Hogy a prehistorikus pinupgirl-ök (ejtsd pina-pgörl) termékenységi szimbólumok voltak, grafikus feszültséglevezetést szolgáltak, vagy egyszerűen görbe vonalak voltak - nehéz eldönteni. Mindenesetre a mai férfiakhoz hasonlóan minden ősférfinak is mindenről mindig ugyanaz jutott eszébe.

A klasszikus görög meztelenkedés már klasszikus szabályok szerint rajzolódott: lehetőleg mindenféle felületre és nagyon sokféle technikával. Meztelenség maradt fent a vázákon, a falakon, a domborműveken (de még mennyire, hogy dombor), a szobrokon.



Kissé lelomboznánk heteroszexuális művészetrajongó táborunkat a ténnyel, hogy a meztelenség elsősorban és nagyon sok esetben meztelen férfit jelentett. Szóval a görögöknél a pinupgirl tulajdonképp pinupboy volt, ezt az információt meg - kedves olvasó - tegyed, ahova tudod és akarod.

Míg a görögök gátlástalanok, grandiózusak és kellőképpen meseiek voltak (sok mitológiai szörnnyel érzékeltették, hogy a szex nem csak játék és mese), addig a rómaiak rájöttek, hogy a meztelen nő hétköznapi kellék, tehát - ahogy az a Pompeiből előkerült leleteken is pontosan látszik -  helyet biztosítottak az ilyen jellegű pajzán ábrázolásoknak a köztereken és a magánlakásokban egyaránt.



Változás csak akkor következett be, amikor trónra lépett Nagy Konstantin, és a katakombák mélyéről előbújt a kereszténység. Azaz helyet cserélt az erotikával: a meztelen csajok látványa ekkor kezdett tiltott tartalommá válni, és visszaszorulni a sötét és nedvektől lucskos pincék mélyére. A történelmi hűség kedvéért gyorsan tegyük hozzá: akkora kurvát, mint Teodóra bizánci császárnő, ritkán hordott hátán a politikai glóbusz.

A középkor nagyjából a talpig kelmékbe, leplekbe csomagolt nők kora volt, a látványra éhes férfiszemeknek ebben az időszakban meg kellett elégedniük néhány légies vonallal, annak a jelzésével, hogy a ruha mögött tényleg van valami nőszerű. A pinupgirlök szerepét pedig a gombamód szaporodó szentek vették át. Azt is mondhatnánk, hogy a gótika csordultig volt nőábrázolással, ám a korszak erotikáját bátran mondhatjuk alulfűtöttnek.

Örömteli változást hozott a reneszánsz, amikor Da Vinci mester, tanítványai, barátai, üzlet- és ellenfelei a művészi kísérletezés, a humanizmus és a klasszikus művészetek újramelegítésének örve alatt gátlástalanul belevetették magukat a női test ábrázolásába. Mindenféle anyagból, műfajban, pózban, szögben, perspektivikusan, közelről, távolról, alulról, felülről, valamint orrba és szájba.



Ez az első olyan korszak a művészettörténet hosszú évszázadai során, amikor a meztelenség nem keres semmilyen ürügyet. Nem mitológiai ábrázolás, nem szobadísz, nem dugdosott tartalom, hanem csak az, ami: pucérság. Boldog korszak.

Ennél boldogabb már csak a barokk volt, amikor még csak mértéket sem szabtak a mesterek számára, semmi klasszikus arány, semmi görög-római hagyomány, csak a dús hús, a még dúsabb szőrzet, haj, kebel, fenék. A bujaság ekkor kerül keretbe és olyan felületekre, ahol korábban elképzelhetetlen volt (akár szakrális terekbe is).



A klasszicizmus, a romantika már a korábbi kísérletek, elszabadulások és elfojtások random újrajátszása volt: pucér, félpucér vagy éppen állig felöltözve izgató nők tűnnek fel ezentúl festményeken, szobrokon, homlokzatokon, tányéralátéteken, köztereken és magángyűjteményekben. A nőábrázoláshoz a 19. századra nem kellett különösebb ürügy, apropó, állandó vizuális ingerré vált.

A huszadik századra pedig az iparművészet felfutásával a pinupgirlök ipari áruvá is váltak. A sorozatgyártás az erotika több ezer évig rejtett oldalait is megmutatta (nem mindig előnyös perspektívák kerültek a férfiember látószögébe). A fotográfia, majd a film megjelenésével  vizuálisan is sok minden változott, a legfontosabb változás azonban az volt, hogy a női test elvehető, eltehető, zsebre vágható és bármikor elővehető lett. Magán- és használati tárgy lett.

És elérkeztünk a valódi pinupgirl-ábrázolásokhoz: azaz a tömegkultúrában felbukkanó, autentikus, nyomokban artisztikus elemeket tartalmazó nőképekhez. Külön iparágkén a Playboy elődje, az Esquire kezdte űzni, hamarosan bekapcsolódott a Cosmopolitan, a The Saturday, az Evening Post Amerikában.

Az Esquire teremtette meg azt a fajta vizuális elvárásrendszert, amelyek alapján a Playboy a mai napig futtatja a maga pinupgirljeit: legyenek elég hétköznapiak, hogy bárki számára ismerősnek, elérhetőnek tűnjenek, ugyanakkor legyen rajtuk, bennük valami különleges, meghökkentő vagy éppen izgató elem.



A második világháború alatt jelentek meg a Louis F Dow Calendar társaságnak köszönhetően a képeslapon továbbküldhető, a frontvonalra is kipostázható, szó szerint értendő pinup generációk, a legismertebb a Collector Press Military Pin-UP sorozata. A pinup ugyanis azt jelenti - hadd magyarázzuk meg -, hogy a ide-oda dugdosott nőképet valahonnan kivágták, és azt valahova „feltűzték".

A háború után Christian Dior „new look"-ja határozza meg a címlap- és reklámlányok világát. Két irányzat bontakozik ki: az egyik az olcsó és minél olcsóbb szóróanyagok formavilága (nővel állítólag mindent el lehet adni), másrészt a költséges, igényes, és nagyon drága reklámfelületek trendje.



A Brown & Bigelow cég például keverte a rajzot, a fotót, meseszerű mégis realista nőarcok és testek jelentek meg olyan művészek alkotásain, mint Rolf Armstrong, Earl Moran, Billy de Vorss, Zoe Mozert, Earl MacPherson, T. N. Thompson, Fritz Willis, K.O. Munson, Freeman Elliot, Ted Withers. Ezeket a képeket enyhe pedofília, meseszerűség jellemezte, túlstilizált, hipernőies modellekkel.



A Playboy Marilyn Monroe fotójával robbantott 1953-ban: itt már nem a férfiak képzelgéseit öntötte rajzba, különböző lenyomatokba a szerkesztő, hanem egy konkrét képpel (névvel, arccal rendelkező), szépségideállal irányították a férfifantáziát és a közízlést. A hatvanas években a domesztikált erotika - bárhová kiakasztható teljes alakos, ámde majdnem felöltözött nőalakok - némi humorral, iróniával társul például Mel Ramos vagy a tragikusan korán elhunyt Patrick Nagel munkáin.

A hetvenes években a Penthouse térhódításával kapnak teret a direkt, explicit pornóképek, teljesalakos, frontális ábrázolás, fanszőrzet (lehetőleg minél dúsabb, minél közelibb). A nyolcvanas-kilencvenes évek végére a kép és a mozgókép közötti átmenet lett a kérdés a pornó-print iparban: a Hustler piacralépésével és terjedésével ábrázolhatóvá vált a behatolás, és kihívássá vált a genitáliák lehető legközelebbi megmutatása. Ez az a pont, amikor a pinupgirl-ből a girl eltűnik...