A tradíció a Vörös családban is megmaradt; Vörös Gábor édesapja fazekas volt, és a fia is emellett a mesterség mellett kötött ki. 

- Amikor pályát választottam, senki sem mondta, hogy legyek fazekas. Akkoriban a géplakatos szakma volt divatos, megpróbáltam, fél évig csináltam, de rájöttem, hogy az én életem a fazekasság - idézi fel az MTI-Pressnek Vörös Gábor, az Őrségi Fazekasok Egyesületének az elnöke. Beszél arról is, hogy a hatvanas-hetvenes években az emberek úgy gondolták, hogy többé nincs szükség a kerámiából készült sütő-főző edényekre, de az elmúlt egy-két évtizedben ismét "felfedezték" a cserépedények előnyeit, így a fazekasok szívük szerint tudják folytatni a szép hagyományt.

- A családban is folytatódik a tradíció?

- Édesapámat a legjobb keramikusok közé sorolták, én is tőle tanultam a szakmát. Négy unokám van, valamennyien szeretik a műhelyt, próbálgatják a korongozást. A jövőjükről még nem döntöttek, de nem válik hátrányukra, ha elsajátítják a mesterséget - fűzi hozzá mosolyogva.

Hagyományos kézműves technikával készülnek a mázas kerámiák
    
Az Albert családban az 1800-as évek óta - eddig tudják visszavezetni a családfát - apáról fiúra száll fazekasság. A most 37 esztendős Albert Attila nagyapja telephelyvezető, édesapja korongozó volt a magyarszombatfai kerámiagyárban, de alkotott a családi ház mellett berendezett fazekasműhelyben is. A magánvállalkozást 2000 áprilisában az Albert Kerámia Bt. váltotta fel, de a családi műhelyben továbbra is hagyományos kézműves technikával készülnek a mázas kerámiák, amelyeket kézi irókázással díszítenek. Egyedül az égetés gépiesített, a megformázott agyagedényeket elektromos kemencében égetik ki.

- Hány ember vesz részt a munkában?

- Csak családtagokat foglalkoztatunk, mert úgy véljük, hogy arculatban, stílusban csak így tudjuk garantálni a minőséget - magyarázza ifjabb Albert Attila, hozzáfűzve, hogy a felesége is fazekas, együtt végezték el a szakiskolát.

Miközben a műhelyben készült szebbnél szebb portékákat nézegetjük, a mester rámutat egy kisebbfajta fedeles csuporra.
- Hasonló, mázas, fedeles csuporból hat nap alatt 1200 darabot készítettem el. Prémiumkategóriás lekvárt csomagoltak az edényekbe, amelyeket aztán fadobozokban szállítottak Németországba. A fedőknek hajszálpontosan kellett illeszkedniük, mert ha rosszul zár a fedő, tönkremegy a lekvár.
Arra a kérdésre, hogy évente hány kerámia készül az Albert-műhelyben, nem tud választ adni, mindössze annyit árul el, hogy évente 80 mázsa agyagot használnak fel.

Az őrségi agyag sütve jó
    
- A kerámiaedények "alapanyaga" az agyag, amely az Őrségben szinte mindenhol megtalálható - hangsúlyozza Albert Attila.
Elmondása szerint a leggyakoribb a vörösagyag, ebből formázták a tároló edényeket. A gerencsérek - a Nyugat-Dunántúlon így hívták azokat a fazekasokat, akik tűzálló agyagból készítettek sütő és főző edényeket - inkább a szürkeagyagot keresték. A szinte kékes árnyalatú, zsíros, lángálló agyag jól bírja a hő terhelést, így az ebből készült edényeket szabadtűzi főzéshez is tudták használni. Szavai nyomán lassan kibontakozik az őrségi fazekasság története, amely egészen a XIII. századig nyúlik vissza.

- A paraszti világban tavasztól késő őszig a földeken dolgoztak, de télen a férfiak bevonultak a korongozóműhelybe, amelyet akkoriban "csinyáló szobának" neveztek - fejti ki. - A jófajta őrségi agyagból használati tárgyakat formáztak, majd száradás után fatüzelésű kemencében kiégették. Innét származik a régi mondás is, amely szerint az őrségi agyag sütve jó, azaz fazekasoknak való. A kész portékát lovas szekérre rakták, és vitték "Somogyországba" (Somogy megyébe), ahol elcserélték terményre, szerszámra, vagy amire éppen szükségük volt. Az őrségi fazekasság puritán, paraszti fazekasság volt. A XVI. század előtt csak alaptesteket korongoztak, majd fokozatosan megjelentek a fülek, a fedők. Ólommázat, amellyel az agyagedényeket színezték, csak a XVIII. századtól kezdtek használni. A tájegység jellegzetes színvilága egyébként a zöld, a barna és a sárga - foglalja össze ifjabb Albert Attila, hozzáfűzve, hogy a XX. század végétől kizárólag ólommentes mázat használnak.
    
Díszítés helyett funkcionalitás és használhatóság
    
- Az őrségi parasztházakban nem voltak belső díszítések, nem készítettek díszkerámiákat sem, csak sütő, főző és tároló edényeket korongoztak, és ha szükség volt rá, gyertyatartókat, tintatartókat - sorolja. - Az agyagedények "végtelenül egyszerűek" voltak, csak a funkcionalitás és a használhatóság számított. Nem volt fontos, hogy mennyi díszítés van a boroskorsón, inkább arra figyeltek, hogy könnyű legyen, és szépen lehessen belőle tölteni.

Mint feleleveníti, tárolásra, napi használatra, szabadtűzi főzéshez "szűk fenekű" edényeket korongoztak. A 2-3 deciliteres poharaktól kezdve egészen a 30-40 literes lakodalmas fazekakig szinte minden méretben, formában készültek hasonló edények. Az 1850-es évek után terjedtek el a "széles fenekűek", amelyeket sparhelten is tudtak használni.

- Mennyire változott meg az edények funkciója a XX. században?

- A kerámiaedényekben a húsételektől a tésztaféleségekig szinte mindent el lehet készíteni. A lefelé szűkülő tálakból könnyű kiborítani a kész süteményt, a nagyfazekakban ízletes töltött káposztát, hússal, csülökkel finom savanyított kerékrépát lehet főzni.

A gasztronómiai ötletekről folytatott rövid diskurzus után leszögezi, hogy valójában a kiválasztott kerámia mindig arra a legalkalmasabb, amire használni akarják. Az egyik családban például mosóport tartanak abban a tízliteres abroncsos fazékban, amelyben régen a zsírt tárolták. Megtetszett nekik, szépnek találták, ezért úgy gondolták, hogy ezzel díszítik lakásukat.

Az egyetlen kitörési pont a fazekasság
    
Albert Attilát két esztendővel ezelőtt polgármesterré választotta a falu. Arra a kérdésre, hogy miért indult a választáson, először hamiskás mosollyal mindössze annyit mond, hogy "önzésből", majd rövid magyarázatot azért mégiscsak hozzáfűz.

- A feleségemmel Magyarszombatfán vertünk gyökeret, itt építkeztünk, itt születettek meg a gyermekeink is. Polgármesterként sokat tudok tenni azért, hogy ebből a szakmából ezen a településen harminc év múlva is meg tudjunk élni - mondja a "még csak" háromgyermekes családapa, aki azt is elárulja, hogy júniusban születik meg a család negyedik gyermeke.

- A település egyetlen kitörési pontja a fazekasság, amelynek közel ezer éves hagyománya van. A fazekasság vonzza a turizmust, és ha ide tudjuk csalogatni a vendégeket, akkor azt is meg tudjuk mutatni, hogy milyen sokfajta érték van még a faluban. Van itt tökmagolaj, házi lekvár, aszalt gyümölcs, kemencében sült perec, az asszonyok kitűnő házi rétest sütnek, az erdő tele van gyógynövényekkel, gombával - sorolja lelkesen a falu első embere.
 
A szakmát nem tanulni kell, hanem "ellopni" a mestertől
    
- A családban hogyan folytatódik a hagyomány?

- Négy lehetőségem van! - válaszában a családjára céloz, majd hozzáteszi: - A gyermekeim beleszülettek a fazekasságba, a nagyobbik lányom hároméves korában apró kezével olyan szép, pici tálkát korongozott, hogy először nem hittem el, hogy egyedül készítette. Azok a gyerekek, akik korábban nem láttak korongot, csak "csipkedik" az agyagot, a lányom pedig úgy nyúl hozzá, ahogy a nagykönyvben meg van írva. "Uralja" az agyagot, tudja, hogy kell vele bánni, milyen testtartással kell ülni a korongozó mellett.

- A régi fazekasok mindig azt mondták, hogy a szakmát nem megtanulni kell, hanem "ellopni" a mestertől, a formavilág pedig abban rejlik, hogy mennyi agyagot használ el egy fazekas az élete során - magyarázza, miközben a kezében tartott zöld csupron ujjaival végigsimít egy irókázott levélágat. - Édesapám mondása szerint a levélág olyan, mint a fazekasság. Az ágról elágazó levelek olyanok, mint a fazekasok: ugyanarról a tőről fakadnak, de más irányba tartanak. Az alapot, amelyet ötven-száz évvel ezelőtt megtanultunk, az egyéni látásmód viszi "valamilyen irányba", de az is fontos, hogy a következő generáció is ugyanarról a tőről fakadjon.