A film 1977-ben játszódik, és alapvetően a Watergate-botrányra épül, viszont annak sem kell aggódnia, aki nincs tisztában az ügy kirobbanásának körülményeivel, hiszen a filmalkotók ügyesen beleszőnek a történetbe minden fontos részletet. A Watergate-ügy lezárása, és Richard Nixon (Frank Langella) kényszeredett lemondása után az amerikai nép már csak egyet akar: az elnök ismerje be, és kérjen bocsánatot a történtekért. Éppen ezért a politikai újságírók legjobbjai - köztük a kakukktojás, David Frost (Michael Sheen) brit showman - kérnek interjút az elnök ügynökétől, akiket Nixon állapotára hivatkozva rendre elutasítanak. Végül néhány hónap múlva Frost telefonhívást kap, amelyben közlik vele, hogy lehetősége lesz az interjú elkészítésére, potom 600.000 USD fejében. A választás mindenkit meglepett, hiszen David Frostnak nem hogy köze nincs a politikához, de még Amerikához sem sok, leszámítva, hogy ismét Amerika által ünnepelt közéleti személyiség szeretne lenni. A brit showman összeszedi minden tőkéjét, kifizeti az előleget, de a tv-csatornák sajnos már nem mutatnak annyi lelkesedést az anyag iránt, mint az várható lett volna. A néző együtt izgulhat Frosttal, legjobb barátjával és két szakértővel kiegészült csapatáért, hogy vajon sikerül-e összehozni a hírnév visszaszerzésével járó interjút. De ez itt Amerika kérem, az interjú elkezdődik, de nem olyan irányban halad, ahogy azt Frost csapata várta volna. Vajon a showman túlvállalta volna magát a Kennedyn edződött vén rókával szemben?

Kissé félve ülhetünk be a moziba, hiszen egy amerikai rendező pártatlan dokumentumfilmet ígért, amely egy, az amerikai társadalom számára igen kényes, és fontos történelmi eseményt dolgoz fel. Félelmünknek lehet bőven alapja, hisz nagyon sok hasonló történelmi esemény „objektív" feldolgozása torkollott csöpögős, amcsi maszlagba, de nem ebben az esetben! Ennek a filmnek pont az objektivitás és a hitelesség az erőssége. A díszlet, a ruhák, a szereplők, a filmfelvételek, és egyáltalán az egész mozi pazarul hozza az amerikai hetvenes évek hangulatát. A filmalkotók arra is törekedtek, hogy az egész dokumentumfilm-jelleget öltsön; visszaemlékezések segítségével kapunk hihetőbb és pontosabb képet az akkori eseményekről. A hozzáértők csemegézhetnek a kamera-beállítások variációiból, a laikusok számára pedig a sok közeli felvétel ad emberibb képet a szereplőkről. Mint mondtam, a film erőssége az objektivitás, amely a karakterek létrehozásakor sem hiányozhatott. A forgatókönyvíró egyik karakterét sem emeli ki a többi közül, hiteles, valódi, hús-vér emberek elevenednek meg a néző szeme előtt, amelyhez természetesen elengedhetetlen a zseniális színészi játék. Kisebb vita alakult ki a lelkes mozirajongók között, hogy vajon Frank Langella vagy Michael Sheen alakított nagyobbat a vásznon. A vitát a nagyok eldöntötték azzal, hogy Langellát jelölték az Oscarra, de Sheen legalább akkora rajongói táborral rendelkezik, mint filmbeli ellenfele. Kétségkívül Langella kisujjában is színészi tehetség lakozik. Úgy eleveníti meg az elnököt, hogy 100%-osan biztosak lehetünk benne, az igazi sem tért el sokban tőle. Olyan öniróniával teli, pénzéhes, zsarnok, hiú, éleseszű, rosszmájú, ugyanakkor kifinomult humorral rendelkező karaktert elevenített meg, akit végül megszeret a néző! Brilliáns! Frost lehetne egy felületes bájgúnár, aki csak régmúlt dicsőségét akarja visszakapni ezzel az interjúval, de a színészi tehetség többet ad ennek a figurának. Páratlan önfegyelem jellemzi Sheen arcmimikáját, aki a legnehezebb pillanatokban is elővillantja húszkarátos mosolyát, mindeközben kizárólag a szemén látja a néző, hogy a gesztus korántsem őszinte. Éljenek a közelik!

Kérdezhetnénk, hogy a sok jó után jön-e valami rossz is. Ennek a filmnek nincs kifejezetten rossz eleme, az alkotók minden erejükkel arra törekedtek, hogy pontos képet fessenek az akkori eseményekről, és ez sikerült is. Egy dolog van, ami kissé sántít: az utolsó interjú előtt Nixon felhívja Frostot, a tőle megszokott könnyed és ironikus hangnemben, viszont meglepő őszinteséggel vall származásáról, a két ellenfél között lévő kapcsolatról, és a soron következő interjú súlyos tétjéről. A hirtelen jött őszinteséget maga az elnök részegségével magyarázza meg, és az interjú napján mindebből már semmire sem emlékszik vissza. Aki volt már részeg, olyannyira részeg, hogy az filmszakadást eredményezett, az nagyon is jól tudja (ha másból nem, az elmeséltekből mindenképp), hogy előző nap minden volt, csak épp nem összeszedett! Ez a dolog szerencsére nem rontja az összképet, sőt az alkotók mentségére legyen mondva, a filmvilág amúgy sem tud mit kezdeni a részegség valódi megjelenítésével.

Mindent összevetve a Frost/Nixon egy ízig-vérig amerikai film, viszont egyértelműen ott a helye a „Kötelező filmek" című listánkon. Nem csak azért, mert a médiatörténet egyik fontos állomását filmesíti meg, hanem mert olyan élményben lehet részünk, amiben manapság csak ritkán: 120 percnyi feszült izgalom, lövöldözés, robbantások, és lenge öltözetű, ledér lányok nélkül.

FROST/NIXON - színes feliratos amerikai-angol-francia filmdráma, 122 perc, 2008 rendező: Ron Howard forgatókönyvíró: Peter Morgan zeneszerző: Hans Zimmer operatőr: Salvatore Totino producer: Tim Bevan, Eric Fellner, Brian Grazer, Ron Howard vágó: Mike Hill szereplő(k): Frank Langella (Richard Nixon) Michael Sheen (David Frost) Kevin Bacon (Jack Brennan) Sam Rockwell (James Reston) Oliver Platt (Bob Zelnick) Rebecca Hall (Caroline Cushing) Janneke Arent (Sandra) Jenn Gotzon (Tricia Nixon) Patty McCormack (Pat Nixon) Mark Simich (Hugh Hefner) Miután elhagyni kényszerült hivatalát, Richard Nixon (Frank Langella) három éven át hallgatott. Ám 1977 nyarán a ravasz és hajthatatlan egykori főparancsnok belegyezett, hogy leül egy átfogó interjúra, és szembenéz a hivatalát és az annak végét jelentő Watergate botrányt érintő kérdésekkel. Nixon mindenkit meglepett, amikor Frostot (Michael Sheen) választotta ki tévés gyóntatójaként, mert az volt a terve, hogy könnyedén túljár a fesztelen brit showman eszén, és így újra belopja magát az amerikaiak szívébe. Frost stábjának hasonló kételyei voltak főnökük rátermettségét illetően. Ám amint a kamerák beindultak, kezdetét vette az elmék párharca. Vajon Nixon kikerüli a kérdéseket, melyek a nemzet szégyenének állítják őt be? Vagy Frost szégyeníti meg kritikusait, és bátran számon kéri a felelősséget attól az embertől, aki az obstrukciós politikára építette karrierjét? Találkozójuk során mindkét férfi leleplezi bizonytalan pontjait, egóját és méltóságának tartalékait, és végül félreteszik a pózokat, és felfedik a kendőzetlen, megdöbbentő igazságot.