„1977 óta foglalkozom hivatásszerűen fotografálással. 1977-től 1982-ig a Vas Népe napilap fotósa, majd főállású fotóriportere voltam. 1982-től a Magyar Távirati Iroda munkatársaként tudósítom a nyugat-dunántúli eseményeket; minden, a régióban történő országos jelentőségű rendezvényen - a sporttól a protokollig - jelen vagyok, műfajtól függetlenül. Tudósítóként számos olimpián és világversenyen vehettem részt. Eljutottam a világ összes kontinensére. A saját stílus kialakítása a legfontosabb. Mindegy, hogy ez tárgyat, egy tájat vagy egy erotikus képet készítek, a szépség elkötelezettje vagyok...." - nyilatkozta Czika László a program ismertetőjében.

Bevezetőként az esemény házigazdája, Gründwald Zsolt a visszatérő és új vendégeknek beszélt a Kalandor-Körről, ahová minden hónapban ismert közéleti személyeket hívnak meg, akik múltjuk egy-egy részletét hozzák magukkal, utazásaikról mesélve. Zsolt szerint az előadóként meghívottakat általában két csoportra lehet osztani: vannak, akik sokat beszélnek és kevés képet hoznak, vannak, akik keveset beszélnek és sok képet hoznak. Egy fotós esetében ez a második lehetőség kézenfekvő, ám akik ismerik Czika Lászlót, jól tudják, hogy egy harmadik variációra számíthatnak tőle!! Sokat és élvezetesen tud mesélni, sok-sok fotó bemutatása közben.

A Kalandor-Kör szimbólumává váló bőröndből előkerült egy kép Ausztráliáról, amelyet a fotós hagyományteremtő szándékkal adományozott az este emlékeként a Café Frei-nek. Egyébként soha nem utazik bőrönddel, mindig kis táskát visz magával, de utazás közben vásárol és nagy táskával tér haza. A kiváló fotósról megtudtuk, hogy az Ausztráliában készített 10.000 képéből a mai estére 3.000 darabot válogatott.

Elmondta, hogy gyermekkorától érdekli a képalkotás, a fotózást nővére fényképezőgépeivel kezdte. Kozma Gábor csábította a helyi újsághoz, miután látta néhány nagyon jól sikerült szociofotóját, továbbá épületeket és szép lányokat megörökítő fényképét. Úgy tartja, hogy nagyon fontos eljutni a különböző eseményekre (olimpiákra, sportrendezvényekre, államfők, delegációk fogadására), de nem elég „csak" ott lenni, és elkészíteni a rutinképeket, hanem alkotni kell, a pillanat egyediségét, megismételhetetlenségét kell kivárni. A jó fotó mindig fejben dől el, ehhez pedig lehet, hogy nem lesz társítható pillanat akár az esemény végéig sem, hiába született meg róla az elképzelés bennünk. Türelmesnek és kitartónak kell lenni, a fotózás megfontolt és megkonstruált alkotómunka, a digitális korszak „sorozatlövő" technikája ellenére is.

Bepillantást nyerhettünk a fotózás „hőskorába" is, hiszen korábban 12 kockába kellett a „mondanivalót" és a látványt besűríteni. A technikai infrastruktúra akkor még nem ismerte az otthonmelegből félkézzel indított fájlküldés fogalmát, ennél nomádabb volt az információátadás módja: amikor a 12 kép elkészült, kivitte az állomásra és vonaton jutott el a képanyag Budapestre, az MTI-be.

Ezután elkezdődött az igazi vetítés, peregtek a képek Ausztráliáról. Először az odautazás élményeiről mesélt, Japánról, ahol hosszabb ideig kellett várni a „csatlakozásra", s közben a fotókon feltűnt az utca, ahol játékgépekkel játszottak az emberek, és a repülőtér, amely egy szigetre épült.

A következő fényképen már elénk tárult Ausztrália, az óceán partja és Gold Coast, a földrész hatodik legnagyobb városa. Itt a gyerekek szörfdeszkával a hónuk alatt járnak iskolába. Egyenruhát viselnek, inget és nyakkendőt a hétköznapokon is, de iskolába menet vagy jövet szörföznek egyet az óceán hullámai között.

Az ausztráliai utazás apropóját a Szombathelyi Kötélugró Klub sportolóinak Ausztráliában rendezett versenye adta. Amikor megtudták a helyiek, hogy magyar lányok is részt vesznek a versenyen, „mozgósították" az ott élő magyarokat. Egy 86 éves bácsi a helyi rádió műsorvezetőjeként interjút készített a magyar csapattal, ezenkívül több képen is feltűnt Erzsi néni, aki 90. életévéhez közeledett, de még autót vezetett. Fehér kesztyűben, amolyan kékvérűként. Látogatást tettek egy idős házaspárnál is, akik egy apartman házban laktak a 26. emeleten, óceánra néző nappalival és fürdőszobával - „minél magasabban laksz egy felhőkarcolóban, annál magasabb a lakás ára" - tudtuk meg a kilátás szempontjából szinte nüansznyi különbséget mondjuk a 26. és a 42. emelet közt.

Sydneyben is rengeteg kaland várt a kis csapatra. Amikor megérkeztek a szállást biztosító magyar családhoz, a beszélgetés során közös ismerősre bukkantak Csaszi személyében, aki korábban a szombathelyi médiában dolgozott, majd Ausztráliában telepedett le végleg. Csaszi egy óra múlva értük ment, majd az estét a közös ünnepléssel, beszélgetéssel töltötték.

A személyes történetek mesélése közben folyamatosan felvillantak képek felhőkarcolókról, hidakról. Megcsodálhattuk a 100 éves, 136 méter magas Harbor Bridge-t, amelyen négy vasúti sín és sok-sok közlekedési sáv található. Több nézőpontból is megtekinthettük az Operaház épületét, mint Sydney egyik legnagyobb látványosságát.

Az ausztráliai találkozások közül a legemlékezetesebbként az Orszáczky Jackie-vel, a híres jazz zenésszel való találkozást említette Czika László. A legendás, zeneileg korát megelőző Syrius együttes egykori tagja egy klubban játszott zenekarával, így jó alkalom nyílt arra is, hogy Tímár Péternek, a Lamantin Jazz Fesztivál főszervezőjének üdvözletét átadják.

Egy fotó erejéig benézhettünk az „1. számú ausztrál büfébe", ahol híres embereket, államfőket vendégelnek meg egy-egy szendviccsel. Szinte megkerülhetetlen az egység, jóformán minden turista útbaejti a „talponállót".

Az elbeszélés alapján úgy éreztük, hogy nagy kiterjedése ellenére Ausztrália a nyugalom szigete, az emberek ráérnek arra, hogy foglalkozzanak egymással, mosolyogjanak egymásra, segítsenek egymásnak. Szembeötlő volt az is, hogy a fotókon szereplő emberek általában idősek. Biztosan a nyugalom és a békesség eredményezi a hosszú életkort, amelyet egészségben és aktívan élnek meg. Ausztrália szépsége, amelyeket a fotók közvetítettek számunkra, elvarázsolt bennünket. Köszönjük Czika Lászlónak a másfélórás idegenvezetést!