Reczetár János elmondása szerint gyerekkorában kezdett el fotózni egy ócska, dobozos géppel. Főként a „haverokat" fényképezte, a családtagokat, amint mentek a strandra. A filmet akkor még elvitte a fényképészhez, aki előhívta és 6x9 cm-es kis képeket készített róluk. A második fényképezőgépe egy Zorkij volt, de csak a cseh Flexarat gépet őrzi a mai napig.

Október 26-án a Vasi Múzeumbarát Egylet a Savaria Múzeumban „Szombathely mindenkép(p)en!" című sorozatának vendégeként mesélt fotósélményeiről, beszélgetőpartnere Bajzik Zsolt történész volt.

A vendégasztalnál ült le a rendezvény két főszereplője - előttük elegáns talpaspohárban ásványvíz, és dosszié, mappa, prospektus, album, régi fényképek. János bácsi személye hamarosan magával ragadott. Kedves barátom jutott eszembe, akivel nemrégiben gondolkodtunk, kutakodtunk közösen arról, kihez és merre indulhatna el szerencsét próbálni; megtalálni a Fényképészetet. Milyen jó lenne, ha jelen lenne. "Jelen kell lenni" - ott lenni a tett, az esemény színhelyén nem is a legfontosabb, hanem a történésben benne lenni.

Egy bemutatott kisfilmmel - mondhatom teljességgel - sikerült megragadni Reczetár János fotóművész sajátosságát: otthonában vall hitet munkájáról. Gyerekkori "szerelemmel" átitatva várta a megvalósítást, hogy fényképész lesz. Nem hagyta el annak gyönyörűsége, amit a mester műhelyében látott: a fehér papíron kép rajzolódott, vonalazódott szeme láttára. A látvány egy életre meghatározta, mit fog keresni: a kép születését.

A beszélgetés előtti bejátszás visszaadja János bácsi jól meggondolt szavait: gondos alapossággal formálja, fogalmazza meg, amit beszédben közlésre érdemesnek tart - mintha fotózna. Hangsúlyozta: nem volt lehetőség többször kattintgatnia. Meg kellett ítélnie, mi az egyetlen lehetősége, alkalma. A 32 kockának elégnek kellett lennie a témához. Vérébe ivódott ez a kötelező, szent kivárás: semmi sietősség, teljes átfontolás.

"Az arcokat szerettem... a sportfotózás valahogy nem ment nekem..." - rögzültek fejemben szavai. Vetített fotóit nézegetve János bácsi az emlékeit idézte fel nekünk - a közönség bátor találgatásokba fogott a megörökített helyszíneket megnevezni. Egyikhez elérkezve ő kissé elmerengett: Bartók Terem, zongora, és a meghajló művésznő, feltűzött kontya, a vállai és karjai számára szabadon hagyott ruhája - legenda.

"Amikor a művész megnyugszik a produkció után, meghajlásában mítosz születik. A meghajlásokban egyedi szépség van, jellemzően." - magyarázza a látottakat. Fischer Annie e fotójának ára lett. Köztudott volt, hogy a zongoraművésznőről kizárólag egy valaki készíthetett képeket. Amikor János bácsi mégis, ellesve-lopva a pillanatot lefotózta...na... - azóta is egy felejthetetlen haragos tekintet emléke nehezedik rá. Aztán Sinkovits Imre tapsköszönő gesztusa lelkesítette fel, látva a színészt szombathelyi szólóestjén. Magam is mindkét eseményen anno jelen voltam!

"Mitől lenne a fotózás művészetté, hiszen csinálja mindenki!" - vitatták együtt barátjával. "De abból a halomból ha sikerül is valahány, az csak pár darab..."- vélekedtek a mai fotózásról, mint szórakozásról. A fényképészet összegezett elvét János bácsi ebben látja:"egy újabb technika elsajátítása megtanulható, de ha annak filozófiája távol áll, akkor a technikába sem fog bele az ember."

Csodálatos, hogy alkalmam volt részt venni ezen a találkozáson! Mindig őszinte tisztelettel és megkülönböztetett szeretettel viseltettem az idősebbek iránt - neveltetésemnek is köszönhetően. De hogy ilyen nagy értékeket magukban hordozó időseink vannak és ennek tanúi lehetünk - ez azoknak köszönhető, akik létrehozzák a tárlatokat, kiállításokat, előadásokat és meghívnak minket az eseményekre - JELEN LENNI.
Nagy köszönet és gratuláció a szervezőknek, kiemelten Tóth Kálmánnak, az est házigazdájának, valamint a beszélgetés vezetőjének, Bajzik Zsoltnak.