A zenekar kicsit hosszabb szünetet hagyott legutóbbi albuma óta, hiszen korábban sűrűbben jelentek meg nagylemezei: Egy a hazánk (2003), Mennyit ér? (2004), Szélbe kiáltok (2005), Éberálom (2007), Lélekvesztő (2009). Ez a szünet azonban egyrészt tevékenyen telt, hiszen a folyamatos turnézás mellett koncertkiadványok is születtek - CD és DVD -, valamint a Fővárosi Nagycirkusz után a Petőfi Csarnokba szerveztek magyar viszonylatok között igazán nagy volumenű, sikeres koncertet. Mindezeken túl láthatóan sorra születtek az új dalok, és mindezek felvétele is lezajlott.

Az új albummal új honlap is készült, amelyet továbbra is a www.ismerosarcok.hu címen lehet elérni. Újdonság a teljes dizájnváltás mellett, hogy kissé szűkszavúbb az oldal, például a zenekar tagjainak megnézhetjük a fényképét, de információt nem kapunk róluk. Régi rajongók lévén ez nem probléma, de talán célszerű lett volna megtartani a régi honlapból ezt a funkciót. A Firkafal (egyfajta fórum, vagy vendégkönyv) megszűnt, ez korábban is problémás volt, egy ideig szünetelt is - most végül egyértelművé vált, hogy ez a lehetőség nem lesz többé elérhető. (Ha valaki kapcsolatba akar lépni a zenekarral, továbbra is megteheti, egymással pedig ha máshol nem, az ismert közösségi oldalakon megtehetik.) Egy elem azonban sajnálatunkra megmaradt, mégpedig az önműködő, automatikus zene, ami a honlapra lépve egy felugró ablak mellett (ami mindig az épp aktuális hírt, koncertet közli) elindul. Ez sajnos sokszor zavaró, főleg ha a honlapon belül újra a főoldalra lépünk, mert ekkor újra és újra elindul. Érdemes lenne elgondolkodni, hogy ez a funkció fontos-e ennyire.

Az új honlap és az új album borítója egyébként, ahogy azt már megszokhattuk, színeiben és teljes dizájnjában megegyezik, ez mindig aktuálissá varázsolja az internetes felületet is, mint a szinte napi frissítés is, ami abszolút pozitívum. Az album borítója igényes, szép kivitelű, egyszerű, tiszta és egységes képet mutat. A legutóbbi dizájn sötét színeivel ellentétben szinte minden elem fehér, vagy legalábbis világos színekben mutatkozik meg.

A CD 16 felvételt tartalmaz, ami önmagában is viszonylag sok, ehhez társul a 69 perces időtartam. Számos meglepetéssel találkozunk, ha sorra vesszük az egyes dalokat.

„Hang a csöndben"

A bevezető hangzatok súlyos, baljós árnyalatokkal indítják az albumot. Nyerges Attila hangja, amely magyar viszonylatban - műfajtól szinte függetlenül - mindenképpen a legjobbak közé sorolandó, olyan tisztasággal szólal meg, mintha maga a szíve énekelne; Attilát ismerve egyébként ezen nem is csodálkozunk. Az én és az Isten című felvétel egyfajta ars poetica-ként is felfogható, hasonlóan a korábbi A dolog című dalukhoz. Jól megalapozza a hangulatot; a kidolgozott, kiforrott, érett darab, kevés szöveggel operál, inkább a lelkiállapotra hat. Jól illik a CD elejére.

A következő szám, a Születés akusztikus alapokon nyugvó zenéje érzelmes, őszinte szöveget kísér. Önéletrajzi ihletésűnek érezzük, bár amióta tudjuk, hogy „A zenész dolga, hogy zenéljen, a szívem mélyéig elérjen" (A dolog, 2003), azóta ez egyfajta elvárás is a zenekarral szemben. A Születés szintén jó hangulatteremtő, nem kifejezetten gitárközpontú dal, nagyobb szerepet kap benne a zongora, jó érzékkel egyensúlyozva a két hangszer között, különösen a szólódallamoknál. Práder Vilmos kitűnő gitárjátékát élőben sokszor megcsodálva tudjuk, hogy nehéz nem elrugaszkodni a szabott keretektől, persze erre a legtöbbször nincs is szükség, de ebben a dalban pontosan annyit és úgy játszik, amennyit a zene megkíván, Leczó Szilveszter kellemes dallamait így még élvezhetőbbé téve. Külön kiemelendő, hogy az akusztikus részek alatt van egy gitárdallam, ami különös feszültséggel tölti meg a felvételt, ami ezzel is végződik, bennünk hagyva ezt a bizonyos feszült állapotot.

(Nem bírjuk kihagyni a bennünk óhatatlanul felmerülő hasonlatot, amit galád képzeletünk elénk tár, miszerint az ABBA: The Winner takes it all című kitűnő slágerének refrénje jut eszünkbe a Születés refrénjéről, természetesen nem feltételezve a szándékosságot, ez inkább a mi zenei furcsaságaink közé tartozik, bocsássa meg nekünk a világ.)

Az előző sötét, feszült hangulatból aztán a fényre jutunk a Repít a széllel. Optimista kicsengésű szerzemény nehéz szöveggel, feszes, jazz, funky és groove elemeket is felsorakoztató, változatos zenével. Kovacsik Tamás nem hazudtolja meg magát, fantáziadús és erőteljes dobolását eddig is szerettük, különösen azért, mert erőteljességében sem dobolta „szét" soha a zenét, mégis mindig kellő mennyiségű energiát, és nem utolsósorban szinte mértani pontosságú alapot szolgáltatva a többieknek. A hangnemváltások üdítőek és nem zavaróak, és azt a feszültséget, ami a zenekar mondanivalójának legalapvetőbb magva, végig fenntartják.

A negyedik felvétel Tóth Lilla, az Ismerős Arcok eddigi munkájában is gyakran részt vevő, angyali hangú népdalénekes, népzenész éneke. Gyönyörű karácsonyi altató, Ismerős Arcok-zenével körítve: igazi csemege, még az eddigi kiadványok tükrében is, hiszen a népdalfeldolgozás sosem állt távol a zenekartól (a legismertebb talán a  Fellegajtó nyitogató 2003-ból, de említhetnénk a Csillagok, csillagok, a Hidegen fújnak a szelek, vagy az A szél patkójától című feldolgozást 2005-ből, illetve a Nagypénteken holló mossa két fiát vagy az Édesanyám rózsafája is emlékezetes felvételek 2007-ből - a teljesség igénye nélkül). Kicsit talán meglepő épp egy karácsonyi dal szerepeltetése az albumon, de ezáltal teljesül a zenekar hagyománya, hogy minden CD-jén szerepeltet ilyen feldolgozást.

„Nem baj, jön a segítség!"

A következő dal igazi „kerítésbontogatós", ízig-vérig rocknóta, élő koncertre való. Vélemény, tapasztalat, szókimondás, őszinteség, energia - hát mi más kell még? Az egyik - véleményünk szerint - legjobb nótának bizony ezek az összetevői. Hősök nélkül. Megjegyeztük ezt a címet.

A rockérzés után szomorkás, visszafogott zongoradallamok vezetnek tovább minket a CD-n. Nyerges Attila meglepő, mély tónusú énekhangot alkalmaz ebben a megrendítő dalban. Néhány helyen érdekesen elüt a zongorakíséret az énekdallamtól, de ez Leczó Szilveszter fülét ismerve biztosan szándékos, mert a kellő hatást, a furcsa zavart, az újra feltámadó feszültséget a zene és a szöveg is kifejezetten  alátámasztja. Az Isten háta mögött Mind zenében, mind szövegben egyértelműen a refrénben teljesedik ki, amit talán szükségtelen is magyarázni. Több olyan emberi tragédia is áll a háttérben, amit vagy ismer a hallgató, vagy nem, ettől függetlenül is átérezhető és megdöbbentő erejű ez az egyébként slágergyanús dal.

A hetedik felvétel szintén érdekességet tartogat: a Nem látlak én téged többé egy katonadal feldolgozása érdekes zongorarésszel az elején és a végén, egyébként cimbalommal, harmonikaszólamokkal és szaxofonnal fűszerezve. Nyerges Attila hangja teljesen új dimenziót ad ennek az ismert nótának.

A lemez feléhez érkezve egyre több finomsággal találkozunk. A Szívemben tudlak című felvételen például az a Tánczos István énekel, aki már az első Arcok lemez óta rendszeres szereplője a koncerteknek is. Végre hivatalosan is bekerült a zenekarba, legalábbis a honlap tanúsága szerint. Stevie jazz tanszakon végzett szaxofonos (és tudomásunk szerint kitűnően szájharmonikázik). A szaxofon az Ismerős Arcok által képviselt műfajban (ami tulajdonképpen mi is? Rockzene blues-jazz-groove stb. elemekkel vegyítve, nemzeti öntudattal fűszerezve, őszinteséggel, érzelmekkel és önvallomásokkal meghintve?) viszonylag ritka hangszer, de jól kiegészíti az összképet, harmonizál a gitárral, szólóhangszerként is remek, és nem utolsósorban Stevie a közönség egyik kedvence, egyszóval minden érv amellett szólt, hogy állandó tagként érdemes kezelni.

Nos Stevie jól is énekel, amint azt korábban néhány vokálból már sejthettük (no meg bizonyos korábbi felvételekből is), most bebizonyosodott. Tiszta, kellemes, érdekes hang, slágeres refrénnel, romantikus szöveggel, némi popos beütéssel, ami nem baj, sőt! A gitárszóló persze jelzi, hogy azért kérem szépen itt mégiscsak rockzenéről van szó. Egyszóval Tánczos Istvánnak örülünk, szeretjük, szívünkben tudjuk... A Szívemben tudlak ugyan egy picit talán hosszúra sikeredett a maga 5 perc 20 másodpercével, de tekintve, hogy a lemez legrövidebb felvétele is 3 és fél perces, ez teljesen megbocsátható, főleg azért, mert hallgatva amúgy nem is tűnik annyira hosszúnak.

A borongós hangulatú (és leghosszabb, 7 perces) következő dal Az idegen címet viseli. Nagyon érdekes, első hallásra nem is tudtuk hova tenni: csoportos éneklés, indulós ritmika, egy kissé olyan „kárpátiás" - hogy új szavakat is alkossunk jelen írásban - de a szöveg finomabbá, a zenekarra egyébként jellemző mondanivaló határozottabbá teszi a dalt, emellett kulturált, részletesen kidolgozott zenéről van szó, ami nem sikkad el a szöveg mellett, és ez külön értékké emeli a korábban furcsállott tulajdonságokat. A 6/8-os ritmika különösen tetszik a fülünknek, érdekes, hogy általában ezt a zenekarok ritkábban használják, pedig jó megformálással nagyon üdítő.

Nagyon érdekes a felvétel végén a Himnusz végének megjelenítése, tömegskandálással körítve.

„Szeretlek, mert én szeretni jöttem"

Igazi újdonság az Ennyi című következő, immár 10. dal a lemezen. A szöveg és a zene egyaránt jó ritmikájú, élvezetes, ismerős elemeket is megjelenítő (pl. a tükör és a belőle ránk bámuló idegen, vagy a belevicsorgó szörnyeteg párhuzama feltűnő, az előbbi az Egyetlen kapcsán, még 2007-ből), egyszerű, nagyszerű szerzemény. Az újdonságot FankaDeli, azaz Kőházy Ferenc szereplése adja, akit, bevalljuk őszintén, eddig olyan túlzottan nem is ismertünk és nem is kedveltünk, azonban ez a megjelenés igazán szimpatikus. Jó szöveg színvonalas előadásban, Ismerős Arcok zenei alapra. Az első hallgatáskor ennyit írtunk a papírra: JÉ! És ez el is mond mindent.

Nem maradhatnak ki a vérbeli blues szerzemények sem a sorból. A Maradj még már közönségkedvenc, örülünk a felvétel elkészültének. A zenekar stílusára jellemző fordulatok megmaradtak, Práder Vili gitárjátéka jól érvényesül, és amit leginkább érdekesnek tartunk: vidám zenére könnyed hangon énekelni, hogy „itt már halott a lélek" - ez az igazi kihívás. Nehéz mondanivalót viszonylag könnyedebb stílusokban tálalni bizony szinte lehetetlen, de az Ismerős Arcoknak talán többek közt éppen ebben rejlik a varázsa.

A 2006-os események, mint tudjuk, mély nyomot hagytak a zenekar tagjaiban. A Költők és kígyóbűvölők című 2007-es dal volt erre eddig a legjobb példa, most egy erőteljes, tiszta rockszerzeményben ismét találkozhattunk a témával. Hatásos, lényegre törő, szűkszavú refrénben fogalmazza meg a szövegíró a mondanivalóját. Váratlan fordulat, mert a bőségesebb versszakok utáni lassabb, mélyebb refrén nem jellemző a zenekarra, de jó néven vettük ezt az újítást. Szeretjük a Nyerges Attila tiszta hangjába rejtett dögöt is. Találat.

„Ha féltem is, a helyemet megálltam..."

Szintén hagyománynak tekinthető, hogy Práder Vilmos is énekel egy-egy jellemzően blues nótát az Arcok lemezeken. Rekedtes, jellegzetes hangja, és a rá írt, érzelmekről, bánatról, kocsmáról, borongós égről szóló szöveg természetesen most sem maradhatott ki. Az Álomrabló is megélt már pár koncertet, jó visszhangokkal. A rosszfiúnak érzelmei vannak című műsorunkat látják, tessék „elfelejteni, hogy gazember voltál, és szerettél, ahogy tán senki még". Ne érezze senki rosszmájúságnak - ennek a „gazembernek" tényleg van szíve, méghozzá nagy. Kár is, hogy a dal egy picit hirtelen ér véget, a mi ízlésünknek legalábbis.

A címadó dal a lemez vége felé kapott helyet, és bebizonyosodott, hogy mind ez, mind maga a címadó dallá választás jogos. Az egyik legjobb szerzemény, slágeres, viszonylag kevés, ezáltal könnyen tanulható szöveggel, énekelhető refrénnel, megbízható, a zenekarra jellemző felépítéssel, fordulatokkal, tematikával. Mindenképpen kellenek ezek a dalok, hiszen a törzsközönség füléhez ezek találnak leghamarabb utat. Külön kiemelendő, hogy a gitár és a szaxofon mennyire jól harmonizál itt is.

Az utolsó zenei felvétel az Eső mossa. Szintén slágergyanús zene, levezetésnek is tökéletes. (A „veled zuhanok a végtelenbe" kitétel valamiért kissé ismerősnek tűnt, de mégsem az, mert internetes keresésre még csak hasonlót sem találtunk, legfeljebb a „zuhanás" és „végtelen" kifejezések egymással összefüggő szövegben gyakori előfordulását.) Élvezetes ritmika, fülnek és szívnek kellemes szöveggel. Érdekes a címválasztás, első látásra a fentebb már említett Nagypénteken holló mossa... kezdetű korábbi felvétel jut eszünkbe, bár semmi összefüggés nincs a kettő között.

A lemezen mintegy bónuszként egy 21 másodperces József Attila idézet hallható Latinovits Zoltán előadásában. Ehhez egyáltalán nincs szükség kommentre, a szöveg önmagáért beszél, azt javaslom, mindenki hallgassa meg.

„Nyomot hagyni! Ez a cél."

A zenekar honlapján a „zenék" menüpontban az összes eddigi kiadvány megkereshető, a szövegek is olvashatóak. A Kerítést bontok című lemez adatainál egy külön szöveg olvasható, mintegy előszóként, bevezetésként a hallgató részére. Keretbe próbálja foglalni a szerzeményeket, összefoglalja a sorrendet, történetet ad mögéjük. Jó koncepció, ennek ellenére mi e szöveget tulajdonképpen figyelmen kívül hagyva hallgattuk a dalokat, ám régi Ismerős Arcok-ismerőként engedtessék meg nekünk ez is.

Egyetlen zenekari tag maradt a végére, akit még nem említettem, ő a basszusgitáron játszó Galambos Nándor. Míg a 2009-es Lélekvesztőn többször is dicsérhető jól hallható, egyes helyeken kiemelt játéka, itt valamiért nagyon a háttérbe húzódik a basszus szólam, azonban mindezt mégis magabiztosan teszi, biztonságos alapot adva a zenekar többi tagjának. Szerencsére koncerteken sokszor tapasztaltuk élvezetes és szórakoztató megjelenését, és emlékszünk bizonyos nagybőgőn előadott részekre is, amiket különösen szerettünk, mindenképpen érdemes lenne újra visszahozni ezt a ritkán használt hangszert, és kicsit jobban megmutatni magát.

A Kerítést bontok maradéktalanul illeszkedik abba a képbe, amit a Magyarországon olyan ritka igényességgel dolgozó Ismerős Arcok ebben a nehezen megközelíthető műfajban eddig nyújtott nekünk. Még saját maguknak is magasra teszik a mércét, de mindig teljesítik az elvárásokat, ezt azonban nem megalkuvó, nem a popularitást kereső módon, hanem egyéni hangjukat megőrizve teszik. Még mindig van mondanivalójuk, még mindig nyújtanak újat, emellett hozva a tőlük megszokott színvonalat. Nem is szabad engedni ebből, ezért is örömteli minden megnyilvánulás, amit az utóbbi években egyre többször látunk-hallunk tőlük, legyen az újságcikk, rádióinterjú, televíziós szereplés. Nagy szüksége van a magyar könnyűzenének olyan, megalkuvást nem tűrő, igényes, művelt, befogadható zenét játszó zenészekre, akik mondanivalóban - méghozzá  fontos, értékes mondanivalóban - sem szenvednek hiányt. Az Ismerős Arcok tagjai óriási felelősséget vállaltak magukra, amikor letették emellett a zene mellett a voksukat, de ők betartják az ígéretüket. „A zenész dolga, hogy zenéljen" - és ők teszik a dolgukat.

Ismerős Arcok: Kerítést bontok
Grund Records - 2012
69 perc