Hányszor éreztük már egy jó mozi után, hogy nem akarunk felállni a székből, mert a történet lezáratlanul maradt? Hogy képtelenek vagyunk megválni a film teremtette atmoszférától, vagy hőseitől?

Joggal lehet dühös a néző, amikor a sztori, amely érdekli, a kérdésfelvetés, amelyre választ vár, befejezetlenül marad. Ezt követően pedig elhangzik a filmvilág talán legidegesítőbb mondata: „Folytatása következik".

A mozgóképek világának csúfabb szegmensében gyakori ez a jelenség, a sequel-ek, azaz folytatásos filmek térhódítása. A film készítői épp azon a ponton vágják el a cselekmény szálait, amikor az a csúcspontján van, amikor újabb kérdés merül fel, újabb bonyodalom üti fel a fejét. Rávesznek minket, hogy várjuk az üdítő folytatást. Olyan ez, mint afféle függőség: a viszontlátás vágya. Nos, Hollywood ismeri a gyógyírt saját vírusára. Nem is tagadja meg tőlünk azt, épp csak a mozijegy vagy DVD árát kéri el érte. Ha pedig valaki nem bírja a folytatás premieréig, kínálnak neki mintás noteszt, a kedvelt karakterekkel díszített tollat, bögrét, pólót és még ezer ilyen másodlagos terméket, amelyeken ismét jókorát kaszálnak.

Ez a kizsigerelő magatartás járul hozzá ahhoz, hogy a filmes világban nem jutott páholyszerű hely a sequel-eknek. Sőt, általában a filmgyártás ipari gondolkodásmódjának legemblematikusabb jelenségeként szokás őket számon tartani. Ámbár az álomgyár gyógyszere csak felületi kezelésre alkalmas, ők mégis görcsösen ragaszkodnak hozzá, melynek nyilván több oka van.

Az első és talán legfontosabb a tervezhetőség: nem jelent akkora kockázatot, mint egy eredeti alkotás készítése, a költségvetésről is le lehet faragni, mert nincs gond új jelmezekre, díszletre, eszközvásárlásra és a speciális effektekhez sem kell egy teljesen új szoftvert kidolgozni. Ettől függetlenül azonban, egyes számítások szerint a folytatás az eredeti film bevételének 2/3-át behozza. Így mindegyik nagy stúdió igyekszik legalább egy filmsorozatot magáénak tudni, hiszen ezzel átvészelhető az esetleges bukások időszaka is. Másrészt állandó és masszív rajongótábort alakítanak ki maguk köré, ami fontos szerepet játszik a már fent említett másodlagos termékek fogyasztása tekintetében.

Bizony, olyan korban élünk, amikor a kisiskolások tolltartóján sápadt, vérszippogató vámpírok pózolnak. A Teddy macik immár nem a kisgyermekek játékai, hanem életre kelt kokainsüllyesztők. S ezek a változások olyan népszerűségre tettek szert, hogy a szuperagy, kinek fejéből kipattantak, s kinek máglyán volna illendő égnie, mára már Dom Perignonnal tölti tele pezsgőfürdőjét. A nagyérdemű pedig eped a pillanat után, amikor a hőst, a nőt/férfit, a karaktert újra láthatja. S erre az alkotók jól ráéreznek...

"Nehezen tudom elképzelni, hogy egy filmet, ami 700 millió+ bevételt ért el, ne érje meg folytatni. Ez egy lenyűgöző franchise, amivel remek munkát végeztek, és szinte abszolút nem csökkent iránta az érdeklődés. Szóval a rövid válaszom: remélem, igen" - mondta a Lionsgate stúdió vezérigazgatója, amikor az Alkonyat lehetséges folytatásáról kérdezték.

Mit ne mondjak, sejtettük, hogy ennek a vérre menő hányingernek nem lesz egykönnyen vége. Mint, ahogy azt is sejtettük, hogy Ted sem fogja abbahagyni a betépve csajozást, hisz eddig már majdnem 400 millió dollár bevételt hozott világszerte. Hát, köszönjük, Emese!

Azonban azt, hogy ezekre a csodákra mennyit kell még várni, egyelőre titokban tartják, így időt hagyva maguknak egy újabb förmedvény kieszelésére: Star Wars VII. Ezzel még nem lenne semmi baj. Csakhogy 3D. Ajajj, ez von némi aggodalmat maga után. Nagy költségvetés, így sokat kell behoznia. Pont az ilyen filmeknél szokott a pénzéhség a minőség rovására menni. Új színészek, új technika, de új meglátás és valamennyiben új célközönség is. Mégis miért akarják ledarálni azt az atmoszférát, amit a Star Wars már sikeresen megteremtett? A pénzéhség határtalan. A teljesítőképesség véges. A jó ízlés határai pedig már eddig is egyre kijjebb lettek tuszkolva. Bár ezek egyelőre még levegőben lógó tervek, a látszólagos cél nélkül kitartott szorongás, szorongatás is jó célt szolgál...a producerek pénztárcáinak legalábbis.

Úgy érzem, ez itt a hatáskeltés diadala a tartalom felett. Egy igazi amerikai PR-mese. Várjuk mi sül ki belőle, de kutyából még sosem lett szalonna. Várjuk mi, de várja már tűhegyes tollunk is, mellyel lenyilazhatjuk az egekig magasztalt, ám annál ostobább filmek rózsaszín buborékait.

És várjuk, mert így írásomnak folytatása következhet...