A XIX. századi Franciaország a maga vergődésével, szabadságvágyával és mocskaival együtt a romlás virágainak könnycsepptől duzzadó bölcsője. A sztori alapvetően 160 percnyi töménytelen és válogatott szenvedések története, női és férfi oldalról egyaránt. Az álmok törhetőségének majd újraépítésének világában az áldozat, a hősiesség, a megbocsátás, és a szerelem olyannyira természetes, hogy a film végére szinte elhiteti a nézővel, létezik ilyen is. A stáblista után persze furcsa a valóságra ébredni a mozi sötétjében úgy, hogy a melletted ülő nem énekelve szól hozzád. Élethű díszletek és magával ragadó jelmezek egyvelegének közepén képes a film roppantul elszomorítani. De vissza az elejére!

A mű alapjáraton is többszörösen nehéz, amit most sem könnyítettek meg, tekintve azt a tényt, hogy musical, és minden dalolva, zenés betétekkel jut el a nézőkig. Az igenek vagy nemek kornyikálós adagolása a közönséget rendesen próbára teszi, bár a dalok - és itt lepődtünk meg azon, micsoda énekhangjuk (is) van a színészeknek - egészen kitűrőre sikeredtek. Igaz, színészileg mindenki odatette magát, de Anne Hathaway Fantinjával együtt vette a levegőt a mozi közönsége az Álmodtam egy álmot közben.

Zeneileg hatalmasat adott Samantha Barks Éponine-ja, akit  kikosarazott a nagy szerelme, majd egy szenvedéssel teli éneklés az esőben közbeszúrása után máris lekörözte Amanda Seyfried Cosette-jét. Kissé kilóg a sorból Russell Crowe, Helena Bonham Carter és Eddie Redmayne, akik sokszor idegesítően vették ki a részüket a francia X- Faktorból.

Egyértelműen és szó szerint is a vállán cipeli a filmet Jean Valjean-ként Hugh Jackman, akibe ha eddig nem szeretett bele valaki, akkor innentől nagyon valószínű, hogy ellepi a rózsaszín köd. Koszosan és nyálazva is ízig-vérig férfi Jackman, amit segít a szerethető karakter, amiben észveszejtően nagyot alakít. Ez az egészen megrendítő, szenvedélyes kínlódás a centruma és perifériája is a filmnek, és úgy tölti ki a filmbeli hasábokat, ahogy Viktor Hugo egy normálisabb irodalom órát.

Hasonlóan kitűnik a film kedvéért rövidre nyírt hajjal Anne Hathaway, aki a lányáért minden megtevő anya szerepében a testéből él, majd Jean Valjean segítő magánakciója után a kórházban életét veszti. A halálos ágyán esketi meg az egykori rabot, lánya, Cosette örökbefogadását illetően. Jean Valjean korábban egy kis vétség miatt hosszú éveket töltött börtönben. Szabadult, de a törvény egyszemélyes betűje, Javer egy életen át üldözi őt. Az erkölcs persze a mű végén nagyobb diadalt arat, mint gondolnánk, a megbocsájtás, az elismerés Javert az öngyilkosságba sodorja. A tragédiasorozat kulcsjeleneteinek nagy része mégiscsak a felkeléshez köthetők. A steril szenvedés-mámort az akaraterő és a hazaszeretet házasságával rántja ki Hooper. Lamarque tábornok halála után egy utcai eseményláncba csapódik a sztori, ahol egy királyellenes fiatalokból álló gárda küzd a szabadságért. Marius Pontmercy forradalmárként szerelmes lesz a gyönyörű lánnyá cseperedett Cosette-be, akit Jean Valjean nevelt fel.

A film végére mindenki megkapja és elveszíti azt, amit-akit szeretett. A keserűségben lángként ad reményt a szerelem, így a könnyáztatta két és fél óra után azt lehet mondani, ajánljuk. Nagyon ajánljuk.

A nyomorultak (Les Misérables) 

színes, feliratos, angol zenés dráma, 160 perc, 2012 (12)

rendező: Tom Hooper
író: Claude-Michel Schönberg, Victor Hugo
forgatókönyvíró: Alain Boublil, Jean-Marc Natel, Herbert Kretzmer, James Fenton, William Nicholson
zeneszerző: Claude-Michel Schönberg
operatőr: Danny Cohen
producer: Tim Bevan, Eric Fellner, Debra Hayward, Cameron Mackintosh
vágó: Chris Dickens

szereplők:
Hugh Jackman (Jean Valjean)
Russell Crowe (Javert)
Anne Hathaway (Fantine)
Amanda Seyfried (Cosette)
Sacha Baron Cohen (Thénardier)
Helena Bonham Carter (Madame Thénardier)
Eddie Redmayne (Marius)
Samantha Barks (Éponine)
Daniel Huttlestone (Gavroche)
Isabelle Allen (a gyermek Cosette)