Meghívott vendégek híján egyetlen szilikonmellű, kiszőkített amerikai szépség sem vicsorgott sztárpárja mellett, így simán hallható volt, ahogy az egyszemélyes zsűri agyában a beépített mozigépész filmet cserél. Éjt nappallá, nappalit éjjelivé (sic!) téve pörögtek az alkotások Pista szeme előtt, kinek kezében - bősz srájbolás közepette - éjjeli bagolyként huhogott a penna, igazolva azt az alapvetést, hogy ilyen későn már csak a a papír. Végül a mozgóképes SWOT-analízis az alábbi eredményt hozta:

A legjobb film...... A zuhanás

Bár az Oscar díjas filmet még nem láttuk, ennek ellenére kijelenthetjük, hogy az utóbbi biztosan nem maradt le mellette. Már csak azért sem, mivel mindkettőnek van indiai vonatkozása, és ha már látott valaki életében bollywoodi filmet, annak képi világa biztosan megmaradt mindenki szemében.

Tarsem Sighn neve a legtöbb ember számára nem mond semmit. Mondjuk ez logikus, mivel egy név nem tud beszélni. És a közeli ismerősei is ezt a kivételt erősítik. Valamint azok, akik láttak már tőle videoklipet. Ide kívánkozik még az is, hogy a rendezői szék kedvéért ment vagy úgy 10 métert balra az a Michel Gondry is, akinek a Makulátlan Elme Örök Ragyogását is köszönhetjük. Köszönjük. A film az indiai rendező második nagyjátékfilmje, az első pedig nem más, mint a 2000-ben osztódott, a Sejt. Na ugye, így már mindjárt rosszabb. Azonban Tarsem védelmébe kelnék. Annyit leszögeznék, hogy ama film története eléggé sablonosan lett kivitelezve, ellentétben látványvilágával. A sorozatgyilkos elméjében tett utazáshoz képest Karinthy Utazás a koponyám körül című regénye, zsetonos dodzsemezésnek hat. A díjnyertes film története az 1900-as évek elején játszódik, ahol is egy addig hivatásos kaszkadőrként dolgozó férfi (Lee Pace) és egy Romániából emigrált kislány (Catinca Untaru) találkoznak a kórházban, ahová mindkettőjüket befektették. Persze nem csak úgy. A férfi egy baleset következtében deréktól lefelé megbénult, a kislány pedig román. Mivel a kórházi osztály egy eleve zárt közösség, az ott lévőknek valamilyen módon kommunikálniuk kell egymással. Ez leginkább akkor kezd izgalmassá válni, amikor két ember egy hullámhosszon van egymással és a másik történetesen egy gazdag fantáziával megáldott kislány, aki nem egyszerűen nem vesz tudomás a képzelet és a valóság határvonaláról. Az pedig maga a megtestesült kismacska, amikor Tarsem Singh is ott van, hogy sebkötözésnek álcázva, 80-100 millió dolláros hollywoodi filmet készítsen ebből, szigorúan a maga elemi erejű stílusában. Már a film nyitójelenete is vizuális sétakocsikázásra invitálni bennünket. A megvalósulásnak azonban mindig a történetet kell szolgálnia. Ebben az esetben a lélek útjainak feltárása is legalább akkora szerepet kap, mint annak képi megvilágítása. Vagyis azok paktumot kötnek egymással, velünk azonban eszük ágában sincs és azonnal kirántanak a szürke négy fal közül és 117 percig fokozatosan adagolja belénk hazardőr szemcseppjeit. Ahogy Sighn mondaná a tisztelt moziba járó publikumának a vetítés előtt „Csak a szememet figyeljék."

A legjobb női főszereplő...... Summer Bishil (Érzékeny Pont)

Nemhiába. Alan Ball vette a bátorságot és megszabadult attól a Sam Mendestől, akinek immár Oscar díjas felesége Kate Winslet, valamint kettőjük párosa nevéhez fűződik a méltán híres Amerikai Szépség. Mégis úgy döntött, hogy a nyakába vesz egy málhás forgatókönyvírót, és elkészíti az Érzékeny pontot.

Mindenki más módon értelmezi ezt a szóösszetételt. Valakinek lelki, valakinek testi fájdalmat okoz, ha eltalálják az érzékeny pontját. Főleg ha az egy expresszvonat gyorsaságú focilabda. Még mindig fáj.

A filmben azonban mindegyik hatás célpontjában Jasira áll, tetézve ezt azzal, hogy most kamaszodik, illetve egy olyan idegen kultúra egyik képviselője a „szabadság" és a „lehetőségek" országában, ahol pont nem szabad és pont nincsenek lehetőségei, viszont egzotikumként mások szexuális fantáziájának kamikaze pilótája lesz, hogy azok ágyában akkor landolhasson, amikor csak akar.

Summer Bishil szerepe nem egydimenziós látásmódot kívánt. Tisztában kellett lennie azzal, hogy olyan szituációkban kell alakot váltania, ahol még karaktere sem tudja igazán, mi a helyes, mi a követendő. Viszont kíváncsi, de egyben fél is. Lehet, ha ugyanabba a helyzetbe még egyszer belecsöppenne, egész máshogyan reagálna. Ezt kordában tartani és emellett hiteles maradni, na ez volt az igazi kihívás számára. Mint amikor befőttet rak el az ember.

A legjobb férfi főszereplő...... Mickey Rourke (A Pankrátor)

Azért mert sírt. És közben ütött. Nem egyszerre. Hanem külön. Az 80-es végén és a 90-es évek elején volt igazán a pályája csúcsán, gondolhatunk itt a színészileg nem, de népszerűségben magasan jegyzett filmjeire, mint például a 9 és fél hét vagy a Harley Davidson és A Marlboro Man. Nekem először és utoljára az 1986-os Angyalszív lepukkadt rendőreként volt igazán hiteles. Aztán valami megváltozott. Jobban mondva minden. Elkezdett drogozni, szteroidokkal tömte magát tele, volt börtönben és annyi plasztikai műtéten esett át, hogy almaszüretkor, egy helyben állva, az összes alma egyszerre, jajveszékelve zuhant alá és szénné égtek a fák körülötte.

Persze volt egy-két filmszerepe is, de ezek általában alsókategóriás filmek voltak, vagy kis költségvetésű független filmek mellékalakjai, mint például a Bufallo '66 - Megbokrosodott teendők. A 3650. napon való feltámadást az írások szerint a Sin City hozta el a számára, ahol a kívül kemény, belül puha, rovott múltú barackmagot, Marve-ot játszotta el, hozzáteszem korrekten hozva a karaktert.

Ja igen. Megnéztem a filmet és azt kell mondjam, szerepe egyik felén nem, de a másikon meglepődtem. A verekedős jelenetekben az utóbbi időszak Mickey-jét láttam, tehát azt, aki még a könyvet is ütve lapozta. Viszont kellemes meglepetésként szállt bele az arcomba, a drámai színész erőteljes alakítása, aki bár a ringben magabiztos és elszánt „harcos", a való életben gyámoltalan, szeretni képtelen és meghasonlott apaként éli az életét. Ez akkor fordul rosszabbra, amikor kénytelen befejezni pályafutását és az addig kapaszkodóként és önbizalom pumpálóként létező világból kizuhanva esik pofára a való élet kemény és hideg küzdőterén. Ameddig „bent" sztár volt, „kint" fantomként bolyong, nem tudva, hogyan is tovább.

Mickey Rourke volt az. Nem egy színész, aki elhitette velünk a karakterét. Ő maga. Ebben a csaknem két órában, mindenkit jó barátként kezelt, akivel bármikor beülhetünk valahová egy sör mellé beszélgetni. És ez a lényeg.

A legjobb külföldi film...... A Hullám

Németország az utóbbi időben sorra készíti a történelmi alapokon nyugvó és kellően felkavaró filmjeit, gondoljunk például a Bukásra, A kilencedik napra, a Sophie Schollra, vagy a tavalyi év Oscar-díjas alkotására, a Pénzhamisítókra.

Dennis Ganzelnek már volt tapasztalata a náci tematikájú filmeket tekintetében, hiszen az ő rendezése alatt látott napvilágot a Napola- A Führer elit csapata. Bár az a film nem tett sokat hozzá a történelmi tablóhoz, a második esélyt megragadva egy elgondolkodtató és mérvadó alkotást tett le az asztalra.

A történet szerint egy gimnáziumi tanár Reiner Wanger (Jürgen Vogel) az autokrácia fogalmát és mibenlétét dolgozza fel a diákjaival. A témához minden este készül és ez az igyekezet nemcsak felőle érkezik. Azonban mint az várható volt, kicsúszik alóla a katedra és a irányíthatatlanná vált események tragédiába torkollnak.

Nem maga a film döbbenetes, persze ahhoz jól meg kell csinálni, hogy átadjon egy üzenetet. Inkább az, hogy ez az eredetileg a kaliforniai Chubberley High Schoolban megtörtént eset (ott Ron Jones követte el ezt a hibát) bárkivel, bárhol, - és ami a tényleges súlyát adja a dolognak - bármikor megtörténhet. Még egy olyan „fejlett" országban is, mint az USA vagy éppenséggel Németország. Ellentmondásnak tűnik, de pont ezeken a helyeken van elültetve az a csíra, ami ha engedik, hogy kinőjön, megmérgez mindenkit. Elpusztítani viszont nagyon nehezen lehet, mert közben már mélyen belegyökerezett a talajba. Ennek kigyomlálása a legnagyobb felelősség. És az egyik kapa mindig a tanár kezében van.