A műsor előtt a két főszereplővel, a Falvai-testvérekkel (Falvai Zsuzsannával és Falvai Mátyással) beszélgettünk. 

Orsó: Rólatok többek közt azt már lehet tudni, hogy minimum két generációig visszamenőleg zenészcsaládból származtok.

Zs.: Igen, többek közt.

M.: Apai ágon a nagyapánk volt az első, aki zenész volt, illetőleg zenész is volt; ő egyébként a tatabányai erőműben volt géplakatos, és az erőmű zenekarának volt a klarinétosa illetve a szaxisa, az ő fia, a mi édesapánk a győri filharmonikus zenekar klarinétművésze, ő is játszik szaxofonon, és a győri zeneiskolában tanította ezeket a hangszereket. Édesapám testvére, a nagybátyám az operában volt harsonás, illetve a győri főiskolán tanít harsonát. Az ő fia, a mi unokatestvérünk szintén a győri filharmóniában zenél, Marci, ő kürtös. Anyai ágon a nagyapánk zenetanár volt, illetve kántor, az ő lánya, a mi édesanyánk szintén a győri filharmonikusoknál fagottos volt, és a zeneiskolában fagott-tanár.

O.: Ilyen kiindulási ponttal alapvetően olyan túl sok választási lehetősége nincs az embernek a pályaválasztáskor.

Zs.: Igen, ebbe belenőttünk. Matyi is majdhogynem zenész lett, igaz, ő másfelé fordult végül. Neki is fantasztikus jó hallása van, bármit le tud énekelni, nagyon kifinomult a füle, nála a manuális dolgok, tehát a gyakorlás szeretete nem alakult ki. Nyilvánvalóan senki nem szeret gyakorolni, de őt már kiskorától az irodalom érdekelte.

M.: Igen, mindig jobban szerettem olvasni, mint gyakorolni, ezért hát nem lett belőlem zenész.

O.: A mai estének mi az apropója? Az, hogy ti testvérek vagytok, és egyikőtök a másik műsorában közreműködik?

Zs.: Jó viszonyt ápolok Bartos Dániellel, aki üzemelteti ezt a kávézót, vele találtuk ki ezt a műsort. Úgy gondoljuk, hogy Győr kulturális élete - főleg nyáron - bizony hagy kívánnivalót maga után, és én személy szerint a csapatommal - amelynek én vagyok a menedzsere is - azért vállaltam el ezt ingyen és bérmentve, hogy történjen valami ebben a városban. Nekünk 6 éves korunk óta ez a szakmánk, nem szokásunk ennyi munka mellett sehol sem ingyen megjelenni. Ez egy magas fokú kulturális produktum, amit hallani fogtok, és most kivételt tettünk egyrészt Dani miatt, másrészt mert nagyon szimpatikus kezdeményezés, hogy itt gyakorlatilag kéthetente művészeti rendezvény van, és kölcsönösségi alapon működik. Ez a fajta zene, amit mi játszunk, pontosan ehhez a kávéházi kultúrához (is) illik, és pontosan elegendő egy ilyen kis sarok, ahol majd mi fellépünk.

O.: Beszélnél erről a kvartettről egy kicsit bővebben?

Zs.: A kvartett 2005-ben alakult itt, Győrben. A másik hegedűs lánnyal nagyon sok minden köt össze minket, 6 éves korunk óta szinte egymáshoz vagyunk láncolva, ugyanazokhoz a hegedűtanárokhoz jártunk 5 évet leszámítva, amikor én elmentem Svájcba diplomát szerezni. Akkor kicsit elkanyarodtunk egymástól, de amikor visszatértünk ebbe a városba, és megint kollégák lettünk, akkor úgy gondoltuk: most, hogy mindenki befejezte a tanulmányait és hazaértünk, csináljunk valamit, valami speciálisat, ami hiányzik a palettáról. Két hegedű, egy brácsa és egy cselló, ez a csapat - alapvetően nem túl különleges, ilyen összeállítás van milliószám a világon. Mi azonban úgy gondoltuk, hogy ha már a fél életünket a győri zenekarban töltjük, ahol komolyzenét játszunk, viszont másfajta zenéket is szeretünk csinálni, ez pedig a könnyűzene, akkor miért is ne tennénk? Persze nem abban az értelemben, hogy könnyű játszani, és nem Madonna-számokat játszunk (bár arra is volt már példa), hanem dzsesszt, szvinget, filmzenét, tangót, operettet; volt már, hogy rockszámot hangszereltünk meg, mert valaki azt kérte, és egyébként nekünk is tetszik.  Tehát azt akarjuk bemutatni, hogy ezeken a hangszereken hogyan lehet olyan zenét produkálni, ami nem unalmas, ami roppant sokszínű, sokrétű. Előnye, hogy egy ilyen csapatot bárhol fel lehet állítani, mert nem kell zongorát cipelni, nem kell semmi, hanem a négy hangszerrel meg tudunk jelenni egy nagyon kicsi helyen is, és ez nagyon praktikus.

M.: Ha kiegészíthetem a Zsuzsi által elmondottakat: szerintem az a nagyszerű ebben a vonósnégyesben, hogy a klasszikus vonósnégyes felállásra írott zeneművek a nem annyira zeneértő közönség számára bizonyos értelemben nehezen emészthetőek, megkockáztatom: tudnak unalmasak is lenni, bár zseniális darabok születtek erre a felállásra. Zsuzsiék összeállítása azonban annyiban is különleges, hogy tényleg ritkaságszámba megy, én legalábbis nem tudok itthon ilyen vonósnégyesről, ami nem klasszikusan a vonósnégyesre kalibrált műfajokat is belecsempészi a repertoárjába, sőt: elsősorban abból építi föl. Ezek mind olyan műfajok, amelyeknek ők olyan slágerszerű darabjait játsszák, amelyek a közönség számára - még egyszer mondom: a nem kimondottan koncertre járó közönség számára - a felismerés örömét, egyfajta „aha!"-élményt okoz, hiszen ismeri filmekből; vagy ahogy mondta Zsuzsi, U2-t is áthangszereltek, az is marha jól meg tud szólalni. Magyarán szólva: a hordozóanyag, a vonósnégyes találkozik egy teljesen más formában megszokott minőséggel.

O.: Hiánypótló felállásnak hangzik.

Zs.: Igen, talán annak is nevezhető. A másik célja pedig az, hogy a komolyzenét úgymond „leporoljuk", hiszen természetesen játszunk komolyzenét is. Nagyon sokszor az a kérés, hogy szeretnénk Mozartot, Haydnt is hallani, például esküvőn; ez természetes, miután ezt tanuljuk 6 éves korunk óta, nyilván tudjuk ezt is játszani - csak éppen ezt mások is tudják. Mi azt akarjuk megmutatni, hogy nem kell megijedni egy hegedűtől, egy csellótól, egy komolyzenei hangszertől, ha meglátjuk, mert ez nem egyenlő az unalommal. Azt szeretnénk megmutatni, hogy aki nem járt eddig koncertekre, vagy fél ettől az egésztől, és nem jön be egy koncertterembe, de bejön egy kávézóba, az vegye észre, hogy van az étlapon egy ilyen étel is.

M.: Így van: a klasszikust más is tudja, ezt viszont nem. Olyan kottaparkja van Zsuzsiéknak, ami teljesen egyedülálló. Nagyon sok, kimondottan a Daylight-nak hangszerelt, áthangszerelt darabjuk van, ezek ilyen formában nem szólalnak meg soha máshol, hiszen pontosan Zsuzsiék felkérésére készülnek zeneszerzőktől, illetve pl. édesapánktól is.

Zs..: Igen, édesapánk is rengeteg munkát végez nekünk. Azt mondom neki, hogy itt van ez a zene, vagy itt van egy kotta - legyen szó akár egy zongorakivonatról -, légy szíves, írd ezt át vonósnégyesre. Ez annyira megfizethetetlen munka, hogy az hihetetlen. Szinte minden héten kapunk egy telefont, sokszor külföldről is, hogy hallottunk rólatok, nincs meg esetleg ez vagy az a dal nektek? Persze ezeket a kottákat nyilván nem adjuk ki a kezünkből, ahhoz túl sok munka van bennük.

/ Fotó: Szük Ödön /

O.: Van-e felvételetek?

Zs.: Az elmúlt 7 év alatt készítettünk egy válogatás CD-t 17 számmal, kereskedelmi forgalomban nem jelent meg, mert impresszárióknak, családnak, barátoknak és rendezvényszervezőknek készült, arra tökéletesen elég. DVD-nk is van, aki kéri, annak odaadjuk, és most készül a honlapunk is. Tagcserék voltak, új a csellistánk, vele 2 hónapja dolgozunk együtt, és ennek apropóján új fényképek, új felépítés, egyszóval: új honlap készül. Úgy érzem, hogy most ért révbe az a munka, amit eddig letettünk az asztalra. Most állt össze egy olyan társaság, amelynek tagjai emberileg és szakmailag is jól kijönnek egymással.

O.: Előttem ismert volt, hogy könnyűzenét is játszol, hiszen a komolyzenei hangversenyeken kívül (amelyeken gyakran látunk téged) többek közt Mátyás egyik tavalyi könyvbemutatóján is játszottál például egy Piazzola tangót. Ezek szerint nálatok máskor is jelen van az együttműködés?

Zs.: Természetesen.

M.: Konkrétan olyan fellépésünk, ahol egyenrangú félként veszünk részt, még nem volt; olyan volt már, hogy Zsuzsiék koncertjének a szervezésében, konferálásában segítettem; olyan is volt, hogy Zsuzsi fellépett könyvbemutatómon vagy felolvasáson, stb., én ezért is örülök ennek az alkalomnak, mert ez egy olyan este, ami fele-fele arányban szól rólunk, amin együtt vagyunk jelen.

O.: Mátyás, azt írod magadról, hogy tulajdonképpen a technikai háttér, illetőleg ennek (a gyakorlásnak) a hiánya volt az, ami végül nem vitt tovább téged a zenei pályán?

M.: Szerintem ahhoz, hogy valaki professzionális zenész legyen, nagyon komoly szülői, illetve mentori ösztönzés kell. Valakiben 6 éves korában nem alakul ki az igény arra, hogy profi zenész legyen, ezért aztán nagyon fontos a szülői, vagy valamilyen fajta mentori ösztönzés. Zsuzsinál ez megvolt, az ő pályájára nagyon odafigyeltek a kezdetektől fogva. Azonban látták azt is, hogy engem egészen kicsi koromtól jobban érdekel az irodalom, ezért aztán nem is erőltették a dolgot. Namármost ilyen idézőjeles „erőltetés" nélkül szerintem nem válik valakiből profi zenész, vagy legalábbis nagyon ritka. Persze valamennyire sajnálom is, valamennyire nem. Igyekeztem a zenével való kapcsolatomat nem megszakítani, egyfelől mint aktív koncertre járó, másfelől még mindig nem tettem le arról, hogy a több éven át gyakorolt szaxis „pályafutásomat" valahogyan folytassam, illetve 12 évig zongoráztam is; ez mondjuk leginkább egy bizonyos ismeretanyagot, kultúrát adott, most már nem tudok zongorázni.

Az írásaimba is próbáltam mindebből átmenteni valamit; az első kötetem, az Allegro Barbaro kizárólag dzsessz-zenei tematikájú írásokat tartalmaz, ráadásul nem csak tematikailag próbáltam megvalósítani a dzsessz ötvözését az irodalommal, hanem törekedtem arra, hogy valamilyen módon esztétikailag is, vagy nyelvi szinten, vagy formailag is leképeződjenek a dzsessz sajátosságai. Részletet belőle itt lehet olvasni. Arra gondolok, hogy a novellákat úgy igyekeztem felépíteni, ahogy egy klasszikus dzsessz-szám zajlik, ahogy a szólók sorrendje megtörténik. A Tunéziai éjszakák visszafejthetően Dizzy Gillespieről és Charlie Parkerről (Diz és Bird) szól. Ők a 40-es évek végén kialakuló, mérföldkőnek számító bebop stílusnak voltak a vezéregyéniségei. A bebopról azt kell tudni, hogy a korábbi stílusokhoz képest rendkívül leegyszerűsített felépítésű műfaj; jellemzői a nagyon „kiegyenesített" hangok, kevés vibrato, rendkívül kevés érzelmi töltet, makacs ritmus, nagyon repetitív, és ugyanakkor marhára technikás, és roppant gyors tempójú. Ezt a stílust megpróbáltam a próza nyelvére lefordítani, hogy olyan legyen a novella hangulata, ami valamennyire visszaadja a bebopnak ezt a zaklatottságát.

O.: Ma este erről a könyvről is lesz szó?

M.: Nem, ez a kötet teljesen elfogyott, így ma második kötetemről, a Gépindákról fogok beszélni, amelyben szintén van zenei tematikájú novella, a második ciklusban a Gloria című, ami egyébként Győrben játszódik, és egy dzsesszdobosról szól; valamint van egy zenészről szóló novella, a Kelenföld, december 24. (Hiányvariációk). A zenei tematika még nem teljesen kopott ki, és azt gondolom, hogy még vissza fogok térni hozzá. Előszeretettel idézem ebben a témában Josef Skvorecky cseh regényírót, aki Faulknert idézi: „Those who can, do. Those who cannot, and suffer long enough, because they cannot, write about it." („Aki tudja, csinálja. Aki nem tudja, és sokat szenved attól, hogy nem tudja, ír róla.") Vele annyiban hasonlítunk egymásra, hogy ő is szaxofonos volt egy ideig, de a top kategóriába ő sem küzdötte fel magát, mert nyilvánvalóan őt is jobban érdekelte az írás, mint a szaxi.

O.: Beszélnél pár mondatban a jövőbeni terveidről? Min dolgozol mostanában?

M.:  Igazság szerint most nagyon begyorsult a dolog, ugyanis még nem fejeztem be a harmadik kötetemet, de már elkezdtem dolgozni az utóbbi hetekben aktívabban egy regényen is. Erről most még nem szívesen beszélnék, de a novelláskötetről igen: nem lesz túl vaskos anyag, 10-12 novellát tartalmaz majd, és egy fiatalembernek, van inkább egy gyermeknek a gyermekkortól a kiskamaszkoron át a kamaszkorig vagy  a fiatal felnőttkorig történő fejlődési időszakát öleli fel. Az elbeszélői tónus ismerős lehet, jobban hasonlít a Gépindák második ciklusának a technikáihoz. Alapvetően annak próbál majd a nyomába eredni a kötet, hogy tulajdonképpen a felnőttkorban meglévő feszültség, vagy neurózis, vagy szorongásgóc, ami mindannyiunkban benne van, hol gyökeredzik, vagy legalábbis bizonyos gócpontokat megpróbál megtalálni. Ezzel összefüggésben bizonyos tabuizálódási folyamatokat vesznek végig a novellák: az első csalódások - saját magadban és másokban -, szexualitással kapcsolatos élmények; egészségtelen beállítódásoknak, tabuknak a beidegződése hogy történik meg kamaszkorban; a vallással való megküzdés, mint tipikusan kamaszkori probléma, tehát ilyeneket jár majd körbe az új kötet.

O.: Ha emlékezetem nem csal, már a Gépindákban is megjelent a személyes élmények, emlékek feldolgozása, régi családi történetek újragondolása, ez az új anyag is ilyennek mondható?

M.: Mindig, minden prózaírónak el kell mondania - és el is mondja - kötelező jelleggel, hogy az, amit leírunk, nem rólunk szól, tehát a főszereplő, akit itt Marcinak hívnak majd, az nem Falvai Mátyás. Ez nem minden embernek magától értetődő, és be kell vallanom, hogy én magam is szeretek azonosítani, vagy az azonosítás lehetőségét keresni, hogyha valamit olvasok. Az ember nyilván azzal gazdálkodik, amije van. A családi történetek összegyűjtése fontos tevékenység volt, azonban ezeknek csak egy része volt készen kapott, másoknak utána kellett járni - ezeket olyan érdekesnek gondoltam, hogy végül felhasználtam; bizonyos részeket meg nyilván én találtam ki. Azzal, hogy ebből az ember irodalmat csinál, eltávolodik a saját személyes szférájától. Ezt fontosnak tartom elmondani, ezek mind fikciós művek, és a fikció, az, ami nem történt meg, pont azt a pluszt adja a műveknek, hogy lesz nekik egy saját igazságuk, saját valóságuk, amely a hétköznapi élet valóságától különbözik.

O. Zsuzsa, titeket ezen estét követően hol lehet látni, hallani?

Zs.: Legközelebb Budapesten egy zártkörű rendezvényen lépünk fel, egy esküvőn, de a jövőben tervben van egy nagyobb szabású koncert, amit majd most fogunk konkretizálni, körülbelül őszre tervezzük. Vagy a győri Xántus Múzeumban, vagy a Városi Művészeti Múzeumban, most erre próbálunk, és teljesen új műsorral állunk majd elő.

O.: Köszönjük szépen mindkettőtöknek.

A Daylight Quartet elérhetősége: