Az utóbbi időben sokat beszélgettem tizenévesekkel. Szóba került tanulás, munka, szórakozás. A hétvégi időtöltés verhetetlen nyertese a buli, a bulizás a haverokkal. A facebook csak a 2. helyre szorult.

Igen, jól értettem, nem a barátokkal, hanem haverokkal. Először arra gondoltam, hogy szinonimaként jelenik meg a  szóhasználatukban a kifejezés, de aztán hamarosan kiderült, hogy nincsenek barátok, csak haverok.

Az Ószövetségben két héber szó létezik: az egyik a rea, amely egyszerűen csak cimborát jelöl, a másik az ahab, s ez a barát megfelelője. Az Újszövetség is különbséget tesz: hetarios a cimbora, phibos az igaz barát.

Felmerült bennem a kérdés: létezik még igaz barátság? Van-e igényük egy olyan emberre, akivel dolgainkat őszintén megbeszélhetjük, akiben bízhatunk, aki elfogad bennünket? Vagy csak a haverok kellenek, akikkel együtt lehet szórakozni, diszkóba, buliba menni? Nehéz felvállalni a barátságot? Szintén a Bibliában olvasható: „Az ember, akinek sok barátja van, széttöretik, de van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél".

Mi sem természetesebb, hogy ezek után elővettem az egyik kedvenc könyvemet, amely számomra a barátság regénye: Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek címűt. Az egyik főszereplő, Henrik mondja: „A barátságot, mely gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg."

Márai ebben a művében a barátság, hűség, árulás magaslataiba, mélységeibe enged bepillantást. Két régi barát, Henrik és Konrád 41 év után ismét találkozik egymással, és gyertyák fényénél próbálnak tisztázni valamit. A gyertya lángja az életet, a csonkig égés az öregkort, a véglegességet, az élet ellobbanását szimbolizálja. Visszamennek az emlékezet szárnyán a múltba. Henrik szeretné tudni, hogy barátja elcsábította-e feleségét, egy vadászat alkalmával le akarta-e lőni? Kíváncsi az igazságra, ám válaszokat nem kap.

Nem a regény elemzése a célom, csupán a barátság fontosságát, az ember életében betöltött szerepét próbálom megvilágítani a szereplők magatartásán keresztül. A tábornok tette fel a kérdést, szinte csak magának szánva: "S ha egy barát megbukik, mert nem igaz barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? S nincs is jogunk föltétlen igazságot és hűséget követelni attól, akit egyszer barátunknak fogadtunk, akkor sem, ha az események megmutatták, hogy a barát hűtlen volt."

Nekem ezek a gondolatok adtak, s adnak ma is útmutatót ahhoz, hogy milyen az igazi barátság. Tudni, várni, hogy a másik visszajön, mert tisztázni akarja a dolgokat. Igen, Konrád vétett, mert belement Henrik feleségével, Krisztinával egy kapcsolatba, elhallgatta ezt, hazudott. Amikor azonban nem lőtt azon a vadászaton, a szerelemnél erősebb volt benne a baráti érzés.

Azt hiszem, napjaink rohanó világában nagyon fontos lenne a barátság, a közösségi oldalakon való csetelés, az együtt lógás helyett tartalmas kapcsolatokat ápolni. Hogy ez mennyire alakítja az ember jellemét, s milyen szép dolog, azt nálam szebben mondja el Bródy János dala: 

„A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk/ A csillagévek óráin egy perc az életünk./ Az ember önmagában semmit nem ér,/ Ha nincs barátunk, elvisz a szél."