Manapság a cseh filmek a reneszánszukat élik, elég csak az utóbbi idők egyik népszerű vígjátékára, az - 'Őfelsége pincére voltam' - címűre gondolni. Egyvalami biztos, a cseh filmeknek bája van. Nem olyasfajta, amit lányok árulnak bizonyos helyeken - igen, a forralt-boros bódékra gondolok -, hanem olyan, ami képes homlokegyenest ellenkező érzelmeket kiváltani a nézőből. Akinél ezt elsőre nem tudja elérni, azt addig molesztálja, amíg ezekből legalább az egyik nem valósul meg. Azaz vagy sírni fognak rajta, vagy nevetni. Vagy mindkettőt. Vagy viszketni fog a hátuk. Akkor viszont megvakarja - hiába, a cseh film mindenre képes. Konténerekben biztosan nem találjuk, még ha hosszabban keressük is. Ugyanis a cseh film nem szemét.

A történet szerint egy idősödő irodalomtanár, Josef Tkaloun - Zdenek Sverak, forgatókönyvíró, Jan Svarek édesapja, aki szintén a fia által rendezett, Oscar-díjas Kolja-ban alakított zseniálisan, ráadásul ő írta annak a forgatókönyvét is - az iskolában nem tud lépést tartani a kamaszgyerekek felfogásával. Ez körülbelül a "hogyan rappeljünk Petőfit, lehetőleg úgy, hogy minél többször legyen benne az a szó, hogy verdák, meg gettó", ami a későbbiekben akár még hasznosulhat is. Miután az egyik kis gengszter megpróbál vele üzletelni egy verssel, Josef egyszerűen rácsavarja a fejére a szivacsot. Ettől a pillanattó kezdve lesz pedagógusunk velőtrázóan szimpatikus. Ismét a cseh karakterformálás mesterlövése fúródik szívünk és a rekeszizmaink közepébe.

A film zseniálisan használja fel a mozivásznat, mint távcsövet, hogy egyetlen másfél órás célbavétel után szinte felkiáltsunk székünkből, hogy ide lőjetek (halkabban hozzátéve, hogy azért ne feltétlenül a hátsónkba). Az csak tetanuszoknak és nagy testű kutyáknak van fenntartva. Ugyanis ezek a karakterek ellentmondásosak, de ami a leginkább fontos, hogy határokat feszegetnek. Egy cseppet sem zavaró számukra, hogy mások hülyének nézik őket. Ők tisztában vannak azzal, hogy változtatni akarnak az életükön, és meg is merik ezt tenni. Tegye fel az a kezét, aki manapság így fogja fel a dolgokat. Igen, pontosan úgy, hogy van benne bátorság és optimizmus. Josef is lehetne ilyen, de esze ágában sincs. Csupa, az élet súlyától megfáradt emberrel van körülvéve, ami az előbb említett helyzetet még sarkalatosabban érzékelteti. Felesége, Tkalounné (Daniela Kolárová), megkeseredett nyugdíjas némettanár, akinek ideje nagy részét az tölti ki, hogy férjével zsörtölődik. Lányát (Tatiana Vilhelmová - az Indián Nyárban játszott karakter szinte visszakacsint ránk) vigasztalja férje hűtlensége miatt, majd zsörtölődik férjével, és egy prágai jegyzőnek (Jan Vlasák - a Motel mészáros ügyvédje után egy kevésbé őrült szerepben, amiben nem vágják le az ujjait) ad német-leckéket, aki titokban érzelmeket is táplál az asszony iránt. Illetve, hogy ne hagyjunk ki semmit, zsörtölődik a férjével.

Karakterek, karakterek hátán, mindegyiknek megvan a maga vicces és kevésbé vicces, de annál formásabb testű szerepe. Helyzetkomikumban - Josef vágyálmai csalják leginkább lépre a komoly arcot vágó izmainkat - tehát nincs hiány, ami remek keretet biztosít főszereplőnk útjának kikövezésében.

Josef habitusa, és az élethez való viszonya hatással van az emberekre, akik először vagy nem foglalkoznak vele - mint például az üvegvisszaváltóban munkatársa, a korábbi katona Rezac (Pavel Landovsky), amit magától értetődően nem hagy annyiban -, vagy eleve szimpatikusnak, mindenki felé nyitott, érdeklődő öregúrnak látják. Mindenki számára tartogat valami meglepetést, hiszen lányának udvarlót talál, korábbi kollégája, Landau (Jíri Machánchek) személyében, szívritmus-jelző készüléket szereltet fel, hogy megtudja, hogy nem rozsdás-e még a „fegyvere", és feleségét 40. házassági évfordulójuk alkalmából egy léggömbös kirándulásra viszi, aminek a kezdete és a vége is, csehesen mulatságos, elgondolkodtató, jelentőségét pedig a nagyszerűen fényképezett táj is fokozza.

Ó igen. Hogy mi is a történet vége? Tessék megnézni és fény derül rá!