Mert két hasábba rendezi a posztjaimat

Ha nem napilapról vagy a Bibliáról van szó, az emberi agy tiltakozik a hasábokba rendezett szövegek ellen. Most feltételezzük, hogy nekem és a hozzám hasonlóan Timeline-ellenes ismerőseimnek emberi agyunk van. (Tavaly műttettem át magam cyborgból emberré.)

De még a Biblia hasábjainál sem úgy olvasunk, hogy jobbra-balra cikázunk a versek között, és előre lelőjük a poént. Mert akkor előbb megtudjuk, hogy Jézust keresztre feszítették, majd hogy Júdás elárulta, majd hogy sírba helyezték, majd hogy mitől lett dühös Mel Gibson.

Online tartalom olvasásakor mi európaiak azt szeretjük, ha a szövegben balról jobbra, fentről lefele haladhatunk, nem pedig balra-jobbra ugrándozva, mint az üldözött majom, ki tépi ketrecének rácsát. Teljesen természetellenes, hogy középen van egy vonal, és két oldalról kapcsolódnak hozzá mindennapi bejegyzéseink.

Mert az ember úgy gondolkodik, ha visszafele görget az időben, hogy ma elvittem a kocsit a szerelőhöz, tegnap kijöttem a kórházból, tegnapelőtt karamboloztam. Nem pedig úgy, hogy ma balról elvittem a kocsit a szerelőhöz, tegnap jobbról kijöttem a kórházból, tegnapelőtt meg balról belém jött egy autó. Hiszen hátulról jött belém az állatja.

Mert hülyén néz ki

Igen. Ronda és kész.

Mert mutatja a születés pillanatát

Ki az a megszállott Facebookozó, aki születése pillanata után rögtön megosztja az eseményt a neten? Vagy tán ismertek valakit, aki kétperces korában képet töltött fel az anyukája császármetszéséről? Ennyi idő alatt még az Instagramot sem tudta volna installálni a telefonjára.

Mit fogunk megosztani halálunk pillanata után? Egy elmosódott képet az alagút végi fényről, vagy egy portrét Szent Péterről, amint kihajol a kapusfülke ablakán?

A Facebooknak sikerült banalizálnia egy olyan fantasztikus eseményt, mint egy új élet megjelenése a világban. Ráadásul az egész úgy néz ki, hogy megszülettem, majd évtizedekig semmi sem történt velem, aztán csatlakoztam a Facebookhoz. Pedig igenis történt: valahol a kettő között veszítettem el a szüzességemet, és akkor láttam először a Terminátor 2-t is.

Mert eldönti, ki fontos, és ki nem

Gondolom, valami idióta algoritmusnak köszönhetően egyes ismerőseink fontosabbnak vannak feltűntetve, mint mások. Ez a valóságban is így van, például én fontosabb vagyok, mint a leendő polgármester, de hadd döntsem el én, hogy ki mennyire áll közel hozzám.

Valószínűleg amiatt (vagy ki tudja), hogy Orczátlan Filoména fotóin taggeltek be többször, vagy ő lájkolta gyakrabban a posztjaimat, az ő képe nagyobb lesz a falamon, mint a többieké. Pedig ki nem állhatom Orczátlan Filoménát. Folyton betaggel a fotóin, és minden hülyeséget lájkol, amit írok.

Évtizedek szerint csoportosítja az életed

Amikor 2009-ben csatlakoztam a Facebookhoz, még fogalmam sem volt arról, hogy most, 2012-ben is rajta leszek. De itt vagyok, egy új évtizedben, és látnom kell (hiszen a Timeline mindent azonnal láthatóvá tesz), hogy internetes jelenlétem mekkorára terpeszkedik a világhálón. Évtizedeken átívelő nárcizmus, rólam szóló bejegyzések és fotók korszakokon, divathullámokon, történelmi eseményeken át.

Az árvíz elmosott három falut? Én azalatt posztoltam valamit az előző esti házibulimról. Norvégiában egy őrült tömeggyilkos kivégzett közel nyolcvan embert? Én azalatt feltöltöttem egy képet a kutyámról. Lady Gaga mellbimbót villantott? Én azalatt... jó, erről lehet, hogy posztoltam valamit.

A lényeg, hogy sok kis Forrest Gump lettünk, aki mindent átél, de túl buta ahhoz, hogy érdemben reflektáljon az eseményekre.

De nem az a legszorongatóbb az egészben, hanem a majdani életösszegzés furcsasága. Ha majd a 2050-es években ránézek a Timeline-ra, látni fogom, hogy mindössze öt csoportban, öt kis nyomorult évtizedben összefoglalható a teljes tevékenységem ebben a világban. És akkor gyomorszájon vág majd a felismerés: Úristen, csak ennyit éltem?