A spanyol film az emberi drámák és a leplezetlen szexualitás ábrázolásában az élen jár. Gondoljunk csak bele, Spanyolországban a vérgőzös bikaviadal-műszak után az ember megfáradtan leül Pedro Almodovárt (Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Volver, Mindent Anyámról,Beszélj hozzá! ) nézni, - jobban mondva a filmjeit - hogy csendben, egy rekesz sör mellett, - a filmek hangulatának köszönhetően - eszement virgázásba kezdjen a női lelkek vékony, de masszív húrjain. Persze említhetnénk még Carlos Saurát (Flamenco, Taxi, Madrid, Hetedik Nap) is, akinek tehetsége, a realitás plasztikus, önmagán túl még véletlenül sem mutató helyzetábrázolásai zseniálisak.

A 10-es szám megjelenése után egy Ana nevű lányt (Manuela Welles első filmszerepe, akinek karakterét, a rendező 22 éves korában elhunyt húga ihlette, valamint annak festményei is főszerepet kapnak a filmben) látunk, akit a lány személyiségéhez hasonlóan érzékletes és erős képsorok jellemeznek. A diszkóban egy lóval találja magát szemben, majd a strandon lebeg a víz felszínén, úgy mint a nokedli. Megfelelő bevezető egy különleges lány, különös életének bemutatására, amivel egyidejűleg megkezdődik a visszaszámlálása annak a nézőtérre is kiterjesztett hipnotikus utazásnak, ami a lány belső világába fog kalauzolni bennünket. Német származású édesapjával az ibizai tengerpart egyik összkomfortos barlangjában lakik, vagyis életének középpontját a ténylegesen átélt szabadság fonja körbe. Képes az életet egy nagyon parányi szűrőn átereszteni, amiben fennakadnak a különleges és az izgalmas dolgok. Egy középkorú mentorhölgy, Justine (Charlotte Rampling - Swimming Pool, Lemming, A ház kulcsai) felfedezi benne a tehetséget, és Madridba küldi el képzőművészetet tanulni, saját magániskolájába.

A képsorok kiválóan érzékeltetik, ahogy Ana, a tiszta lélek bekerül a légszennyezett emberi tudathalom személytelen világába, amit aztán a maga módján, vagyis rettentő szimpatikus módon értelmez is. A madridi magániskola a kiteljesedés és a tudat alatt vágyott világot hozza el számára. Itt mindenki pontosan annyira méretre szabottan furcsa, amennyire ezt az a világ megköveteli, egy milliméterrel sem több vagy kevesebb. A művészélet persze magával hozza a barátságot, - Linda, (Bebe, aki a Tündérmesében már láthattunk) a művészien megkeseredett fiatal lány -, és a szerelmet, - egy algériai fiú, Said (Nicolas Cazalé) - személyében, hogy aztán ez a románc elvigyen minket egy olyan irányba, ami nem biztos, hogy meg is mutatja a kiutat, úgy a lány, mint a mi számunkra.

A kezdetben jól adagolt és mesterien komponált víziók rávilágítanak arra, hogy Anának igenis köze van a spiritualitáshoz, még ha ezt ő nem is tudatosan, de mindenképpen élvezettel veszi tudomásul. Az iskolába kerülés és a szerelmessé válás után azonban ez a folyamat felgyorsul, olyannyira, hogy a víziók átalakulnak a lány előző életeinek felsejléseivel, ami olyannyira nagy falatnak bizonyul számára, hogy főszereplőnk sem tudja ezt értelmezni, elviselni, és a film majdnem egy órán keresztül logikátlan és felesleges dialógusokkal megspékelve átmegy misztikus thrillerbe, ahol senki sem az, akinek látszik, vagy legalábbis azt akarja velünk elhitetni. A kezdetben életszerető Ana kezd a körülmények áldozatává válni, amibe ismét sajátosan, de most már kétségbeesetten próbál belekapaszkodni. Az Ana dialógusait kísérő vizuális akrobatika a maga módján tökéletesen a helyén van, de ez önmagában nem ad hozzá a műhöz, inkább tartósítja a hibáit. A film több vezérlőszálat próbál felgöngyölíteni, ezek túl sok helyen gabalyodnak össze, hogy aztán a csomón újabbak jöjjenek létre. Persze mondanunk sem kell, hogy minden szál más színű és anyagú, pontosan olyan, mint Ana e hatások alatti személyiség és kinézet váltakozásai. A logika és a káosz egymáshoz illesztése mindig csak egy pillanatig érezteti azt velünk, hogy a történetnek van fejlődő íve, de mire megnyugodhatnánk, arra szegény Annán megpattanva, újra a felső sarokba kapjuk a potyagólt, ami alapjaiban el is dönti a mérkőzést a film és a nézők között. Ez azért a spanyol bajnokság színvonalát elnézve, elég szerencsétlennek tűnik.

Őszintén szólva nem erre számítottunk. Egy kedves és különleges lányból egy indokolatlanul megszállott, de pont emiatt megkeseredett és már-már szánalmas Femme Fatale-t kapunk cserébe, ami nem biztos, hogy jó üzlet. A film utolsó negyedórája ránt vissza minket a valóságba, ami bár sikeresen vissza tudja idézni a film első harmadának világát, ahhoz azonban nem elég, hogy gátlásainktól megszabadulva, pőrén futkározzunk a mozi aulájában.