A család története az 1700-as évek végén Morvaországban kezdődött, később Rohoncon, Felsőőrön (Oberwart), majd Szombathelyen folytatódott. Igazi „nagy öregek" - nagyszülők, nagynénik - hiányában a család históriájának kutatásában egyetlen segítője Elemér bácsi maradt, aki bizony az évek múlásával gyermekkorára néhol homályosan, ám fiatalkorára, inaséveire, sorkatonaságára, a második világháborúra, a zsidóüldözések éveire oly frissen emlékszik vissza, mintha mindez csak tegnap történt volna. Teljesen otthonosan mozog a második világháború borzalmai, a cipőgyárban eltöltött aktív dolgos évei, és családjának legújabb eseményei között.

Tudósításunkkal arra vállalkozunk, hogy a szombathelyi család történetét bemutató, több, mint egy évszázad emlékeiből összeálló, apa és fia között lezajló meghitt beszélgetésből kiragadjuk a legfontosabb pillanatokat, örök emléket állítva ezzel a család soha vissza nem térő tagjainak.

Gyermekkori emlékek - Felsőőr, Szombathely

A Spiegler família történetének legelső színhelye Felsőőr (Oberwart), ahol Elemér bácsi még egészen kicsi gyermek volt, ez is az oka annak, hogy erről az időszakról semmi emléke nem maradt. „Körülbelül én akkor lehettem három-négy éves [...], de hogy ott hol laktunk, merre volt, azt nem tudnám megmondani."

Szombathelyre érkezésük időszakából származnak első gyermekkori emlékei. „Sok mindenre nem emlékszem, de azt tudom, arra emlékszem, mikor ideértünk".

A család aztán 1920 előtt került Szombathelyre, valószínűleg megélhetési, gazdasági okok miatt.

Rokonságról, nagyszülőkről - „Nagyszüleimre nem emlékszem, én nem tudom, ki volt az én nagyapám."

A család szegényes anyagi háttérrel rendelkezett, ezért a nagyszülők gyalog jártak át Rohoncra (Rechnitz), ahova a kisgyermek Spiegler Elemért nem tudták magukkal vinni, így nem csoda, hogy az ottani rokonságról semmilyen emléke nem maradt.

Dokumentumok a családról szintén nem maradtak, az egyetlen, még élő, emlékező családtag soha nem is tudta felidézni a korábbi eseményeket, így a történetben viszonylag nagy hiátus keletkezett. Csupán egyetlen kép került elő, melyen látható a kb. 1920-ban Szombathelyre betelepülő nagy család.

A mindent jelentő kép előkerüléséről - „Na ez a kép, de csak ez az egy a sok közül"

A városba visszatérő Spiegler Elemér a zsinagógába besétálva a földön heverő több ezer kép közül talált rá a nevezetes képre. „Hogy hogyan nézett ki a templom, azt elmondani nem lehet!" Mindenesetre ennek a képnek köszönhetően ismerhette meg később Spiegler Tibor a családja többi tagját(!).

A családról

Spiegler Ödön (1875-1935) - az édesapa számvevő őrmesterként szolgált a k. u. k. („császári és királyi") hadseregben. Leszerelése után, mivel kiválóan írt, olvasott és beszélt németül, egy ügyvéd mellett dolgozott, mint írnok, ezenkívül volt még egy fontos megbízása, mely összefüggött a zsidó vallással. A hitközség sakterjaként a kóser vágásokat végezte, cserébe élelmiszert és egyéb ajándékokat kapott.

„Olyan kése volt, mint a borotva [...] ha a levágott állaton találtak valami sebet, sérülést, azt a zsidóság már nem fogyasztotta el, azt mondták rá: nem kóser."

Az édesanyja, Spielmann Henriette 1872-ben született. A német nyelvet kiválóan beszélte, a magyart meglehetősen törte. Háztartásbeli volt.

Spiegler Tibor az apai ágat a dédszülőkig tudta visszavezetni, ezek szerint Spiegler Elemér nagyanyja, Fani Ponzen 1794-ben született a morvaországi Nicolsburgban, és feltehetőleg az 1700 körüli parasztlázadások miatt telepedtek le Burgenlandban.

A dédnagyapa, Michael Grünfest 1792-ben született Rohoncon.

Spiegler Ödön és Spielmann Henriette négy gyermeket nevelt fel, Elemér bácsinak két bátyja és egy húga volt.

Spiegler Géza (1901. február 24. - 1944.)

Kereskedőként dolgozott a város különböző üzleteiben, például a Kőszegi utcában található Neustadt rövidáru-kereskedésben is. Végül 1944-ben a munkaszolgálatot követően Berlin környékére szállították, ahol egy kőbányában az elgyengült, végső erejéig harcoló családapát munka közben érte a halál: egy elszabaduló bányacsille gázolta el. Mindez egyébként a felszabadulás előtt egy nappal történt.

A tragikus sorsú Spiegler Géza nős ember volt, felesége, Schimmel Gizella a haláltáborok egyikében lelte igazságtalan, tragikus halálát. Kisfia, Ödön a szombathelyi gettóban tüdőgyulladás következtében halt meg.

Spiegler Béla (1904. december 23. - 1944.)

A gimnáziumi érettségi megszerzése után lókereskedőként dolgozott.

Ezzel kapcsolatban Spiegler Tibor elmesélt egy kedves történetet, melyet munkatársa, Katona Szilveszter 1974-ben mesélt neki egy, a nagyszülei által vásárolt lóról, melyet Spieglernek hívtak. Kiderült, hogy a lovat valamikor Spiegler Bélától vásárolták, és mivel nagyon jó szolgálatot tett a családnak, valamint igen szép kort élt meg, rajta maradt a Spiegler név.

Spiegler Béla Buchenwaldban halt meg, végelgyengülésben.

Spiegler Margit (1907-1924.)

Egyetlen lánytestvérét ugyan elkerülték a II. világháború kegyetlenségei, ám sajnos mindössze tizenöt éves volt, mikor diftériát kapott, és meg is halt.

„Olyan betegsége volt, hogy ma adnak neki két injekciót, aztán két nap múlva már fut; akkor az orvosi tudomány tehetetlen volt."

Ifjúkorról, iskolákról, inaséletről

Zsidó iskolába járt, és mind a négy évet elvégezte Altstadter Lajos és Gross Aladár tanítók keze alatt.

Az elemi iskola után különféle alkalmi munkákat vállalt, hol tűzifáért, hol élelmiszerért.

„1926-ban azt mondta az én apám, semmit tanulni nem lehet! Akkor elmész valami szakmát tanulni." Ekkor döntött úgy, hogy kitanulja a cipészmesterséget. Suszterinasnak szegődött Fischer Bernáthoz, és három évig tanult műhelyében. „Egy évre kaptam egy pár cipőt, az volt a fizetés." Három év után felszabadították, ezután újabb tíz évet dolgozott a Fischer-féle suszterműhelyben. „Kaptam egy hétre hat pengőt, jó pénz volt. Egy ember nem tudta elvásárolni!"

Ezt követően a cipőgyárban helyezkedett el: „elmentem a cipőgyárba, június 20-án, keddi nap volt, délutáni műszakba - még arra is emlékszem."

Szólít a haza! - Katonaévek

„1934-ben, október 15-én bevonultam Kőszegre, 1935. december 5-én leszereltem. [...]Egy évet hagytak odahaza, amikor szabad voltam."

1937-től 1940-ig folyamatosan a magyar hadseregben szolgált, és különféle fegyveres gyakorlatokban vett részt. Bejárta Kőszegtől kezdve az egész Kárpátalját - Munkács, Rahó, Huszt - majd a Délvidéket, Erdélyt. A szolgálat teljesítését követően aztán a leszerelés helyett a zsidó származású katonákat éles fegyverekkel felszerelt katonák átkísérték Sárvárra, munkatáborba. „Ha én ezt tudtam volna, akkor én ma már nem itt lennék. Kérdés: jobb lett volna itt, vagy másutt? Nem lehet tudni!"

Pokoljárás

1940-es leszerelését követően rövidebb-hosszabb időre munkaszolgálatosnak hívták be, majd utána egy darabig még visszatérhetett szeretett munkahelyére, a cipőgyárba. Végül 1942-ben a zsidóellenes rendelkezések miatt elbocsátották, és október 22-én SAS-behívóval (azaz „azonnali hatályú" behívóval) Kőszegen, majd az Újdörögdi kőbányában kezdte meg munkaszolgálatát. A sors fintora, hogy 1975-ben fia, Spiegler Tibor ugyanitt töltötte sorkatonaságát. „Az első este borzalmas volt, valamit én megérezhettem abból a miliőből, ami körülvehette az én munkaszolgálatos apámat" - emlékszik vissza.

A körülbelül nyolc hónapon át tartó, kimerítő kényszermunka után teljesen legyengült állapotban került át Mauthausenbe. Elemér bácsi így emlékszik az ott töltött időre: „Borzalmas volt. Ott már ki volt vetkőzve magából az emberiség." Az itt átéltek után Spiegler Elemérre és sorstársaira még újabb borzalmak vártak: „ekkor következett az úgynevezett halálmenet, éhen-szomjan hajtottak bennünket..." A Linz mellett található tábort, Gunskirchent, 1945. május 4-én, pénteken délután fél négykor szabadították fel az amerikai szövetséges katonák. „Ezt elfelejteni nem lehet, az egy olyan nevezetes pillanat volt."

Spiegler Elemér a háború borzalmai után megismerkedett Weltlinger Rozáliával, aki maga is Auschwitz, Bréma és Bergen-Belsen túlélője volt. Szerelmükkel átsegítették egymást a borzalmakon, és 1946-ban össze is házasodtak.

Weltlinger Rozália - a dolgos asszony

A zalalövői származású asszony nagy családban nőtt fel. Édesapja, Weltlinger Albert és felesége, Benedek Margit öt gyermeket neveltek: Rozáliát, Lenkét, Lászlót, Imrét és Sándort. A családot nagyon szerette a zalalövői közösség, Spiegler Tibor családtörténeti kutatásai során sokat hallott a falubeliektől a Weltinger családról.

Származásuk miatt azonban 1944-ben a család minden tagját elszállították a náci birodalom különböző haláltáboraiba. A nagy családból csak a két lány, Rozália és Lenke tértek vissza.

A borzalmak után, 1952-ben Weltlinger Rozália először tűzőnőként, majd felsőrészkészítő technikusként kezdett dolgozni a szombathelyi cipőgyárban. Munkája iránt érzett szeretetét, és azzal párosuló szorgalmát bizonyítják kitüntetései: a „Munkaérdemrend ezüst fokozata", vagy a „Könnyűipar kétszeres kiváló dolgozója".

1948-ban aztán a család ismét gyarapodni kezdett, ekkor született lányuk, Éva, majd 1954-ben Tibor. A két testvérnek köszönhető, hogy Elemér bácsit unokákkal, a családjukat pedig a fennmaradás reményével ajándékozták meg.

Spiegler Elemér bácsi és fia, Spiegler Tibor előadása is azt bizonyítja, hogy a családfakutatás egy igazán fontos tevékenység, ha nem másért, akkor gyökereink, őseink emlékének megőrzéséért, személyük életben tartásáért. Az emlékezetben az a legszebb, hogy képes örökké életben tartani azokat, akik már nem lehetnek velünk.

Az előadás után az egyleti tagok forralt bor és szendvics fogyasztása mellett beszélgethettek tovább a fáradhatatlan Elemér bácsival, aki a hosszú élet titkát így foglalta össze: „Én az életemben nem voltam haragban senkivel, énvelem sem veszekedett senki. Mindenkivel emberségesen beszéltem, velem is mindenki emberségesen beszélt. Én nem csináltam soha semmiből problémát, ahogy esik, úgy huppanik!"

A Vasi Múzeumbarát Egylet Családtörténetek 2012-es évada ezzel az előadással lezárult, következő rendezvényeiről, tagsággal kapcsolatos információikról a honlapjukon találhatunk friss híreket.