Nomen est omen - az örömteli teltház valószínűleg a névnek szólt, tényleg nem rossz figyelemfelkeltő a Jarrett név egy zongorista esetében, még akkor sem, ha az érdeklődők zöme most hallott először arról, hogy a családban nem Keith az egyedüli, aki művészi szinten beszéli a zene nyelvét.

Chris 11 évvel fiatalabb világhírű bátyjánál, a kritikusok szerint pedig esetében szó sincs ennek a világhírnek az örökül kéréséről, Chris autonóm művész, testvérével egyenrangú alkotó.

Ha zongoraművész alatt olyan személyt értünk, aki a zeneakadémia elvégzése után klasszikus darabok avatott közvetítőjévé válik, Chris Jarrettet illetően nem járunk jó nyomon. Ő a zongorát, a zenét kommunikációs eszközként, saját életének, földrajzi és belső utazásainak leghívebb kifejezőerejeként arra használja, hogy egy adott tér közönségével spirituálisan kapcsolatba lépjen. Dallamvilága, technikája, zenei struktúrái és eszköztára végtelenül változatos. A sárvári koncert első darabja egy lebegősen finom, melankolikus, lírai kezdésből épp úgy váltott át a folyondár, szapora, zaklatott hangulatokig, ahogy az életben is történni szokott - látszólag előzmény nélkül, de kellő távlatból szemlélve harmóniát és egyensúlyt teremtve. A közönség sorain végigpásztázva legalább ennyire változatosak az emberi reakciók is: akadt, aki a dallamok ritmusának engedelmeskedve, lágyan hajlongott, mások hátradőlve, felhúzott térdekkel, ismét mások szemlehúnyva kapcsolódtak rá erre az éteri impresszófolyamra.

Hogy ez milyen műfaj? Elrontja a felépült asztrális kapcsolatot, aki ezen gondolkozik. Alkalmasint szinte az összes létező műnemet fel lehetne sorolni, és kapcsolatukat fellelni Chris Jarrett darabjaival - nem csak a klasszikus zenei struktúrákat, vagy a jazz ágazatait ideértve, hanem a rock, a populáris, vagy a kísérleti zenét is, amelyek mind rokoníthatók egy-egy motívumával, vagy technikai megoldásával. Nem beszélve az avantgard zajművészetről, amely szintúgy előkerült Sárváron az este folyamán - Chris gyermeki rácsodálkozással gyűjtötte a csak a múzeum Yamahájára jellemző extrém hanghatásokat - játszott a billentyűzet fedlapjának csattanásával, ahogy sejtelmes rezgésbe hozta a nagy test rejtekében feszülő húrokat, később ezek fölé hajolva közvetlenül pengette meg őket (aki nem érezte még, milyen felemelő tud lenni csupán néhány felajzott húr segítségével hangot létrehozni, nem értheti igazán, mi a jelentősége ennek a közvetlen kapcsolatnak zenész és hangszer között), végül nagy puffanással ejtette rá a zongoraszekrény ajtaját a hangszerre, arcán még mindig a gyermeki mosollyal.

Ezekután még az sem volt meglepő, hogy közepesen jó magyarsággal, egész mondatokkal köszöntötte a koncertre érkezőket, de magyartudására végülis nem volt szükség. A hallgatóság jobban érezte és értette a zene nyelvét, amelyen ő úgy mesélte egy világjáró kalandor történeteit, ahogy csak nagyon kevesek tudják.