Zsúfolásig megtelt a nézőtér Pál Ferenc, azaz Feri atya Sors és önismeret című előadásán az MMIK színháztermében. Tömött sorokban érkeztek az emberek, a lépcsőkön is csak heringként szorongva fértek el a Feri atya tanítására éhezők. Mivel sokan még így sem jutottak be, kárpótlásul a szervezők egy újabb alkalomra invitálták Pál Ferencet, aki el is fogadta a felkérést. Az 1966-ban született, főállású sportolóként tevékenykedő, a felnőtt magasugró bajnoki címet is elnyerő fiatalembert 1996-ban szentelték pappá. Pálferi, ahogy a kedvencei hívják, vidáman, a maga kedves egyszerűségében lépett a színpadra. Közvetlen stílusával, rutinos előadásmódjával sikerült percek alatt rabul ejtenie közönsége figyelmét. Sors és önismeret, nem könnyű témakör. Mindnyájan arra vágyunk, hogy boldogok legyünk, ugyanakkor mégsem érezzük magunkat annak. Tisztában vagyunk hiányosságainkkal, van egy megálmodott eszményképünk az ideális életről, ám elérni nem tudjuk azt. Feri atya szerint ennek az az egyik oka, hogy azt hisszük, boldognak lenni, és boldognak érezni magunkat egy és ugyanaz a dolog, holott a kettő különbözik egymástól. Lehet, hogy egy adott szituációban nem érzem magam boldognak, de életemnek abban a szakaszában mégis boldog vagyok. A kisgyermekes illetve kamasz gyermeküket nevelő szülőket hozta fel példaként. Öt éves kor alatt a kisgyermekek lekötik szüleik szinte minden idejét, figyelmét. Ha ilyenkor (mondjuk éppen egy hiszti roham után) megkérdezik az anyukákat, hogy boldognak érzik-e magukat, a válaszuk egyértelműen az, hogy nem. Mégis, ha azt mondanák nekik, hogy megszabadulhatnak a gyermekeiktől, kétségbeesve tiltakoznának, hogy azt már nem, ők boldogok a gyermekeikkel.

Életünk tele van sorsfordulókkal. Ezeknek a sorsfordulóknak az a rendeltetésük, hogy elgondolkodjunk addigi cselekedeteinken, attitűdjeinken, a világhoz, szeretteinkhez való hozzáállásunkon, és ha szükséges változtassunk rajta. Egy ilyen sorsforduló következett be Ric Elias életében, amikor a repülőgép, amelynek első sorában ült, kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyó fölött. A pilóta felhívta az utasok figyelmét, hogy készüljenek fel a kényszerleszállásra. Ric Elias az első pillanatban nem tudta, hogyan lehet felkészülni az ilyesmire. Aztán hirtelen megvilágosodott előtte néhány dolog, ami eddig nem igazán tudatosult benne. Például, ha van az asztalon egy pohár bor, és van hozzá megfelelő ember, akivel elfogyaszthatjuk, akkor ne habozzunk, töltsük tele a poharat, és igyuk meg, ne várjunk a tökéletes partnerre. Feri atya, hogy mondandóját nyomatékosítsa, e szavak elhangzásakor lelkesen kortyolt kólájából. Vagyis éljünk az alkalommal, a lehetőségekkel, örüljünk annak, ami éppen van. A következő, amire Ric Elias zuhanás közben rájött, hogy milyen sok időt elpazarolt haszontalan dolgokra, és nem azzal foglalkozott, ami igazán számít. A harmadik, ami a szívébe markolt, hogy a halál nem is olyan rettenetes, hiszen egész életünkben erre készülünk, ugyanakkor szomorú, mert az élet szép, és ő nem akar meghalni. Szeretné látni, ahogy felnőnek a gyerekei. Ric Elias túlélte a katasztrófát, és megváltoztatta az életét.

Az átlagember erre a történetre azt feleli, hát persze, Ric Eliasnak könnyű volt, egy ilyen élmény engem is megváltoztatna, de azért ilyesmi nem mindennap történik velünk. Pedig a sorsfordító események mindnyájunk életében ott vannak, legfeljebb nem vesszük észre, vagy ha tudatában is vagyunk, nem szűrjük le a tanulságot. Kutatások igazolják, hogy a sorsfordító események tíz emberből csupán kettőnek változtatják meg az életét, a többieknél minden változatlan marad. Egyszer egy fiatal lány ment gyónni Feri atyához, aki erős önértékelési zavarokkal küzdött. Végig arról panaszkodott, hogy ő milyen csúnya, buta, ügyetlen. stb., holott egy egészséges, csinos lány volt. Pálferi nem ellenkezett vele, hogy ez nincs így, te szép vagy, fiatal vagy stb, hanem azt javasolta neki, hogy mondja diktafonra az önostorozó szavakat, és hallgassa meg naponta legalább háromszor. A lány szörnyen elcsodálkozott ezen a reakción. Az ő életében ez a beszélgetés egy sorsfordulót jelentett.

Sorsforduló volt egy kisfiú életében az a délután, amikor édesapja elhagyta a családját. A fiú tele volt fájdalommal, amikor a szomszédasszony becsöngetett kezében egy tálca süteménnyel. Eredetileg maguknak sütötte, de túl sokat készített, és gondolta, megkínálja vele a szomszédjait. A fiú először nem akarta elhinni, hogy valaki ellenszolgáltatás nélkül is kedves lehet, mert apjától mindig csak azt hallotta, hogy az életben semmit sem adnak ingyen. A szomszédasszony viszont ráébresztette, hogy igenis létezik önzetlen szeretet, ezért megkérte anyját, hogy süssön ő is süteményt, és meglepett vele két embert. A következő évben négy családhoz csöngetett be, majd nyolchoz, aztán tizenhathoz, ma már 50 országba szállítja az édességeket.

Feri atya úgy gondolja, hogy leggyakrabban mi állunk a boldogságunk útjába azzal, hogy képtelenek vagyunk dönteni, ez ugyanis kemény dilemmával jár.  Ha kiválasztunk egy dolgot, akkor kizárjuk a többit az életünkből. Egy idő múlva rájövünk, milyen sok a veszteségünk, és ez súlyos teherként nehezedik ránk. Ezt a terhet egyre elviselhetetlenebbnek látjuk, ránk ereszkedik, szinte megfojt. Valahogyan kompenzálnunk kell a nyomasztó érzést, tehát kijelentjük, lehet, hogy sok a veszteségünk, de mi a legjobbat, a legtökéletesebbet választottuk. Senki sem mondja a boltból távoztában, hogy egy vacak farmert vettem, hanem kijelenti, a legjobbat vásároltam. Párkapcsolatainkban is ezért akarjuk társunkat tökéletesnek.

A sikeres párkapcsolat titka a megfelelő kommunikáció. Négy fő típusát különböztetjük meg, az első az aktív konstruktív kommunikáció. A férj hazaérkezik, és boldogan bejelenti, hogy fizetésemelést kapott. A feleség együtt örül vele, érdeklődik a részletekről, pezsgőt bont. A passzív konstruktív kommunikációnál a feleség elmondja ugyan, hogy örül a fizetésemelésnek, de ezt közömbösen teszi, majd siet a dolga után. Az aktív destruktív esetben a feleség a férjnek támad, mondván, miért csak most kapott fizetésemelést, már régebben kellett volna, gúnyosan megjegyezi, hogy azt már meg sem kérdezi, hogy mennyit, biztosan olyan keveset.  A passzív destruktívnál a feleség hűvösen megjegyzi, hogy jó, akkor megyek, csinálom a vacsorát. Természetesen az aktív konstruktív kommunikáció az, ami a házastársakat közelebb viszi egymáshoz, közös élményekhez juttatja őket, és kifejezi azt, hogy valóban fontosak egymásnak.

A boldogság csak csekély mértékben függ a külső körülményektől, jelentős mértékben meghatározza az, hogy én hogyan vélekedem a dolgokról. Más egy szituációt a jelenben átélnünk, és más az időben eltávolodva értékelnünk azt. Elképzelhető, hogy egy fájdalmas eseményt, mint akár a gyomortükrözés, negatívan élek meg, de később pozitívan értékelem. Általában azokat a történéseket ítéljük jónak, melyeknek kevésbé fájdalmas a befejezésük. Feri atya arra buzdította közönségét, hogy próbáljuk pozitívan befejezni történeteinket. Ezt bármikor megtehetjük, még akár olyan személyek esetében is, akik már elhunytak, mert gondolatban folytathatjuk a velük korábban megkezdett dialógusokat. Sors és önismeret a mi kezünkben van, ne engedjük elfolyni!