A dokumentumfilm a 11 éves múltra visszatekintő Bocuse d'Or, a francia mesterszakács Paul Bocuse-ről elnevezett, gasztronómiai olimpiára való felkészülést mutatja be a spanyol csapat szemszögéből. A kezdő képsorok megtévesztőek lehetnek, hiszen a közönségből és a helyből ítélve lehetne ez akár sakkverseny is, ahol a szurkolók egy kicsit sokat öntöttek a garatra és nem bírnak viselkedni. Ez az elképzelés azonban gyorsan szertefoszlik, és egy igen rangos esemény, szem- és ízlelőbimbó-keményítő tanúi lehetünk. Megszólalnak a zsűri tagjai, az esélyesek és az atmoszféra is szó(sz)t kér - amiben a gasztro-olimpia éppen fő. A verseny szabályai szerint a döntőbe jutott 24 ország válogatottjának - ugyanis a szakácsok az országuk selejtezőjéből kerültek ki győztesen - három meghatározott alapanyagból kell minél jobb és tetszetősebb ételt készíteni, öt óra leforgása alatt.

Az események viharából egy pillanat alatt visszazökkenünk annak a felkészülési időszaknak az elejére, ami a spanyol csapat konyhai ventillátorának 1-es fokozatával ér fel leginkább. A dokumentumfilm három szálon futtatja és emeli egyre nagyobb hőfokra az eseményeket - pontosabban a selejtezőbeli spanyol zsűri, a séf, Jesus Almagro, illetve a bressei csirke, a norvégiai laposhal és az egy házszámmal arrébb lakó királyrák sütő melletti, illetve azon belüli kalandjait.

A rangos eseményhez rangos alapanyag dukál - a bresse-i csirke az egyetlen eredetvédett fajta, aminek ára 10 euró is lehet kilónként, azaz drágább, mint egy átlagos dvd-lejátszó. Viszont csirkénket készülékünkön akár AVI-ba, és bármilyen képformátumba átkonvertálhatjuk, valamint ha egy élő csirkéről készült képet egy, már tálalásra kész mellé teszünk, nem kell bajlódni annak elkészítésével. Bár ettől még éhesek maradunk, de hát ez kit érdekel? A norvég laposhal - más néven halibut - azért értékes, mert norvég, és lapos, és a norvégiai jeges vizekben tenyésztik. A királyrák meg egyszerűen király. Bár nem valószínű, hogy ezt külvárosi srácok véleményére alapozta a szervezőbizottság.

A film egyik nagy erőssége, hogy remekül szembeállítja a főhős Jesus Almagro által képviselt kreativitás és produktivitás szubjektív élményét és hajtóerejét, a spanyol szakzsűri objektív, kíméletlenül őszinte és a tapasztaltakat tanácsként felhasználni akaró habitusával. Az ellentétek ebben az esetben tényleg vonzzák egymást, hiszen a két fél csatája - és egyben közös célja - előrevetítheti egy olyan háború megnyerését, ami a konyhában dől el. A csapatnak végül sikerül tervét az olimpia első napján kisütni. A fentebb már említett közönség szerepének fontossága vitathatatlan, hiszen hatalmas elánnal drukkolnak válogatottjaikért, amint azok sikeresen becsúsznak a csirkéknek, 11-est értékesítenek a fagyasztott laposhalakkal szemben, valamint közvetett szabadrúgást rúgnak a királyrákok ellen.

Ahogy a moziban mellettem ülő ismerősöm megjegyezte az egyik csapat tálalási kombinációjával kapcsolatban: „nem jó, mert túl messze van", tulajdonképpen csak abbéli sóvárgásunkat erősíti, hogy mi is kedvünkre szenvedjünk hajótörést a gasztronómia végtelen óceánjában.

A film megtekintése minden éhes korosztály számára ajánlott. Akinek pedig nem inge ne egye magára, mert egy ilyen ételfolt is többe kerül, mint egy mozijegy. Azzal viszont megnézheti és jóllakhat a látványtól, vagy a mozivászontól.