -, korunk Mozartjai, Beethovenjei, Lisztjei. A Misszió filmzenéjével tért vissza Morricone a „sztárzeneszerzők" világába, és máig az egyik legjobb filmzenéjének tartják, ez persze ízlés dolga. Szerintünk több belőle csak jobb lehet.

Golden Eye

Meggie idén nem koncert előtt egy nappal kapta meg a felkérést, és bár úgy is tudott tökéleteset alkotni, most megmutatta milyen, ha előre be van avatva: ugyanúgy tökéletes. Tina Turner a 007-esnek dedikált dalában Meggie szárnyalt, kacérkodott, és jól érezte magát, ilyen biztos zenekarral a háta mögött nem is nagyon tehetett mást.

Volt egyszer egy vadnyugat

Ugye nem kell mondani? Morricone leírta a fülünknek a vadnyugat fiainak és lányának a történetét, Zsoldos Báró Zoltán harmonikája pedig áthozta vásznon túlra, hogy a fonálra kapaszkodva a szimfonikusok is átcsusszanjanak vele a jelenbe. A szereplők témait Morricone gondosan személyre szabta, előbb meg is lett vele, mint a film, így Sergio Leone, a rendező olyannyira ötvözni tudta a zenét a filmmel, hogy azok tökéletesen elválaszthatatlanok lettek, jelenetek inspirálódtak a zene hatására. A csoda pedig a vásznon és a fejben egyszerre történt meg, szinkronban.

Házibuli - Reality

Ugyan Vic története francia, nem Hollywoodi - pusztán klasszikus -, mégis a repertoárba került, jelezvén, hogy az amerikai elnyomás alatt szenvedő európai filmipar is ki tud kaparni magának néhány csontot, mert azt tudjuk, hogy még közel sincsenek fogyóban a tengerentúli slágerek. Richard Sanderson dala arról a fajta romantikáról, amire minden tizenéves vágyik, Meggie előadásában könnycseppet is megért, és volt is, aki megkönnyezte.

Pókember

Az ezutáni közjáték maga volt a gyerekkorba visszavezető önfeledt szórakozás, hát be kell csinálni, túszul ejtette a zenekart a Weöres Sándor Színház kisebb terroristacsapata! Elsőre ijedség helyett büszkeség öntött el minket, hogy nem csak egy nagyszerű zenekarunk, hanem egy teljes értékű színészgárdánk is, van, aztán persze elkezdtünk túszként viselkedni a hitelesség kedvéért, vagyis ültünk tovább nyugton. Amíg túszejtőink szerencsétlenkedtek, és a magyar zenét követelték, Csonka Picitől a Ding-dongot meg hogy álljuk össze, mint két kicsi lego, azalatt Pókember is befutott, lekecmergett a karzatról, megmentett minket, és ezzel jól fel is vezette a saját soundtrackjét, Danny Elfman csodálatos remekét, amit ezután nem tudtunk volna nem élvezni akkor sem, ha tényleg kapunk egy golyót a testünkbe.

Cinema Paradiso

Csendben sírás. Meghatottság, borzongás, tisztelet, katarzis. Itt jön be ismét, hogy nincsenek rá szavak. Morricone tudja, hogy kell megpendíteni bizonyos húrokat. És a zenekar is.

Ha egy férfi igazán szeret

Elfogadtuk, hogy Király Viktor feketén énekel, minden számot olyan stílusban, mintha egy harlemi templom papja volna, de végre egy olyan számot is kapott, amihez pontosan ez kell a hatás eléréséhez. Percy Sledge, az afro-amerikai énekes dala tökéletes választás volt a Meg Ryan és Andy Garcia háttérben vetített küzdelmes történetéről szóló mozifilmhez, és a színpadon is. Ami talán ilyenkor mindig elgondolkodtat, hogy mi lehet a vokalisták kottájában? Úúúúúú - áááááá - úúúúú?

A Karib-tenger kalózai

Nos, ez talán kicsit hibádzott, persze azon túl, hogy perfekt, és nagyon jó hangulatú, tökéletes megformálása volt a Hans Zimmer műnek, de erőteljesen hiányoltuk a főtémát, ami jobban kapcsolódott a filmhez, mint a soundtrack ezen alkotása. Vártuk a lendületet, az erőt, és szakadt elárvult, mocskos lelkű kalóznak akartuk érezni magunkat, ehelyett „csak" élveztük. Hasonló érzés volt, mint a Jurassic Park helyett az Elveszett Világ zenéjét hallani, de ez nem tévedés volt, csak a témát választották ki más ízlés alapján.

A ráadásban meghallgathattuk még egyszer, így jobban el is tudtunk mélyedni benne, majd végső lecsengésként egy kis blokk vadnyugattal búcsúztak a zenészek. A hatalmas vastapsban a műsorvezetők, Meggie és Viktor, és Kovács László is megkapta a maga csokrát, képzeletben tőlünk is kaptak két nagy cuppanósat az orcájuk mindkét oldalára. Köszönjük szépen!